Líra könyvklub
Könyv keresés:
Aktuális katalógus
Könyvajánló
Tíz év apám fogságában - regényrészlet
Fatehpurban sok nő viselt burkát, vagy teljesen elfátyolozta magát. Elsősorban a falubeli idősebb nők és a Korán-iskola ifjú növendékei. A burka, illetve a csador azt jelentette, hogy viselője muzulmán nő, s mint ilyen, kijár neki a tiszteletet. Ezt rendben is találtam. Csak az nem tetszett, hogy a kendők alatt alig kaptam levegőt. Ha nyáron a hőmérséklet ötven fok fölé kúszott, szabályosan fulladoztam. Mégsem volt ellenemre, hogy teljesen elkendőzzem magam.

Apámnak igaza volt, sokszor engem is kellemetlenül érintett, ha a férfiak utánam bámultak. Pedig semmit sem tettem, hogy magamra vonjam a figyelmüket, egész egyszerűen más voltam, mint a sötétbőrű pakisztáni nők. Egész Fatehpurban nem akadt több fehérbőrű, smaragdzöld szemű nő rajtam kívül, és mindenki azt mondta, hogy szép vagyok. A burkát viszont szinte sosem hordtam, mert alig láttam ki alóla. Ügyeltem rá, hogy a csador mindenemet eltakarja, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy már kevésbé vonzom a férfitekinteteket, noha így is felismertek.

Számomra akkoriban az egyetlen vigaszt Nasrin második gyermeke, a kisöcsém, Mazar jelentette. Nagyon sokat és szívesen foglalkoztam vele, nagyon szerettem. Nasrinnak sokszor nem volt hozzá türelme, és kiborult, ha Mazar sírt, ami gyakran megesett, amikor a kicsi nála volt; nálam viszont megnyugodott. Hihetetlenül aranyos volt, imádtam, ahogy a kezecskéit felém nyújtogatta, és rám nevetett. Ő volt az én napsugaram. Ha sírt, csak a karomba vettem, és máris elhallgatott, odabújt hozzám. Egy-két évvel később, mikor beszélni kezdett, úgy szólított, „anya”. – Nasima az anyukám – közölte az anyjával. – Te vagy a nénikém.

Én szoktam így szólítani Nasrint. Sosem tudtam volna neki azt mondani, hogy „anya”. Asba húgom a keskeny, beesett arcával, vékony ajkaival feltűnően hasonlított az anyjára. Úgy négy-öt éves lehetett, én tizenhárom. Mi ketten ki nem állhattuk egymást. Ha Nasrin hazaérkezett a városból, mindjárt hívta Asbát, megcsókolta, elhalmozta az ott vásárolt édességgel, és kikérdezte, hogy a távollétében mit csináltam, miket mondtam. A húgom már akkor is gonosz kis spicli volt, és mindenről beszámolt neki. Ahelyett, hogy játszott vagy szaladgált volna, folyton ott téblábolt körülöttem, hogy aztán legyen mit mondania az anyjának. Ha másokkal beszélgettem, nem győztem vigyázni, mit mondok, mert minden egyes szót megjegyzett.

Titokban imádkoztam, bárcsak összedőlne az új ház, bár sose tudnánk beköltözni. Jóllehet a nagyiékéhoz képest sokkal nagyobb, szebb és korszerűbb volt. Apám bevezettette az áramot, a vizet, Nasrinnak beígérte a hűtőszekrényt, a televíziót, de kívülről, ugyanúgy, mint a pakisztáni házak többségét, minden oldalról falak vették körül, és egy zárható fakapun lehetett bemenni. Az udvaron állt a négy, tágas szobás épület, mellette pedig néhány kisebb: a konyha, a fürdőszoba és a vécé. Féltem, hogy odaát ki leszek szolgáltatva Nasrin szeszélyeinek, és hogy folyton be leszek zárva.

A nagyiéknál a szobákon kívül semmit nem lehetett zárni. Volt egy kapuív, kapu nélkül, és az alacsony falak felett messzire el lehetett látni. Semmi sem állta útját a szemnek. Ugyan nem mehettem el a faluba vezető útig, de legalább odaláttam. Sőt tőle száz méterre a folyón átívelő hidat, a másik oldalon az erdőt és a narancsültetvény egy részét, azon túl pedig a szomszédék házát is láttam.

Apám néha megengedte, hogy ha nem akadt más dolgom, iskola után a testvéreimmel elmenjek sétálni egy kicsit. Ilyenkor elsétáltunk az állatokhoz, ahol Asbát és Mazart felültettem a szamárra, aztán volt, hogy meglátogattuk a szomszédékat, vagy begyalogoltunk a faluba, és megnéztük, hol tart az építkezés. Ilyenkor, ahogy megálltunk a készülő ház előtt, németül így imádkoztam: „Istenem, add, hogy sohase készüljön el! Add, hogy dőljön össze!” De sajnos nem teljesült a kívánságom.

1997 tavaszán Nasrin még egy fiút hozott a világra, aki a Fahid nevet kapta. Az újszülöttel egy időre a szüleihez költözött Fatehpurba, de miután kicsit összeszedte magát, és az új ház is elkészült, immár közösen birtokba vettük. Pontosan az történt, amitől tartottam: a korábbinál még kevesebb szabadságom maradt. Mióta Nasrin lett a ház asszonya, minden alkalmat megragadott, hogy megmutassa: itt ő diktál. Megsértődött rám, mert megtudta, hogy szívesebben laktam volna együtt a nagyszüleimmel, mint vele. Sértettségében még többet utasítgatott.

Az iskolából hazajövet nem pihenhettem, nem aludhattam, rögtön mennem kellett a testvéreimre vigyázni, a ruhájukat, takarójukat kimosni, és cipelni őket, nehogy nyafogjanak. Nasrin persze ezalatt aludt. Szeretett nagymamám, Nani Jan már nem volt ott, hogy megvédjen, vagy megvigasztaljon.

Mióta anya nálunk járt és látta, hogyan élek, havonta küldte nekem Németországból a tartásdíjat, egy alufóliába csomagolt százdollárost ajánlott levélben. A borítékra rá volt írva, hogy azt kizárólag én vehetem át. De még így is szerencsém volt, hogy sosem lopták el. Apámtól már egy árva rúpiát nem kaptam. A száz dollárból kellett fizetnem az iskolát, az íróeszközöket, az ebédemet, a ruháimat, cipőimet – vagyis mindent, amire szükségem volt. A száz dollár sok pénznek számított Pakisztánban, körülbelül négyezer rúpiát ért, és egy korombeli lánynak ez túl sok is volt, mégsem maradt belőle semmi sem. – Nasima, spórolnod kell – írta anya a levelében. De mégis mire spóroltam volna? Egy Iszlámábádba szóló buszjegyre? És aztán?

Mióta anya megpróbált elszöktetni a nyomozó segítségével, Fatehpurban egy pillanatra sem hagytak magamra. Ha a nagyiékkal a bazárban voltunk, mindig kettejük között kellett mennem. Később Nasrin és a gyerekek voltak folyton mellettem, vagy az apám. Ha mégis sikerült volna kereket oldanom a kísérőim mellől, és végigszaladnom az iskolától a buszállomásig vezető rövidke szakaszon, egyik sofőr sem vitt volna magával, mert az apám mindegyiket figyelmeztette. De ha nem szólt volna nekik, bizonyára akkor is gyanakodni kezdtek volna, mivel errefelé fiatal nők nem utaztak egyedül, csakis férfikísérettel: a testvérükkel, nagybátyjukkal, a férjükkel vagy az apjukkal, esetleg az anyjukkal. Ha több nő utazott együtt, az idősebbek vigyáztak a fiatalabbakra. Ezért nem is mertem volna egyedül felszállni a buszra. De hát ki jöhetett volna szóba kísérőnek? Talán a kétéves kisöcsém?

 – részlet az Ulpius-Ház Kiadó gondozásában megjelent regényből, fordította: Wojtovicz Hajnalka

Nazar, Maria-Nazar, Nasima
Ára:
2999 Ft
Klub ár
2790 Ft

Egy német nő és egy pakisztáni férfi szerelmével kezdődött... Kislányuk, Nasima neve azt jelenti: tavaszi virág.

Kosárba Megvásárolom

 
Líra Könyv Zrt. Központ: 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Tel: 06 (1) 33-77-333, E-mail: lira@lira.hu