Szerkesztőségi anzix 1.
Készül egy könyv. Sok könyv készül, persze, de ez kicsit más, mint a többi. Ritka a könyvkiadásban az olyan, hogy egy saját fejlesztésű cím egyszerre indokolt és szerethető és elképesztően vad és félelmetes és felemelő és példaadó.
Él Magyarországon egy fiú (férfi, persze, negyvenéves lesz az ősszel), aki a legegyszerűbb alföldi faluvilágba született bele, abba a zárt és szegény univerzumba, ami azt tanítja meg minden benne élőnek, hogy örök életedre ott maradsz, ahol születtél, és az leszel, ami egyáltalán lehetsz: csavarja egy nem működő gépezetnek. Ez a fiú történetesen cigány. Vagyis nehezített pálya: a zártság és a szegénység a kirekesztettséggel nehezített. És ebből a kirekesztettségből nem sértettség, gyengeség vagy alázatosság lett, hanem megszázszorozott erő és munka és kitartás. A fiú zenész. Egy heavy metal banda vezetője, énekese. Menő arc, igazi nemzetközi sztár. A sztár szót ő valószínűleg visszautasítaná, de akinek Európa legnevesebb metál kiadói gondozzák a lemezeit, és aki Európa legnagyobb metálfesztiváljainak nagyszínpadán tolja a show-t évről évre, az az én szótáramban sztár. És nem menedzserek millióiból, marketingtrükkök hullámain lett az, hanem tehetséggel, szorgalommal és irtózatos mennyiségű munkával.
Farkas Zoltán az EKTOMORF együttes énekese. Az ő kalandos életéről, sorsáról, küzdelmeiről és sikereiről szól az OUTCAST című könyv. Most írják, ezekben a hónapokban. Írják, mondom, mert a banda talán legjobb hazai ismerőjét, a kiváló író Kiss Lászlót kértük fel, hogy formálja könyvvé, élménnyé az EKTOMORF-sztorit.
Ugye, értitek, hogy ez a könyv nem a metálosoknak szól? Illetve, nekik is, de nem csak nekik. És, ugye, értitek, hogy nem az etnikai kérdések élezéséről van szó? Zoli sorsa elsősorban egy nagyszerű emberi történet. Szép, mert igaz történet, ami nem mellesleg azt üzeni mindenkinek (magyarnak, cigánynak, tótnak, románnak, svábnak, szerbnek, örménynek, kunnak vagy bármiféle kárpát-medenceinek), hogy nincs erő, ami a talentumot legyűrhetné, ha az a tehetség szorgalommal és kitartással párosul. És persze, igen, üzeni... nem, nem üzeni, hanem üvölti bele a fejedbe egy cigány fiú Európa legfontosabb mondatát: Elég a kirekesztésből!
Zoli egy ideje újra az alföldi faluban, Mezőkovácsházán él. Versenyeznek érte a metálfesztiválok, folyékonyan beszél németül és angolul, mégse egy elszállt csávó. Melózik, teszi a dolgát: zenét ír, próbál, edz, koncertezik a nagyvilágban.
Készül egy könyv. Csináltunk róla néhány képet. Arról, ahogy készül. OUTCAST, ez lesz a címe. Zoli szerint ez a szó azt jelenti: a kirekesztett. Szerintem meg azt jelenti, hogy Európa így születhet újjá. Metálban, akár.
[SzTB]
Mutatok egy pici részletet is a készülő kéziratból:
„Nem vagyok erőszakos, mégis nagyon kevesen mernek konfrontálódni velem, és ha valamiről azt gondolom, úgy helyes, ahogy én képzelem, akkor azt tűzön-vízen keresztülviszem. Addig megyek, míg meg nem lesz, s csak akkor visszakozom, amikor már tényleg látszik, hogy nincs értelme. De nagyon nehezen engedem el. Viszont ma már sokkal megfontoltabb és körültekintőbb vagyok, ha úgy tetszik, nem vagyok annyira radikális, nem megyek fejjel a falnak. Nyugodtan ki merem jelenteni: ha én nem volnék ilyen, az Ektomorf se ott tartana, ahol. Az energia is, ami a zenénkből és a koncertekből árad, leginkább az én számlámra írható. Így viszem, kész. Ha nekem nincs kedvem játszani, akkor oda a buli, hiába vannak mellettem, s végzik a munkát tisztességesen a többiek. Volt már példa rá, nem is egyszer. Legutóbb az ötállomásos turnén, amikor beléptünk egy elmondhatatlanul szar osztrák klubba, amelyben engedélyezték a dohányzást. Ez teljesen kivégzett, másnapra el is szállt a hangom. A fél évvel ezelőtti harminckét napos turném egyszer sem ment el a hangom. Itt meg a füst. Nekem a cigifüst a halálom. Nem volt nálam a Bioparox spray-m, venni se lehetett, tudtam, hogy kész leszek. És azt is tudtam, hogy a következő nap olyan helyen játszunk, ahol már elővételben elkelt százötven-százhatvan jegy, és kurva jó fogadtatásra számíthatunk. Úgy is történt, kilencszázan vártak bennünket másnap Chamban. Majdnem szétrobbantam, hogy pont egy olyan helyen veszítem el a hangom, ahol igazából játszani se volt kedvem. Mondjuk, ez főleg a beszédemre vonatkozik, nem az üvöltésre, valami olyat csinál velem a füst, amitől egy hang se jön ki a torkomon. Egyszer volt eddig hangszálgyulladásom, de akkor négy hétig nem beszélhettem. Még a kórházas időszakban támadott meg, kis öltözőszoba hátul, afféle melegedő, tizennyolc közmunkás, és mindenki cigizett. Eltiltott a doki a fellépéstől, de persze nem foglalkoztam vele, és már show közben éreztem, hogy nagy a gáz, majd amikor vért köptem, tudtam, kész, eddig tartott. Kemény kezelést írtak elő utána, inhalálnom kellett, ecsetelték a hangszalagom, rettenetesen szar volt, nagyon megszenvedtem. Aztán a 2004-es turné a Pro-Pain társaságában, az volt az első igazi turnénk Európában, a Destroy albummal. Ugyanez a para, mindenki cigizett, és nem csak szimpla dohányt szívtak, volt minden, amit csak el tudsz képzelni, állt a füst a turnébuszban. Nagyon ijesztő volt, az első három-négy sor után cserbenhagyott a hangom, de végignyomtam a koncerteket, mi mást csinálhatnék. Na, ezzel a tapasztalattal lemenni ebbe az osztrák klubba, ahol ráadásul geci szar közönség is volt, mintha direkt a bosszantásukra csinálnák, egyik cigiről a másikra gyújtva sótlanul ültek. Hesszeltek, támasztották a pultot, s igaz ugyan, hogy hárman-négyen mozogtak elöl, de azok is cigivel a kézben. Nagyon szarul esett az egész. Hátat fordítottam nekik a színpadon, ami nem túl bonyolult üzenet, annyit jelent: basszátok meg. És se amikor felmentünk, se a koncert végén egy kurva szót nem szóltam hozzájuk, még a számok közötti összekötő is elmaradt. A hangom tehát elszállt aznap este, de másnap Chamban, amikor már tele volt a klub, és ott tolongott kilencszáz ember, és a hangmérnökünk is aggódva szorította a karom, mi lesz, Zotya, az első beordításnál visszajött. Felmentem, „Outcaaast!”, és megvolt. Ilyenkor a többieken is látszik, hogy oké, mehet minden tovább ugyanazzal a lendülettel.”
Farkas Zoltán az EKTOMORF együttes énekese. Az ő kalandos életéről, sorsáról, küzdelmeiről és sikereiről szól az OUTCAST című könyv. Most írják, ezekben a hónapokban. Írják, mondom, mert a banda talán legjobb hazai ismerőjét, a kiváló író Kiss Lászlót kértük fel, hogy formálja könyvvé, élménnyé az EKTOMORF-sztorit.
Ugye, értitek, hogy ez a könyv nem a metálosoknak szól? Illetve, nekik is, de nem csak nekik. És, ugye, értitek, hogy nem az etnikai kérdések élezéséről van szó? Zoli sorsa elsősorban egy nagyszerű emberi történet. Szép, mert igaz történet, ami nem mellesleg azt üzeni mindenkinek (magyarnak, cigánynak, tótnak, románnak, svábnak, szerbnek, örménynek, kunnak vagy bármiféle kárpát-medenceinek), hogy nincs erő, ami a talentumot legyűrhetné, ha az a tehetség szorgalommal és kitartással párosul. És persze, igen, üzeni... nem, nem üzeni, hanem üvölti bele a fejedbe egy cigány fiú Európa legfontosabb mondatát: Elég a kirekesztésből!
Zoli egy ideje újra az alföldi faluban, Mezőkovácsházán él. Versenyeznek érte a metálfesztiválok, folyékonyan beszél németül és angolul, mégse egy elszállt csávó. Melózik, teszi a dolgát: zenét ír, próbál, edz, koncertezik a nagyvilágban.
Készül egy könyv. Csináltunk róla néhány képet. Arról, ahogy készül. OUTCAST, ez lesz a címe. Zoli szerint ez a szó azt jelenti: a kirekesztett. Szerintem meg azt jelenti, hogy Európa így születhet újjá. Metálban, akár.
[SzTB]
Mutatok egy pici részletet is a készülő kéziratból:
„Nem vagyok erőszakos, mégis nagyon kevesen mernek konfrontálódni velem, és ha valamiről azt gondolom, úgy helyes, ahogy én képzelem, akkor azt tűzön-vízen keresztülviszem. Addig megyek, míg meg nem lesz, s csak akkor visszakozom, amikor már tényleg látszik, hogy nincs értelme. De nagyon nehezen engedem el. Viszont ma már sokkal megfontoltabb és körültekintőbb vagyok, ha úgy tetszik, nem vagyok annyira radikális, nem megyek fejjel a falnak. Nyugodtan ki merem jelenteni: ha én nem volnék ilyen, az Ektomorf se ott tartana, ahol. Az energia is, ami a zenénkből és a koncertekből árad, leginkább az én számlámra írható. Így viszem, kész. Ha nekem nincs kedvem játszani, akkor oda a buli, hiába vannak mellettem, s végzik a munkát tisztességesen a többiek. Volt már példa rá, nem is egyszer. Legutóbb az ötállomásos turnén, amikor beléptünk egy elmondhatatlanul szar osztrák klubba, amelyben engedélyezték a dohányzást. Ez teljesen kivégzett, másnapra el is szállt a hangom. A fél évvel ezelőtti harminckét napos turném egyszer sem ment el a hangom. Itt meg a füst. Nekem a cigifüst a halálom. Nem volt nálam a Bioparox spray-m, venni se lehetett, tudtam, hogy kész leszek. És azt is tudtam, hogy a következő nap olyan helyen játszunk, ahol már elővételben elkelt százötven-százhatvan jegy, és kurva jó fogadtatásra számíthatunk. Úgy is történt, kilencszázan vártak bennünket másnap Chamban. Majdnem szétrobbantam, hogy pont egy olyan helyen veszítem el a hangom, ahol igazából játszani se volt kedvem. Mondjuk, ez főleg a beszédemre vonatkozik, nem az üvöltésre, valami olyat csinál velem a füst, amitől egy hang se jön ki a torkomon. Egyszer volt eddig hangszálgyulladásom, de akkor négy hétig nem beszélhettem. Még a kórházas időszakban támadott meg, kis öltözőszoba hátul, afféle melegedő, tizennyolc közmunkás, és mindenki cigizett. Eltiltott a doki a fellépéstől, de persze nem foglalkoztam vele, és már show közben éreztem, hogy nagy a gáz, majd amikor vért köptem, tudtam, kész, eddig tartott. Kemény kezelést írtak elő utána, inhalálnom kellett, ecsetelték a hangszalagom, rettenetesen szar volt, nagyon megszenvedtem. Aztán a 2004-es turné a Pro-Pain társaságában, az volt az első igazi turnénk Európában, a Destroy albummal. Ugyanez a para, mindenki cigizett, és nem csak szimpla dohányt szívtak, volt minden, amit csak el tudsz képzelni, állt a füst a turnébuszban. Nagyon ijesztő volt, az első három-négy sor után cserbenhagyott a hangom, de végignyomtam a koncerteket, mi mást csinálhatnék. Na, ezzel a tapasztalattal lemenni ebbe az osztrák klubba, ahol ráadásul geci szar közönség is volt, mintha direkt a bosszantásukra csinálnák, egyik cigiről a másikra gyújtva sótlanul ültek. Hesszeltek, támasztották a pultot, s igaz ugyan, hogy hárman-négyen mozogtak elöl, de azok is cigivel a kézben. Nagyon szarul esett az egész. Hátat fordítottam nekik a színpadon, ami nem túl bonyolult üzenet, annyit jelent: basszátok meg. És se amikor felmentünk, se a koncert végén egy kurva szót nem szóltam hozzájuk, még a számok közötti összekötő is elmaradt. A hangom tehát elszállt aznap este, de másnap Chamban, amikor már tele volt a klub, és ott tolongott kilencszáz ember, és a hangmérnökünk is aggódva szorította a karom, mi lesz, Zotya, az első beordításnál visszajött. Felmentem, „Outcaaast!”, és megvolt. Ilyenkor a többieken is látszik, hogy oké, mehet minden tovább ugyanazzal a lendülettel.”
https://www.facebook.com/athenaeumkiado/photos/pcb.814909581879343/814909268546041/?type=1&theater
Athenaeum 180
 |
Ki tudna többet a visszautasíthatatlan bókokról és a szerelmes lélek rejtelmeiről, mint Petőfi Sándor? Minek nevezzelek? - kérdi, és szerelmes tekintetével bebarangolja csodálata tárgyát....
|
 |
Voltak, akik megsértődtek, és voltak, akik a pályatárs elismerését látták abban, amikor Karinthy Frigyes 1912-ben irodalmi karikatúrát rajzolt róluk. ,,Babits Bihály" versei, vagy az Ady költészetét...
|
 |
,,Iszonyúan magyar" - írta saját művéről Móricz, és (újra)olvasva az Úri murit, nem kételkedhetünk abban, hogy megállapítása a mai napig kísért. A közel száz éve született mű vaskos...
|
 |
,,Szeretném, ha szeretnének" - mondja, kéri, könyörgi egy költői hang, ami hamisítatlanul adys. Meglepő, de Ady Endre akkor írta e sorokat, amikor végre elismert, sokak által megbecsült (és...
|
 |
,,Az él igazán, aki másért él"
Timár Virgil vidéki gimnáziumban oktató, tudós szerzetestanár, aki felfigyel a tehetséges, okos Vágner Pista nevű fiúra. A csillogó szemű diák csüng tanára szavain, és amikor Pista anyja...
|
További Újdonságok
 |
Fordította: Neset Adrienn
Élni fontosabb, mint túlélni.
,,Lehengerlő olvasmány." - Financial Times
,,Megrendítő és fájdalmasan komikus." - The Observer
Az ilyen regények utat mutathatnak. - The Guardian
,,Ez a könyv megsemmisített. Megdöbbentem,...
|
 |
CRISTINA CAMPOS
Fordította: Mester Yvonne
Mindannyiunknak vannak titkai
Őszinte regény házasságról, barátságról, vágyról és szerelemről.
Férjek, szeretők és barátok jönnek-mennek, de az igaz szerelem örökre megmarad.
Gabriela szereti a férjét, ám érthetetlen...
|
Kiemelt Ajánlatok
 |
Fordította: Csősz Róbert
Mindenki idióta - csak én nem!
Bármerre nézünk, mindenhol csak irigyeket, örök optimistákat, egyszóval idiótákat látunk. Idegesítenek és fárasztanak a munkahelyünkön, a szabadidőnkben, az interneten és a politikában....
|
 |
Anya csak egy van
Édesanyák, akik féltő szeretettel kísérik gyermekeik minden lépését. Asszonyok, akik akár életüket is feláldozzák értük. És nők, akiket sokszor nehezen értünk, pedig oly sok minden...
|
