Csak egy ajándéknak indult - Verslavina, és százezrek játéka lett belőle
Óriási érdeklődést váltott ki, több százezres látogatottságot hozott, számtalan hozzászólást, like-ot eredményezett a Facebookon. Két magyar költő öt nap alatt felforgatta egymásnak játékosan felelgető verseivel a közösségi oldalt. Szabó T. Anna és Lackfi János előbb a negyvenes korosztály nehézségeiről, majd a férfi és nő társadalmi szerepvállalásairól, -kényszereiről verselt hol komolyan, hol fricskát vetve – a „versengésbe” aztán bekapcsolódott több neves írótárs és sok laikus poéta is. A verslavinából mindeközben élénk verstani és társadalmi párbeszéd kerekedett, például a „nőci” szó használatáról. A verspárbaj legjobb szövegeiből már egy kötet is összeállt, februárban jelenik meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. A poémagörgeteg elindítóit kérdeztük a költészet hatalmáról.

– Máskor is előfordult már, hogy ilyen hatást váltott ki egy-egy kiposztolt versük?

SZABÓ T. ANNA: Egy alkalommal megindult már a lavina, amikor limeriket tettem ki, de akkor ennyire nem temetett maga alá. Most sem volt különösebb célzatosság benne. Egy készülő kötet kapcsán szortíroztam a verseimet, és kezembe akadt egy négy évvel ezelőtti alkalmi ajándékvers (A férfi, ha negyven), amit János születésnapjára írtam. Eszembe jutott, mennyi minden történt azóta: apa lett ismét, majd nagyapa – mennyire relatív is az idő. Kiposztoltam, János vette a lapot, versben válaszolt (A nőci, ha negyven), én is írtam egy újabb verset, és ekkorra már a többiek – Kiss Judit Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Demény Péter, Hartay Csaba, László Noémi, Mesterházi Mónika – is bekapcsolódtak. Remélem, hogy még többen leszünk!

LACKFI JÁNOS: A Facebook-oldalamat sokan nézik, korábban is eljutottak már egyes verseim pár tízezer emberhez, de ez a lépték hihetetlen: 330 ezren látták a válaszversemet, a múlt héten 5-600 ezer ember nézte a posztokat, és ezek csak az én oldalam statisztikái. Rengeteg ember osztotta, különböző honlapokon dúlt a járvány, tucatjával futottak be a magánszorgalomból írt versek.

SZ. T. A.: Nagyon jó érzés volt, hogy nemcsak költők szálltak be a játékba: valaki már régóta dédelgetett verseivel rukkolt elő, mások most kaptak kedvet az íráshoz.

L. J.: Sokak napi táplálékává vált a verslavina, gimis osztályok követik. Ez nagyon lelkesítő, mi ketten is több verset írtunk pár nap alatt, mint előtte hónapokig.

SZ. T. A.: Ami biztosan látszik: az emberek ki vannak éhezve a költészetre.

– Vajon miért? Miben áll a költészet hatalma?

L. J.: A vers megnevez, teremt, átlényegít. Elég egy félreértés: elég Messi aranylabdája helyett „arany Ladát” hallani ki a hírekből, és máris egy egész ország, egy csomó nagyravágyás és nyomorúság villan fel egy voltaképpen vicces szószikrában.

SZ. T. A.: Amikor Kolozsvárról elkerültem Magyarországra, minden, amit ismertem, egyszerre eltűnt alólam. Rengeteg verset olvastam, sokat fel is írtam az iskolapadra, ezek tartottak a szakadék fölött.

– A költői riposzt általánosnak mondható a köreikben?

L. J.: Betegesen gyártom a szóvicceket, alkalmi apróságokat, színpadon is sokat improvizálok, Annával is volt már jó néhány ilyen közös alkalom. Érdemes feledni a gyomorbajos, kötelező komolyságot, hiszen a vers játékként is felfogható. „Csecse-becse” – írja József Attila öngyilkossága előtt nem sokkal. Kedves emlék, mikor a kapolcsi Kaláka Versudvarra, ahol hopmesterkedem, bejött Szalóki Ági, leült a konyhában, kiskutyája meg bekucorodott a hosszú szoknya alá, mely alól csak két mancs látszott ki. Na, ezt verseld meg, nevette el magát Gryllus Dani. Mire én: „A konyhában leül Szalóki, / szoknyája alól mi lóg ki? / Legalább / két kutyaláb.”

SZ. T. A.: Jánossal és a verslavinába bekapcsolódott költők többségével nagyon régóta játszunk ilyet, de ez mindeddig leginkább az említett kapolcsi Versudvarban vagy éppen magánlevelekben folyt, nem közösségi térben. Például egy fordításkor fölmerülő kérdésemet versben fogalmazva küldtem el, és versben érkezett rá az igen szórakoztató válasz. Azonban én ezt nem tekintem párbajnak, ahogy többen hivatkoznak rá ekként. Ez egy költői játék, és csak annyiból verseny, hogy egy pályán futunk, és hol egyikünk fut elöl, hol a másikunk.

– Egyetértenek azzal a megállapítással, hogy a világháló vált a versek otthonává?

L. J.: Kányádi Sándor mondta, hogy az irodalomnak fel kell hurcolkodnia az internetre. Az ilyen akciók mutatják, hogy a szűk kis körökön, szakmai műhelyeken igenis túl tud nőni az irodalom. Közös barátunk, Imreh András, Mexikó kis falvaiban járt író-olvasó találkozón egy ösztöndíjnak köszönhetően. Ez ott azt jelentette, hogy boldog-boldogtalan összegyűlt, s miután a költő felolvasott, ők is elmesélték az életüket. Kínában pedig a gyárakba hajóval igyekvő munkások mind a mai napig megosztják egymással a fedélzeten, hogy mit álmodtak és milyen pár soros szösszenetet írtak tegnap. Ideje, hogy a világháló segítségével az irodalom visszakerüljön oda, ahova való, az emberek köznapjaiba.

SZ. T. A.: Az internet demokratikus a tudás megosztásában, legalábbis annak látszik. Régen komoly utánjárás árán sikerült csak beszereznem, mondjuk, egy kis kiadónál megjelenő verseskötetet. Ma megtalálom pár kattintással. Azt tapasztalom, a felolvasóesteken jóval többen vesznek részt, amióta a közösségi oldalakon megosztható az esemény. Ahogy az is jó érzéssel tölt el, ha egy kiposztolt versemhez odaírják: tegyél ki még! A költőknek élnie kell ezzel a lehetőséggel: közösségi teret kell létrehozni a verseknek, hogy elérhetőek legyenek. Persze, azt sem bánom, ha nem kell légüres térben alkotni: ha kiteszek egy verset, örülök, ha beszélünk is róla – ha a vízbe dobott kő hullámokat kelt. A verslavina egyik érdekessége éppen ez volt: olyan embereket is bevonzott, akik korábban elhátráltak a versektől.

– Mitől indultak be vajon?

SZ. T. A.: Közrejátszott nyilván a verstípus. Négysoros strófák, rímes, nem túl hosszú, játékos-poénos, könnyedebb: fogyasztható. Sokaknak fölébredt a versmemóriájában az Áprily-féle daktilus, vagy ráismertek egy Nemes Nagy-allúzióra, élményt jelentett nekik a ritmus. Amikor János, nyilván ritmikai okokból, behozta a „nőci” szót a dialógusba, parázs vita alakult ki, rengetegen felzúdultak, fontosnak bizonyult a szóhasználat, még fricska esetében is…

L. J.: Egy gyöngyösi diák, Ozsvárt Georgina remek szófelhő-tűsarkút rakott össze a versből nem kis munkával… Van valami rejtélyes, megmagyarázhatatlan is ebben. Mint az öngyulladás vagy más paranormális jelenségek. Korábban Anna versét feltettem már egyszer az oldalra, nagy sikert aratott akkor is, de most körülbelül százszor akkorát. Talán Tokióban egy pillangó valamikor meglibbentette szárnyát, s most itt a cunami. A költészethez végül is illik az ilyenfajta titokzatosság.

– Azért a verstanon, pillangóhatáson túl a témaválasztás is magyarázhatja a fokozott érdeklődést, nem?

SZ. T. A.: Pedig az aktuális társadalmi közbeszédre nem lehettem tekintettel, hiszen az első vers évekkel ezelőtt íródott. Nyilván mégiscsak fontos tényező volt, hogy a szövegek mostani megjelenése véletlenül egybeesett a férfi-női társadalmi szerepeket erősen korlátozó politikusi-közszereplői megszólalásokkal, ami érzékenyen érintett sokakat. Én azért így mondtam el, amit gondolok, hogy ne csak ma legyen érvényes. A verslavinában mindenki a saját szerepére kérdezett rá, az életkori és a társadalmi, nemi szerepével járó felelősségre, komolyan véve a témát, ugyanakkor nevetve is a másikon, nevetve magán.

L. J.: Ezekben a versekben nincs direkt közéleti állásfoglalás. Talán a hivatalos nyilatkozatokra és hecckampányokra unhattak rá az emberek, és rájöttek, hogy ugyanezekről a szerepekről lehet más szinten, más nyelvi igénnyel is beszélni.
Ha valaki egy gangos ház udvarán söpröget folyton, utána felemelő lehet pár emelettel magasabbról távlatokat látni, elnézni a tetők felett. Sok olvasónál érzem a távlatváltás igényét, a friss levegő utáni vágyat. Valamikor szereztek pár igazán fontos szövegélményt, Pilinszky vagy József Attila beléjük hasított eleven erővel, azóta pedig mentek a köznapok tárnáiban, és talán fel sem néztek. Most pedig ráeszmélnek, hogy a vers él tovább, tudósít a világról, fájdalommal, humorral, ritmikusan, rímesen, ahogy a téma hozza. Egy diktatúráról szóló íráshoz valaki hozzászólt az oldalamon: „Nyíltabban?” Mire én azt feleltem: „Zártabban!” Vagyis az irodalom többnyire nem ma, most szolgálja ki a politikai harcokat, hanem húsz-ötven év múlva is olvasható lesz, más aktuális értelmezésben.

– Szatirikus hangnem ide, önirónia oda, a hagyományosnak elgondolt nemi szerep- és családmodell, a leosztott férfi jogokkal és a női kötelességekkel mégis sokak számára vonzó még mindig, mit gondolnak, miért?

SZ. T. A.: Az anyagi biztonság miatt, amit ez a modell kínált, ezt hiányolják legjobban az emberek. Pedig az egyedüli családfenntartó férfiszerep ma már nagyon ritka. Van az a karikatúra, mikor a figyelmes férj virágcsokrot nyújt az éppen cipekedő, több gyereket dajkáló, egyben házi- és irodai munkát végző feleségnek… Nem elég az ilyesfajta szimbolikus elismerés, cselekedni is kellene. Nagyon nagy változás történt a férfi-nő viszonyban a 19. század óta – szerencsére!
És ezt nem szabad elengedni, hagyni, hogy visszatekerjék az órát, hogy az embereket visszaszorítsák a merev pózokba és a szerepekbe, kötődjenek bár biológiai nemhez vagy társadalmi elvárásokhoz. Azt hiszem, a generációmban már elfogadott, hogy nincsenek fix leosztású feladatok, hanem harcok és kompromisszumok árán, de magunk alakíthatjuk az életünket. Én mindig azt mondom: a társammal együtt megyünk. Versengünk, igen, de mégis egymást támogatva – egymást ölelve, és egymásnak vetett háttal. Fontos még, hogy számomra az anyaság nem börtön. Csak akkor válik azzá, ha börtönőr jár hozzá. A nőnek pont elég a gyerekre vigyázni, de ha erre még a férj is követelőzni kezd vagy parancsolgatni, az egy idő után elviselhetetlen. Ellenben az sem jó, ha egy nő mártírként tekint magára, és mások is ekként tekintenek rá. „Én feláldoztam mindent…” Hát ne áldozd! – mondom én, és ezt az egészséges önzést a férfiaktól tanultam el. Legyen mindkét fél önző, legyenek ebben is egyenlők. Ne legyenek hős anyák, mert beletörnek, belehalnak – legyenek inkább együtt hős szülők!

L. J.: Világháborúk, diktatúrák ínséges idejében fontosabb volt a házasság tartóssága, mint annak minősége. Nyersen szólva úgy tűnt, a férfi jobban megvédi, a nő jobban kipárnázza az otthont. Mára szerencsére nem vagyunk kénytelenek beérni ennyivel, kutatjuk, hogyan lehet ember embernek igazi társa családon belül is. A családtagok nagyon közel vannak egymáshoz, ezért akaratlan is könnyen sebeznek, sebződnek. Ezekkel a sebekkel is foglalkozunk ma sokat, sokféleképpen. Jó, hogy gyógyítani is tudjuk egymást… A férfi-női leosztást otthonról hozzuk magunkkal, öntudatlanul ragaszkodunk hozzá. Ám kicsit komolyabban leásva rájövünk, hogy a mosogatás, főzés, varrás, söprés nemtől függetlenek, és a gyereknevelésben is nagy szükség van mindkét szülőre. Az alkalmazkodás, munkamegosztás, összesimulás senkinek a nemi karakterét nem csorbítja. Hol gyengédnek kell lennem, hol erősnek, hol szenvedélyesnek, hol mérlegelőnek. Az ideális nő vagy férfi fogalma kongó szólam marad önmagában, üres duma, míg hús-vér emberek fel nem töltik tartalommal. Ez a mi dolgunk. (És nem is kevés.)

– Előfordul amúgy, hogy költőként állást foglalnak közéleti kérdésekben?

SZ. T. A.: A legutóbbi verseskönyvemben, a Kerített térben csupán egy kertről akartam írni, de a valóság ihletet kapott tőlem… Ebben a kötetben sok olyan vers szerepel, ami a női szereppel foglalkozik. „Fogd be és szülj, ha már muszáj” – ez a sor például egyrészt biológiai, másrészt aktuálpolitikai szinten is értelmezhető. Egyébként általában is elmondható, hogy a legtöbb jó vers protestvers is egyben.

L. J.: Pártpolitikába sosem elegyedem, de ami az embereket érdekli, engem is érdekel. A költő is ember? Nagyon rosszul tud esni, amikor a közvélemény hecckampányokban fekete-fehérre próbálja sikálni a valóságot. Érdemes levenni a szemüveget, melyen át csak a kormány baklövéseit vagy csak az ellenzék bénázásait, csak a rothadó gyűlöletet vagy csak szorgos népünk diadalmait látjuk. Nagyon érdekes dolog tárul majd elénk: a világ a maga sokarcúságában.

 

Forrás: http://www.vasarnapihirek.hu/izles/csak_egy_ajandeknak_indult

Mark Frost
Nézed a Twin Peaks harmadik évadát, és nem érted? Mélyebbre ásnál egy-egy történetszálban, vagy érdekel a karakterek háttértörténete, múltja is? Szeretnél megismerni valami többet, emberibbet Mark Frost...
Almási Kitti
Mi vár ránk egy szakítás vagy válás után, ,,újrakezdőként"? Milyen gátlásokat, félelmeket, kapcsolati mintákat viszünk magunkkal tovább, és mit tehetünk ezekkel a minket blokkoló tényezőkkel?
Dr....
Mark Frost
Nézed a Twin Peaks harmadik évadát, és nem érted? Mélyebbre ásnál egy-egy történetszálban, vagy érdekel a karakterek háttértörténete, múltja is? Szeretnél megismerni valami többet, emberibbet Mark Frost...
Almási Kitti
Mi vár ránk egy szakítás vagy válás után, ,,újrakezdőként"? Milyen gátlásokat, félelmeket, kapcsolati mintákat viszünk magunkkal tovább, és mit tehetünk ezekkel a minket blokkoló tényezőkkel?
Dr....
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép