„Pokolian megalázó élmény minden egyes testre, kinézetre tett megjegyzés, főleg úgy, ha az ember kiszolgáltatott helyzetben van, például gyerek vagy terhes” – Interjú Hercsel Adéllal
„Miért ne lehetne valakiről ugyanolyan fontos információ az, hogy szépirodalmat olvas, kedveli a Scorsese-filmeket meg az Ascher-rendezéseket, bringázik, jógázik, eszi a zöldséget, kedvence az Aréna pláza, de néha vesz egy-egy magyar tervezői darabot? Érezhető a társadalmi nyomás: választanod kell, hogy mit emelsz ki ezek közül, ha magadról beszélsz. Vagy a külső vagy a belső mélység, a kettő együtt nem megy.” – Mondja Hercsel Adél újságíró, a HVG munkatársa – fiatal feleség, és egy majdnem hároméves tündéri kislány, Rozika édesanyja.

Emlékszel még, mikor kezdett először foglalkoztatni a külsőd?

Mindig is rajongva, irigykedve olvastam, olvasom az életrajzi műveket, naplókat, memoárokat, részben azért, mert az emberek jelentős részével ellentétben, a gyermekkoromból szinte semmire sem emlékszem. És most nem a csecsemőkorra gondolok, hanem az óvodás-iskolás évekre, ami azért elég fura. Az viszont különös módon megmaradt, – és ebből is látszik, hogy milyen fontosak az első testélmények –, hogy a szüleim gyerekkoromban valamiért nem engedték, hogy hosszú hajam legyen. „Jaj, de tüsi, milyen cuki!”

Majd az óvodában, amikor folyton fésűvel rohangáltam a többi gyerek után, a szüleim érezték, hogy valami gond lesz: megrekedek a fejlődésben, maradandó lelki traumám lesz stb. Így végül nekem is hosszú hajam lett. Volt pár jó évem, aztán a hajamat általános iskolásként valamiért megint levágatták. Szóval minden a hajjal kezdődött, és nem állítom, hogy a fiús, rövid haj megkönnyíti a kamaszkort és a magabiztos nővé érést, ugyanakkor hazugság lenne azt állítani, hogy nem élveztem azt, hogy ebből a szempontból más, érdekesebb vagyok, mint többi lány a környezetemben. De mindez ma már, 27 évesen egyáltalán nem számít, mert jó ideje én vagyok a saját hajam ura, és különben is, a klasszikust idézve: „baszd meg, ez csak haj!” – mondja Elizabeth Little, Amíg ​a lányod voltam című krimijének hősnője.

Mi a véleményed arról, hogy manapság úgy tűnik, minden másnál fontosabb a kinézetünk?

Amikor kimegyek az utcára vagy szörfözök a neten, szemlélődöm, arra gondolok: „Te jó ég, milyen messzire jutottunk az ókori görög kalokagathia elvétől!  (Ami nagyon leegyszerűsítve ezt az „ép testben ép lélek” dolgot takarja.) Mediterrán őseink ezzel valamiféle harmóniát és arányosságot, egyszerre szellemi és fizikai igényességet próbáltak belőni, aminek ma szinte a nyomát sem látni. A sokadik „no smink, no filter” típusú, meg „légy büszke a striáidra és a narancsbőrödre” jellegű közhelyes és láthatóan hatástalan, semmitmondó kampány helyett sokkal jobban örülnék egy olyan kezdeményezésnek, mozgalomnak, bárminek, ami következetesen felkutatná és bemutatná a kalokagathia modern képviselőit, ismét meghonosítaná ezt a szemléletet.

Miért ne lehetne valakiről ugyanolyan fontos információ az, hogy szépirodalmat olvas, kedveli a Scorsese-filmeket meg az Ascher-rendezéseket, bringázik, jógázik, eszi a zöldséget, kedvence az Aréna pláza, de néha vesz egy-egy magyar tervezői darabot? Érezhető a társadalmi nyomás: választanod kell, hogy mit emelsz ki ezek közül, ha magadról beszélsz. Vagy a külső vagy a belső mélység, a kettő együtt nem megy. Szembe kellene menni ezzel, ehhez pedig elég lenne visszatérni az ókori hagyományokhoz, jól kitalálták ezt anno a görögök, akik ma egyébként tuti kiröhögnének bennünket.

Megesett már veled, hogy a külsőd miatt bíráltak? Ez hogy érintett téged?

Megesett eset? Ez inkább egy frusztráló létállapot, amibe kicsi korunktól kezdve sajnos kérdés nélkül beleszocializálódunk. „Jaj, olyan sovány meg nyúzott vagy mostanában, eszel te rendesen?” – „Jaj, hova fogysz te lány?” – „Az oroszlán is sírva enne meg!” – Mostanában ezek, kamaszként meg a folytonos piszkálódó, gúnyos megjegyzések, beszólások arra vonatkozóan, hogy mi hány centivel vagy épp milliméterrel lett rajtad vastagabb. Rettenetes, utólag is indulatba jövök ettől, és sírhatnékom támad, hogy kamasz lányként mustrálnak a felnőttek, mint egy lovat. Mintha nem lenne önmagában elég nagy trauma a test nőiesedése, gyors és drasztikus, kontrollálhatatlan változása!

Az a baj, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni a kibontakozó szexualitással, egyszerre kelt vágyat és félelmet, de ezt mondjuk már egy rakat pszichológus, és főleg Nabokov a Lolitában elég jól kifejtette. Az olyan passzív-agresszív, sustorgó társadalmakban, mint a magyar, a szülők többsége zsigerileg, öntudatlanul retteg attól, hogy a gyereke alkalmas lesz a szexuális életre, jön a bonyodalom, ezért inkább fogná vissza, akarja, hogy a gyerek maradjon ilyen nemtelen, puttószerű angyalka, akinek nem bír jelentéssel a nemi szerve. Ezek után, erre a kimondott vagy kimondatlan nyomásra ki ne vágyna vissza gyermekkori, kvázi androgün testéhez? Innen jön a domborulataink gyűlölete, a megmagyarázhatatlan bűntudat.

Az anyasággal járó tökéletes átalakulásról nem is beszélve: nagyító alatt tartja a testedet a társadalom. Akkor aztán kivétel nélkül mindenki bekapcsol. Ne szépítsük, pokolian megalázó élmény minden egyes testre, kinézetre tett megjegyzés, főleg úgy, ha az ember kiszolgáltatott helyzetben van, például gyerek vagy terhes. Nemcsak az önbizalmat és az önbecsülést roncsolják ezek a kommentárok, hanem a szexualitást is. Főleg, ha egy átalakulóban lévő testről és lélekről beszélünk. Persze a megjegyzések mondogatásának is megvan a maga oka és lélektana, ami a történet második fele, de most nem ez volt a kérdés. Az biztos, hogy ez egy ördögi kör, amiben segít, ha azt mondjuk, oké, nekem ezt a sok baromságot le kellett nyelnem, ettől függetlenül én már nem teszek másokra megjegyzéseket, az indulataimat pedig kihajtom magamból a heti két-három edzésen.

Nem akarok mindent a társadalomra és másokra kenni: nem feldolgozhatatlanul rossz élményekről van szó, tapasztalatom szerint a személyiségünkön végzett tudatos, belső munkával, idővel kialakulnak a személyes védekezési stratégiák. Szóval ma próbálna meg beszólni valaki!

Van olyan, amit kevésbé kedveltél magadon, de az évek során sikerült elfogadnod, sőt, megszeretned?

Egyszer az egyik költő barátnőm közölte velem kb. 6 évvel ezelőtt: „Adél, veled minden rendben van: jó az alakod, szép a bőröd, szép a szemed, szép a szád, szép a hajad, egyedül az orrod a gyenge pontod, de ennyi szexepil meg kell.” Ez a váratlanul jött, szokatlanul őszinte, teljesen spontán megnyilvánulás akkor furcsa módon a másodperc tört része alatt megszelídítette az összes kamaszos szorongásomat, ami addig a külsőmhöz kapcsolódott. Talán azért is volt ennyire katartikus, mert előtte senki sem mondta meg nekem ennyire nyíltan, érdek nélkül a külsőmről a tutit, szépelgés vagy csúsztatások nélkül. Azok a mondatok azóta is rengetegszer eszembe jutnak, és erőt adnak. Jó, azóta elsajátítottam néhány ügyes sminktrükköt, biztos, ami biztos alapon: tudok magamnak kisebb orrot csinálni. J

Egyre több helyen találkozhatunk telt hölgyekkel a címlapokon, kifutókon – mégsem csitul az őrült diéták korszaka. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

Őszintén nem értem, és nem tudom, mert rengeteg segítő és feltáró kampány, cikk, riport, sorozat, film, könyv, tanulmány hívta fel a figyelmet az evészavarokra, a túlzásba vitt fogyókúrák veszélyeire, továbbá arra, hogy a kórosan sovány modellek szerepeltetése milyen káros mintát közvetít stb. Ehhez képest a témakör sajnos még mindig napirenden van, a nők és a férfiak is szenvednek! Talán elhibázottak voltak, rossz stratégiát választottak az eddigi megközelítések, érdemes lenne újragondolni az egészet. Én szívesen részt veszek ebben a projektben, és keresem az új utakat. Nem akarom a választ megúszni. Egyszerűen arról van szó, hogy olyannyira érdekes a kérdés, hogy most megígérem: a témát több cikkben is fel fogom dolgozni a hvg-n: megkeressük a miértekre a választ a megfelelő szakemberekkel.

Újságíróként amúgy is egy ideje intenzíven foglalkoztat a téma, talán túlzás nélkül mondhatom, hogy az utóbbi időben egyfajta misszióvá vált, hogy harcoljak a kamudiéták, a sarlatánok, a „csodaszerek” árulói és forgalmazói ellen. Elképesztőek a mélységek ezen a téren! C-vitaminnal és lúggal „gyógyítják” a rákot, etetik a néppel a semmire sem jó, sőt káros perui kovaföldet, itatják a PI-vizet, egyoldalú, vitamin- és tápanyaghiányt előidéző csoki- meg zsírdiétákkal bolondítanak. Inkább nem is sorolom tovább. Szerencsére ebben a küzdelemben rengeteg kiváló, hiteles szakember partner: orvosok, gyógyszerészek, vegyészek, biológusok, dietetikusok vegyesen.

Szerinted meddig egészséges elmenni a fogyókúrában, hol az a határ, amikortól már beteges? Volt a környezetedben testképzavarral küzdő személy? (anorexiás, bulimiás stb.)

Ha táplálkozásról van szó, nem hiszek semmi egyoldalúban és drasztikusban, sőt, magában a fogyókúrában sem. Persze tartsunk mértéket, de nem kell, nem szabad éhezni, a sanyargatásnak, bizonyos dolgok örök megvonásának semmi értelme, mert mindez mindig átfordul, és megbosszulja saját magát: például kontrollálatlan zabáláshoz, dühöz, agresszióhoz vezet, a jojó-effektust ne is említsük! Szerintem mindennek a rendszeres mozgás a kulcsa, főleg ülő életmód mellett: heti két-három edzés, lehetőleg kardió és lazítás váltva: nekem a spinracing, az úszás és a jóga kombója jön be, ez tart egyenesben.

Az Antilányregény főhőse annyira a tökéletes testkép megszállottjává válik, hogy emberi kapcsolatai is tönkremennek (a legjobb barátnőjével eltávolodnak egymástól, a férjétől is elhidegül). Szerinted hol a határ, amikor az önmagunkkal folytatott harc már a szeretteinkre is hatással van?

Szerintem a legapróbb belső vívódás és diszharmónia is hatással van a környezetünkre. Az a baj, hogy mindenhonnan ömlik a hamis Facebook-bölcsesség, hogy fogadd el önmagad úgy, ahogy vagy, miközben a kommersz divatipar uniformizál, és mi is uniformizáljuk egymást: meg ne próbálj más lenni, mint a többiek! Szerintem inkább fogadjuk el azt, hogy mindannyiunknak kollektív felelőssége van abban, hogy egy nagy globális, önmagát újrageneráló diszmorfofóbiában szenvedünk. Szerintem mindenkinek van valamilyen szintű testképzavara, van problémája saját magában: inkább nézzünk tükörbe, majd próbáljunk meg beszélni erről egymással, őszintén. Ezért is hasznos, fontos az Antilányregény: beszélgetést tud generálni, segíthet új kapaszkodókat találni.

 

Török Gábor
Az emberiség egyik legfontosabb és legveszélyesebb találmányával építeni és rombolni is lehet. A politika önmagában, egy lakatlan szigeten vagy élettelen bolygón nem értelmezhető, hiszen csak az emberek...
Karin Tidbeck
Fordította: Babits Péter
Vanját, a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben:...
Török Gábor
Az emberiség egyik legfontosabb és legveszélyesebb találmányával építeni és rombolni is lehet. A politika önmagában, egy lakatlan szigeten vagy élettelen bolygón nem értelmezhető, hiszen csak az emberek...
Karin Tidbeck
Fordította: Babits Péter
Vanját, a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben:...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép