Röviden: számomra egyértelműen az év legjobb krimije. Bővebben: számomra egyértelműen az utóbbi évek legjobb krimije.

Kim Stone felügyelő visszatért, és valami hihetetlenül szórakoztató, nyomasztó, nyugtalanító, izgalmas, zseniális és elgondolkodtató regénybe merülhetünk mi, szerencsés olvasók. Hiába tudjuk, hogy Alexandra Thorne pszichiáter egyben egy pszichopata is, aki kísérleti alanyként tekint mit sem sejtő betegeire, egyszerűen
muszáj végigolvasni a könyvet, ami az első oldalon megragad, és szinte lélegezni sem enged, amíg az utolsó mondatig nem érünk.
Angela Marsons jóindulatának köszönhetően nem is egy, hanem két bűneset nyomozását élvezhetjük egyszerre. Az előbb említett pszichiáter mellett kapunk egy pedofil szálat is. Egyik “szebb”, mint a másik, ugye? Két olyan téma, ami már külön-külön is felindulást kelt egy normális emberben. Hihetetlen ahogy megalkotja és élettel tölti meg Alexandrát, aki egy velejéig romlott, beteg lélek. A szerző a Köszönetnyilvánítás elején azt írja, hogy a pszichiáter karakterét nemegyszer egy apró hibával akarta felruházni, ám végül hű maradt a tényhez, hogy valóban vannak köztünk olyan emberek, akik képtelenek a megbánásra. És ez teszi igazán szörnyűvé ezt a történetet. Ez a nő simán manipulálja a betegeit, hogy olyan dolgokat kövessenek el, amit még betegségük ellenére sem tennének meg maguktól. Legyen az áldozat akár egy korábban velük szemben erőszakot elkövető, de akár a saját családjuk tagjai is.
A pedofil ügyben zajló nyomozás is igen heves érzelmeket vált ki az olvasóból. És a legdurvább, hogy Angela tud még egyet csavarni a dolgokon, amikor azt hisszük, hogy ennél lejjebb már nincs. Mindeközben Kim Stone múltjába is betekintést nyerünk, főleg amikor a “kedves” pszichiáter mutat igen komoly érdeklődést az utána nyomozó
rendőr iránt ugyebár…
Amit még nagyon szeretek Marsons stílusában, hogy nem angol. Nekem ők valahogy mindighűvösek, megközelíthetetlenek kissé, ám ő nem, ő nekem mesél, és olyan eleven, olyan valóságos, amilyen egy jó krimi kell, hogy legyen. Már az Elfojtott sikoly című első kötetével is megmutatta, hogy a jövőben bizony számolnunk kell vele, ám számomra ezzel a második könyvével olyan magasra tette a lécet, amit a többi
krimiszerzőnek sem lesz egyszerű megugrani. Abban viszont nagyon reménykedem, hogy nem lesznek követői, mármint úgy értem, hogy nem kezdik el Angela Marsons stílusát utánozni, mert csúnya vége lehet.
Ugyanis Kim Stone csak egy van. Ő olyan, mint Lee Child Jack Reachere, vagy Douglas Preston-Lincoln Child Pendergastja vagy Jo Nesbo Harry Holéja.
A történetvezetés, a borító, a fordítás mind-mind teljesen rendben van. Az Ördögi játszmák az a könyv, ami minden krimirajongónak a polcán ott kell, hogy legyen szerintem. És természetesen a folytatást már most olvasnám.
Plusz a kötet végén Angela levele – így kell ezt, nagyon emberi, nagyon őszinte. És hogy valamibe azért mégiscsak belekössek: friss beton. Abba lehet, ebbe a regénybe nem.
A kötetért köszönet a General Press kiadónak.

http://elomagazin.com/2016/10/konyvajanlo-angela-marsons-ordogi-jatszmak/