Imágó
(kiadvány: Imágó)

A huszadik század Szovjetuniója nem kedvezett az imágóknak, az önálló, tudatos, a döntéseikért és tetteikért felelősséget vállalni képes és akaró egyéneknek. A szovjethatalom rövid távon eltakarította a szabálytalanokat, a másképp gondolkodókat, majd hasonló sebességgel eltávolította a porondról magukat a „takarítókat” is. Az ember időnként jobban járt, ha még a saját szemének sem hitt.

Így történhetett, hogy a hivatalos történetmesélés szerint Sztálin temetésén természetesen nem tapostak halálra senkit sem a tömegben, és képtelenségnek tüntették fel azt is, hogy ezerkilencszázhatvannyolcban bárki nemtetszését nyilvánította volna a szovjet fővárosban a csehszlovák bevonulás miatt – aki mást állított, az hamar a Lubjanka valamelyik cellájában találhatta magát.

Aki tehette, befelé élt. Így tett – habár a kezdet kezdetén még korántsem tudatosan – Ljudmila Ulickaja Imágójának három hőse is: a költő Miha, a zenész Szanya és a fényképész Ilja. A művészet volt a menedékük, az igazi otthonuk, ahol nem voltak közös lakásba kényszerített és egyetlen konyhán osztozkodni kénytelen idegenek, a párt szólamait harsogó anyák, és a messzi távolból időről-időre feltűnő apák, ahol nem voltak az ember nyakára járó körzeti megbízottak, sem a KGB illetékeseit néhanapján helyre kis jelentésekkel ellátó ismerősök.

Történetünk elején azonban gyerekek még, három jóbarát, akiknek élete az új irodalomtanár, Viktor Juljevics megjelenésével vesz éles fordulatot. Ő az, aki az „ellopott levegőt” hozza vissza ezekbe a sivár gyerekhétköznapokba, a hányingerkeltő valóságba, aki Puskint, Paszternakot, Kuzmint vagy ha úgy adódik, Vjazemszkijt szaval nekik, és elviszi őket a város azon szegleteibe, ahol az írók, költők egykor a macskaköveket koptatták. Juljevics érdeklődéssel szemléli tanítványait, és próbálja elkapni azt a pillanatot, amikor ezek a gyerekemberek végre átlépnek „valamely kulturális állapotba, az erkölcsileg felnőtt életbe”.

Viktor Juljevics ugyanis nagyon is tisztában van azzal, hogy a Szovjetunióban ez a folyamat korántsem természetes („Miska, azt te is elismered, hogy bábok, kifejletlen emberek, kamaszok társadalmában élünk, akik felnőtteknek álcázzák magukat?”), és tanítványai is csak sok évvel később, gyakran tragikus körülmények közepette döntenek úgy, hogy le akarnak végre számolni a bábléttel. („Rendelkezni magammal – ez jelenti azt, hogy felnőttnek lenni. Az egoizmus pedig kamaszos tulajdonság. Nem, nem akarok tovább kamasz lenni…”)

Mennyi vers! Mennyi vers volt akkoriban! Nem volt Oroszországnak még egy ilyen időszaka, sem az előtt, sem az után. A versek kitöltötték a légüres teret, ők maguk váltak levegővé. Lehet, hogy úgy, ahogyan a költő mondta: ’lopott’ levegővé. Mint kiderült, egy költő legnagyobb elismerését nem a Nobel-díj jelentette, hanem az, hogy ezekre a zizegő, vékony lapokra legépelték vagy kézzel átmásolták a verseit, hibásan, elütésekkel, alig kivehető betűkkel: Cvetajeva, Ahmatova, Mandelstam, Paszternak, Szolzsenyicin és végül Brodszkij.” (Ljudmila Ulickaja: Imágó, Magvető, 2011.)

 

 

 

 

Zűrzavaros, kegyetlen évek ezek, amit kiválóan tükröz a könyv belső szerkezete is. Az Imágó ugyanis nem egy időben és térben lineáris haladó regényfolyam, hanem sok apró elbeszélés szövedéke, kismillió mellékszereplővel, akik a történet folyamán teljesen váratlanul bukkannak fel újra és újra. Életútjaik elválnak, majd ismét találkoznak: a szovjet társadalom ( a nagyon is kézzelfogható) és az akkori politikai és irodalmi underground alakjai sorra felvonulnak, egymáshoz csapódnak, hogy azután ugyanolyan gyorsan le is pattanjanak egymásról.

Néha egy-egy tárgy az a kapocs, amely összeköti az egyébként sem sorsukkal, sem múltjukkal vagy jövőjükkel nem rokon embereket. Ilyen tárgy lehet az az agyonnyúzott Nabokov-kötet, amelyet annak idején egy Oroszországba emigrált német zsidótól koboztak el, majd egy szovjet tábornoknál, később titokban egy egyetemi docensnél landolt, és amely – miután egy házkutatás során ismét lefoglalják – kész eseménycunamit indít el.

Ulickaja írja az egyik mellékszereplőjéről, hogy „olyan országban élt, ahol sokáig kell élni”. Ha kellően sokáig élt az ember, ha fizikailag és lelkileg nem tört meg teljesen, ha túlélte a Bajszost, a Kopaszt meg a Bozontos Szemöldökűt, talán megadatott neki, hogy egy kicsit még élvezze az életet. A három jóbarát közül ez nem mindenkinek sikerült, a művészet nem nyújtott igazán menedéket, hiszen kibontakozni igazán egyik sem tudott, a láger, az állandó fenyegetettség, a bábállapotba kényszerítés, legalábbis az erre tett folyamatos kísérletek, pedig szinte mindhárom férfit valamilyen drasztikus lépésre sarkallják. Kivétel nélkül nagy árat fizetnek az imágólétért, a szovjethatalom ugyanis sem a báboknak, sem a kifejlett egyedeknek nem kegyelmezett.

Forrás: gerincrevágva

 

2011-09-23 11:06:37
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ