Vékony, kézbesimuló kötet a Tejmozi, röpke kétszáz oldal, mégis annyira súlyos, úgy érzem, néha földig lóg a könyvet tartó két kezem. Időről időre muszáj megállnom, ilyenkor ténfergek egy kicsit a lakásban, kibámulok az eső verte utcára, keresem az októberi nyarat, tegnap még itt volt, ma azonban már csak a nyúlós-nyálas szürkeség.

Balla D. Károly hőse is az ablaknál áll, valahol fent, északon, és a tenger fölött gomolygó ködbe bámulva próbálja kibogozni azokat a kusza szálakat, melyek anyjával és apjával még azok halála után is végérvényesen összekötik őt. Az apa festő volt, „jó iparos”, aki a családi szuterénben szakmányban gyártotta az aktképeket („Az egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám.”), majd egy adott ponton úgy dönt, hogy kiszáll a mókuskerékből, és attól kezdve mindentől és mindenkitől távol egy faházban tengeti életét. Ha tehetné, hősünk is menekülne a családi fészekből, ahol anyja és húga érzelmi zsarnoksága alatt fuldoklik.

Ezt a láncot azonban képtelen elszakítani, különösen, miután anyjánál rákot diagnosztizálnak. A törődéstől és a gyermeki figyelemtől az anya már-már kivirul, hiszen a „gonosz kis daganat” hirtelen „a legfontosabbá tette őt”. És bár eleinte az apjáról akart könyvet írni, narrátorunk az érzelmi nyomás alatt úgy dönt, anya-regénybe öli lelki nyomorát. Hősünk azután a múlt tejüvegén keresztül próbálja felidézni emlékeit, a festészetébe egy idő után belefásuló és a fia művészi tehetségtelenségét elnézni képtelen apáról, és a gyerekével sajátos manónyelven beszélő, közben pedig őt magát aggályos szeretetével az őrületbe kergető anyáról. A regényhős regényhősének időnkénti felbukkanása az, ami igazán izgalmassá teszi a regényt, és könnyíti meg az elbeszélője háta mögött megbúvó elbeszélő kezdetben akadozó, majd mind merészebb színvallását, érzelmi kitárulkozását. Balla D. Károly ugyanakkor túllép a szimpla „regény a regényben” sémán. Az én és az ő gyakorta összemosódik nála, a szerző által hősömnek nevezett figura több perspektívából vall élete meghatározó momentumairól, így a műteremben meztelenül pózoló lányok után leselkedő gyerekkori önmagáról, későbbi kamaszkori szerencsétlenkedéseiről, vagy a nyilvánvalóan szeretethiányban szenvedő anyjával folytatott érzelmi tusájáról. A történet pedig akkor kap újabb csavart, amikor a névvel soha nem illetett elbeszélő mellett megszólal az ő általa kreált hős hangja is. A vonzások (anya) és taszítások (apa) örvényébe került hős közben azonban mintha minduntalan falakba ütközne. Leginkább a saját maga által kreált falakba. A későbbi apa-regény azonban nagyban hozzásegíti őt ahhoz, hogy mind mélyebbre hatoljon az emlékeiben, és felidézze azt a három napot (az utolsó közös három napot), melyet apjával töltött kettesben a semmi közepén álló faházikóban. Hogy ez mennyire fontos is volt számára, kiderül abból, hogy hősünk többször is megvallja, hogy miközben apja nyomában botorkált a hóban egy ismeretlen ruszin sírja felé, „majdnem megszerettem ezt az öreget ott a fehér villódzásban.

Egyszerre mutatott megható elesettséget és impozáns erőt, ahogy ment, lépdelt, gyalogolt, haladt a maga útján az én apám a maga taposta ösvényen, és nekem most jólesett nyomába lépnem, követnem őt valahová, valamihez, valamiért, ami neki hallatlanul fontosnak látszott.” Lassan hömpölygő, sűrűn szőtt, veretes textúrájú szöveg a Tejmozié, újra- és újraolvasásra ösztönző sorokkal, amely úgy beszél alapvetésekről, hogy közben szerencsére nem fullad közhelyekbe. Ha valamit mégis erőltetettnek éreztem, az a Paul Robert-féle szál – nem biztos, hogy a dolgoknak mindig ennyire kereknek kell lenniük. Számomra mindenesetre az elvágyódás könyve a Tejmozi, ahol a hős nem a földrajzi távolságokat, sokkal inkább a lelkieket akarja átszelni, kitörni vágyik a „szűkre mért szabadság” magára aggatott kitinpáncéljából, apja és anyja érzelmi szorításából – csak azért, hogy azután időről időre visszavágyódjon oda.

Forrás: GerincreVágva