Interjú Garaczi Lászlóval

Az Arc és hátraarc című regénye után idén az életrajzi Lemur-sorozat korábban már publikált két darabja (Mintha élnél, Pompásan buszozunk) is megjelent. INTERJÚ

– A könyvei sokszor életrajzi vonzatúak, mégis kerüli a privát szférát. Miért?

 
– A kilencvenes évek első felében azt írta rólam egy kritikában Farkas Zsolt, hogy a beszédem a személyesség nullfokán zajlik. Azóta ehhez tartom magam. Nem gondolom, hogy érdekes lennék, hogy rólam kéne beszélni. Amit feltárok, ha egyáltalán feltárok valamit, gondolom, áttételeken keresztül történik.
 
– Sok kortárs író ír drámákat, de nem jellemző, hogy ezeket kötetekbe rendezné. Önnek két drámakötete is van. Miért érezte fontosnak a kiadásukat?
 
– Akkoriban kézenfekvőnek tűnt, hogy megjelenjenek a drámák, a kiadók is pártolták, most már nem tartom annyira fontosnak, többek között az internetnek köszönhetően, a szövegek hozzáférhetőek a színházak számára. Az ábránd, hogy könyvben könnyebben elolvassák a dramaturgok és a színházigazgatók, okafogyottá vált. Persze, irodalmi értéke is lehet egy drámának, tehát nem baj, ha kötetben is olvasható, arról nem beszélve, hogy vannak, akik az előadást látván, szívesen elolvasnák a szöveget. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb összeállítok egy újabb drámakötetet, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a kortárs dráma nem prioritás a kiadóknak.
 
– Bár már 1991 óta jelen van a kortárs színházi térben, jórészt alternatív társulatok rendezik a darabjait. Mit gondol, miért?
 
– Ez nem csak rám jellemző, kevesen mondhatják el, hogy rendszeresen nagyszínpadhoz jutnak. A kortárs magyar dráma az utóbbi húsz, harminc évben alapvetően stúdiókba, kisebb műhelyekbe szorult vissza. Sok színház biztonsági műsorpolitikát folytat, úgymond tutira megy. Amikor például a kortárs drámaírók műveire épülő Deszka Fesztivált szervezzük, elég nehéz jó nagyszínpadi produkciókat találni, az évi termés alapján 3-4 minőségi produkciót összehozni. És persze ma már, talán épp ezért, a drámaírók is inkább olyan műveket írnak, amelyek nem is valók igazából nagyszínpadra. Belső világokat ábrázolnak, nem nagy társadalmi vagy történelmi tablókat, a témáikkal talán nem is tudnának bevinni sorozatban sok száz embert a színházba. Attól tartok, hogy a közönség is ennek következtében szokott le a kortárs problémákat feszegető kortárs drámáról.
 
– Több közeli íróbarátjának vannak közéleti megnyilvánulásai, önnek nincsenek. Miért?
 
– Összefügghet ez azzal az illúzióvesztéssel, ami már a katonaság előtt, kamasz koromban lejátszódott. Akit egyszer gyerekkorában belerángatnak valamibe, „csőbe húznak”, utána megnézi, hogy mi az, ami mellé odaáll. Kulturális közéleti funkciókat időről időre vállaltam, négy évig NKA-kurátor vagy régebben JAK elnökségi tag voltam, de kórusokba nem szeretek beállni. Hogy mit gondolok mégis erről az egészről, az elmúlt húsz év történelméről és értelmiségi diskurzusairól, arról éppen a KoMa társulat által színre vitt új darabom, A tizedik gén beszél.
 
– A kalocsai katonaidő alatt kiábrándult a rendszerből. Részt vett-e ellenzéki mozgalmakban?
 
– A hetvenes évek végén Németh Gáborral, Tóth Gáborral és Farkas Péterrel létrehoztunk egy kis ellenzéki csoportot, mely leginkább Farkas Péteren keresztül kötődött az akkori demokratikus ellenzékhez. Kiadtunk egy szamizdat folyóiratot, még a Szabad Európa Rádió is bemondta a nevünket, fiatal szociológusoknak titulálva minket, na, ott kicsit rezgett a léc, de aztán az ellenzékiségből is kiábrándultunk, én legalábbis. A tenni vágyást legyűrte az általános ontológiai undor. Ezt a forradalmár attitűdöt mi eleve iróniával kezeltük, én aztán inkább az underground és a filozófia irányába mentem el. De persze a rendszerváltás környékén ott voltam minden fontos eseménynél, tüntetésen, a március 15-i megmozdulásokon, sőt még valami anarchista gyűlésen is.  
 
 
– 1987 körül is reménytelennek érzékelte a rendszerváltás ügyét?
 
– Úgy emlékszem, hogy senki nem sejtette a nyolcvanas évek közepén vagy pláne korábban, hogy hamarosan vége lesz a rendszernek. Nem volt ilyen „ügy”. Vicces ma hallani, hogy már 80-82-ben érzékelték, hogy recseg-ropog a rendszer. Én nem érzékeltem, és úgy rémlik, senki nem beszélt ilyesmiről. Bizonyítéka ennek, hogy rengetegen disszidáltak akkoriban – például Farkas Péter barátom. Régóta ment a kultúrpolitikában ez a „húzd meg, ereszd meg”-játék, 1985-től jött a glásznoszty, de ezt nem úgy érzékeltük, hogy most aztán vége a szocializmusnak, hanem úgy, hogy ez egy „ereszd meg”-periódus, amit – amennyire lehetséges – ki kell használni. Emlékszem, egy társaságban '87-'88 körül  felmerült, hogy lesz-e rendszerváltás. Mindenki azt mondta, hogy nem, illetve egyedül talán Kukorelly fogadott valakivel, hogy igenis lesz néhány éven belül. Valójában senki nem nagyon hitt ilyesmiben. Maga ez a szó, rendszerváltás, úgy hatott, még akkor is, mintha most ide, a Liszt Ferenc térre leesne egy lila ufó. Akkor már harminc-negyven évünket a szocializmusban éltük le, nem volt hihető, hogy gyökeres változások lesznek. Még 1989-ben, a Nagy Imre temetésén is sokan attól féltek, hogy Fejti György átveszi a hatalmat, és minden marad a régiben.  
 
– Kulturális értelemben viszont a nyolcvanas évek közepe már pezsgő időszak volt, önnek is megjelent egymás után két könyve.
 
– Amikor 1981-ben leadtam egy verseskötetet, úgy számoltam, hogy négy-hat év múlva fog megjelenni, akkor ez volt a reális. 1985-ben megjelent a Plasztik, aminek a kéziratát abban az évben adtam le, ez viszont példátlan dolognak tűnt. Sok mindent lehetett csinálni azokban az években, új zenekarok alakultak, mi pedig irodalmi esteket szerveztünk, folyóiratot alapítottunk, tényleg, mintha egy normális országban élnénk.
 
– A nyolcvanas évek közepén nem volt jellemző, hogy huszonéves fiúnak könyvük jelenjen meg. Önnek 29 évesen összejött. Hogy élte meg?
 
– Eufórikus érzés volt, tényleg nem számítottam rá. Egyszer csak ott volt egy könyv, rá volt írva a nevem… Ebben az időben sok antológiát is kiadtak, aztán a máig létező JAK-füzet sorozata, a Magvető is megjelentetett fiatal szerzőket, sőt a Móra is.
 
 
– A nyolcvanas évek közepén például Kukorellyn, Németh Gáboron, Márton Lászlón kívül még vagy tucatnyi kiváló fiatal szerző írt különböző folyóiratokba, akikben éreztük a szikrát (többek között Krausz Tivadar, Kiss Zoltán, Tóth Gábor Ákos), aztán a rendszerváltás körül szép lassan eltűntek…
 
– Minden generációra jellemző ez szerintem, az induláshoz képest, mire negyven évesek lesznek, a fele mást csinál. De meg is lehet fordítani, azon is elcsodálkozhatunk, hogy abból a társaságból, akikkel én szinte véletlenül találkoztam 1980-ban egy tavaszi délutánon, a bölcsészkari büfében, milyen sokan – például Kukorelly Endre, Németh Gábor, Márton László, Földényi F. László, Petőcz András – a pályán maradtak, és nem is akármilyen eredményeket mutattak fel.
 
– Most is annyit mozog az éjszakában, mint húsz éve?
 
– Kevesebbet, legalább is ritkábbak a gyilkos éjszakai futamok. Gondolom, nem szerencsés, ha az ember másnak akar látszani, mint ami. Ha úgy érzem, hogy nincs kedvem a következő poharat meginni, lelépek. Jobban kiválogatom a pillanatokat, mikor érdemes maradni. Mint például tegnap, de hadd ne részletezzem. Sokszor nem érzem szükségét, hogy részt vegyek a „ki a nagyobb dumás” vagy az ivó- vagy egyéb versenyekben. Nem akarok semmit bebizonyítani. Jól érzem magam egy-két pohár bor és főleg egy jó beszélgetés mellett. Laci bácsi elüldögél a sarokban, mi ezzel a gond?
 
Szerző: Poós Zoltán
Fotó: Kovács Bence
 
Forrás: kultura.hu
 

 

2011-11-18 09:03:09
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ