Krusovszky Dénes A felesleges part című harmadik verseskötetének zárt világába nehezen léphet be az olvasó. Ha pedig mégis bejut, nagy az esély, hogy belefullad.
A felesleges könyv
„túl gyenge vagy még, mellébeszélsz inkább”
(Krusovszky Dénes: Visszaszűkül magától)
Régóta várhattunk már egy olyan verseskötetet, amelyet kizárólag lexikonnal, a Google és a Wikipédia segítségével, valamint a sznobizmussal szembeni nagyfokú tolerancia birtokában lehet csak olvasni. Krusovszky Dénes harmadik, A felesleges part című könyve eleget tesz a fenti követelményeknek, hiszen a fülszöveg rögtön egy mitológiai kislexikont ad a kezünkbe, amely egyszerre értelmezi a védőborítót és foglalja össze Marsyas történetét, hogy megfelelő apparátust biztosítson az olvasáshoz. Ezzel azonban csak a második, Marszüasz polifón ciklushoz nyújt némi fogódzót. Például annyit, hogy a megidézett mitológiai alak hatalmas egójával végül alulmaradt az Apollón elleni küzdelemben. A lírával való izzadtságszagú viaskodás azonban végigkíséri a három ciklusra tagolódó kötetet.
Krusovszky Dénes lírája kétségtelenül intellektuális költészet, főként abban az értelemben, hogy a köldöknéző irodalmárvilágon, a kortárs lírába bölcsészhévvel beleszerető ínyenc olvasón kívül nem kíván senkit megérinteni verseivel. Ez a feltételezett szándék már tetten érhető volt Az összes nevem, de főleg az Elromlani milyen című kötetében is – előbbiben még működött az alanyiság magánmitológiával játszó hangja, utóbbi viszont a szakmailag túlértékelt áltárgyiasság mögé bújtatott képekkel tarolta a díjakat. Legújabb verseit tartalmazó gyűjteménye még több kulturális utalással kövezi ki A felesleg partot, hogy kikötőt építve magának szabadon ingázhasson John Berryman, Vladimir Holan, Gottfried Ben, Hart Crane és még sokan mások világítótoronyba helyezett sorai között. Hart Crane, például, gyakran válik a versbeszéd alanyává, és már az első ciklusban felszáll az Orizabára, a hajóra, amelyről az utolsó ciklusban egy másik lírai én viszont lemarad. A kettő közötti utat történetté formálhatja a szemfüles olvasó, hiszen Hart Crane kezdetben a matrózoknak udvarol, majd összeverik a fedélzeten, ezután átveti magát a korláton, végül pedig a matrózok felravatalozzák koporsóját. Ebből látható az is, hogy Krusovszky és szerkesztője ciklusban és kötetben gondolkozott, és a Hart Crane figurája köré rajzolt történetet szánhatta A felesleges part egyik vázának.
Ezt a vázat azonban megbontják az egyes részek közé ékelődő Könnyített változatok 1-től 7-ig számozva, szétszórva a hajóút eseményei között. Valószínűleg azért kapták ezt a címet, mert a korábbi intellektuális sokk után az értelmező számára könnyebben feldolgozható gondolatfutamok: „Ilyenkor mégis valami biztatót/ kellene mondanom, / mert ahogy most figyellek, / annak már a táplálkozáshoz is van köze.” Vagy például: „A legegyszerűbb porcelántányér is / képes megalázni, ha bomlásról van szó” (Könnyített változat 7.). Pedig nem másról van szó, mint az Örkény-féle „túlélsz, pöcök” felismerésének újracsomagolásáról. Az iróniához kevés, pátoszhoz bagatell sorok szép számmal sorjáznak az első ciklusban, mint ahogy a giccsbe hajló részek is: „Most házi feladat vagyok biológiából, / most egy rövid téli séta, / aztán a kettős kanyar előtti / egyetlen elkeseredett jelzőtábla” (Könnyített változat 2.). A groteszkkel is erősen próbálkozik néhány rész: „Amikor aztán öklendezni kezdek, / először csak egy fülbevalót, / egy hajtincset, a végén meg/ már egész nőket hányok ki” (Könnyített változat 2.). De hogy ne ragadjunk le egy darabnál, íme: „És ebben a nagy ünneplésben / hová rejtsem el a kezem, / hogy ne vegyék észre, / hiányzik róla a gyűrűsujj?” (Könnyített változat 3.). Az ilyen részeknél az a benyomása támad az olvasónak, hogy Krusovszky nemzedéktársának, Nemes Z. Máriónak a nem túl kifinomult utánzója.
Az első ciklus harmadik rétegét a Chris Burden-másolatok alkotják. Ezek tétje tulajdonképpen az, hogy a líra mennyire képes egy-egy performanszt mint megismételhetetlen eseményt közvetíteni, értelmezni és kimerevíteni. Az őrült amerikai performer, aki testének kínzásával hívta fel a figyelmet egyrészt a művészet határaira, másrészt az erőszak elharapódzására, alkalmasnak mutatkozik a kifulladóban lévő, de még utolsó divathullámként meglovagolható test-téma kibontására. Ennél kevesebb hangsúlyt kap a perfomansz és líra közötti fordíthatóság bemutatása. A szerzőt inkább az a személy érdekli, aki egy művészeti produkció kedvéért akár a pisztoly csövével is farkasszemet néz: „Mikor célba veszel, egy bólintással / összefoglalom, mit tanultam / eddig az önzésről, / aztán megdőlök egy kicsit, / és felnyögök mint egy vászonzsák” (Chris Burden-másolat [Shoot]). Az egyébként kidolgozott szerepversben azonban az előbbihez hasonló vászonzsák-hasonlatok töltik ki a szöveget, amely tendenciózus a továbbiakban is.
A Marszüasz polifón darabjaiban érezhető legerősebben a ciklust összetartó erő, főleg a késnek, a lenyúzott bőrnek és a sanyargatott testnek köszönhetően. A Szellős, árnyékos verssé tördelt használati utasításából nemcsak azt tudhatjuk meg, hogyan nyúzhatta meg Apollón a dalnokversenyen vele szemben alulmaradó Marszüaszt; itt szerzett gyakorlati ismereteinket hasznosíthatjuk majd a mindennapokban a nyúl és a kecske feldolgozásnál is. Műfajilag sincs könnyű dolgunk, hiszen a ciklusban szereplő számos szöveg versként pozicionálja magát, de valójában strófákba rendezett próza. Ez azonban nem műnem- és műfajfeszegető játék, hiszen a szerző a szonettel is hasonlóképpen bánik, és csak annyiban él a hagyomány nyújtotta lehetőséggel, hogy gondolatait tizennégy sorba szedi. Ennek alapján akár még az is megkockáztatható, hogy Krusovszky vagy éppen nem ír verset, hiszen egy hagyomány imitációjának lehetetlenségét bizonyítja saját költészetén belül, vagy pedig egyszerűen történetet mond: „Egy kifejezetten egyszerű történetet akartam/ elmondani, ha jól emlékszem, de mielőtt / a végére értem volna, szétszóródott a lényege” (vii. Kideríthetetlen a forrása). Egyedül a szóképek keltik néha a líraiság látszatát: „túlnőtt rajtad a bőr, mégsincs kész, / saját kesztyűjében vár a kéz” (Saját kesztyűjében). Ez utóbbi akár a kötet nyelvének metaforája is lehetne, amely kinőtte alkotóját, ezzel pedig üressé, félkésszé vált.
A régi jelentés című záróciklus főként a beszéd képtelenségét tematizálja, majd saját elképzelt hallgatására keres mentségeket: „Hallgatok inkább, de ha megszólalnék is, azt mondanám, amit elvársz” (A régi jelentés). Így aztán visszamenőleg is megérhetjük, hogy a beszéd helyetti írással éppen a régi jelentés kimozdítását kísérli meg a kötet. Ahogy korábban a Chris Burden-másolatok, a kötet zárlatában néhány ekphraszisz (képleírás) próbál hadakozni egykori olvasatokkal (Fiú sebesült macskával, A kereszt barkácsolása): „annyi mindenről kéne / még hallgatni, de folyton megered a / nyelvem”. Ez a kényszeres értelmezői szabadságharc azonban elfojtja az alanyiság lehetőségét, ami miatt úgy tűnik: „egy legénység nélküli hajó halad a horizonton” (A felesleges part).
Ha Krusovszky lírai hajóútjának emlékezetes állomásait keressük, mindenképpen azok a versek sorolhatók ide, amelyek test és lélek kapcsolatát boncolják, persze, nem a gyakran emlegetett és Apollónhoz kötődő nyúzás gesztusával. Ilyen sikerült kép a Hart Crane félelmét érzékeltető rész: „Azt hiszem, a lélek egy sötét/ kabinban reszket, miközben a testet/ véresre rugdossák a fedélzeten” (Hart Crane-t összeverik a fedélzeten). A Chris Burden-másolatban (Shoot) pedig szintén a félelemben megmutatkozó lélek válik problematikussá a 21 gramm című film megidézésével, miközben anyaghoz kötődése is megkérdőjeleződik: „Annak a néhány grammnak, / amivel könnyebb leszek, / semmi köze a lélekhez. / Ha egyáltalán nem csak azt a sarokba állított, poros gyereket csúfoljuk így”. Az áltárgyiasság és álalanyiság leple alatt tehát néha-néha felszínre bukkan a versbeszélők érzékenysége, és az Ornamens című sorozatban az is bebizonyosodik, hogy a szerző jól tudna bánni a formával.
Krusovszky Dénes legújabb verseskötete azoknak javallott, akik szeretik az intellektuális kihívásokkal teli, főleg a szellemre ható lírát. Olyan embereknek, akik szeretnének lazítani egy kicsit lelki megnyugvásukon, felszállva Hart Crane-nel a rejtélyes hajóra, amely a kortárs líra egy olyan tájára visz minket, ahol határozott útmutatás nélkül eltévedhetünk. Hiszen az olvasót mélyvízbe dobják, hogy fulladozzon az utalásokkal teli szövegvilágban. A Magvető Kiadónak ilyen esetben érdemes elgondolkodnia saját felelősségén is, hiszen a keményfedelű vékonyka kötet leginkább ürességével és feleslegességével kelthet feltűnést. Amennyi embert komolyan érinthet A felesleges part, akár egy megosztott dokumentumként is kezelhetné a szöveghalmazt. A kánongép azonban papírt követel.
Krusovszky Dénes: A felesleges part. Magvető, 2011.
Boldog Zoltán
Forrás: Irodalmi Jelen
