A kötet címe Verhovina madarai, nem is lehetne más, hiszen Verhovinán nincsenek madarak, valaha voltak, de ismeretlenek egy napon leverték a környéken az összes fészket. Amit nem értek el, annak tűzoltófecskendővel estek neki, ebből aztán a madarak is rájöttek, hogy az ő idejük letelt, és ezután röptükben is szélesen elkerülték ezt az elátkozott földet, amelyből árad a sötét fenyegetés. Maradtak itt emberek páran, bár ahogy haladunk előre a könyvben, úgy lesznek ők is egyre kevesebben. Verhovina központi településére, Jablonska Poljanára már-már vonat sem jár: a menetrendet régebben eltörölték, aki utazni akar innen, az napfelkelte előtt kiül a lepusztult állomásra, aztán vár (mondjuk más dolga aligha van).

A regény története nem egységes, tulajdonképpen nincs is története. Vannak benne különböző történetkezdemények, afféle csírák, de szárba ezek soha nem szökkennek, némelyik csak egy fejezetben van részletezve (ilyen a drótkötéllel felakasztott Duhovnik gátmester és felesége, Delfina tragédiája), s vannak olyanok is, melyek több alkalommal előkerülnek ugyan, de bővebben kibontva, végigvezetve ezek sincsenek. Például áldozócsütörtök reggelén hét iskolás lányt kiküldenek a Paltin mezejére virágot szedni. Itt vihar csap le rájuk, bemenekülnek az erdei kápolnába, amit ezután villámcsapás ér, s mind a hét gyermek szörnyethal. Később két kislány Nika Karanika gondozónő egy-egy könnycseppje hatására feltámad, de a rákövetkező éjszakán a betegházban egy ismeretlen velük is végez. Ezért az Augustin házaspár ugyan megbűnhődik, de hogy valójában ki volt a tettes, az soha nem derül ki. Ilyen és ehhez hasonló történetelemekből, mozaikszerűen épül föl a regény, amelynek a célja végül nem más, minthogy bemutassa azt a világot, amelyben játszódik: Verhovinát.

Verhovina, mint színhelyválasztás azért különös, mert a valóságban is létezik. Persze nem kétséges, hogy Sinstra körzetet (Bodor egyik előző regényének helyszínét) is jó közelítéssel el lehetett helyezni a térképen, mégpedig Ukrajna és Románia határvidékére a Kárpátokba, de mint Verhovinát, annyira pontosan azért nem. Verhovina Ukrajna Kárpátaljai területén, az Északkeleti Kárpátokban található tájegység, mely a történelmi Magyarország Máramaros és Bereg megyéjének határán terül el. Érdekes kérdés, hogy a regény misztikus, fantasztikus, anti-utópisztikus helyszínét miért pont ide helyezi el a szerző.

Rengeteg szereplő tűnik fel a regényben, ezek döntő többsége csak egy-egy villanásnyi időre, amikor személyes sorsuk, életútjuk egy pillanatra keresztezi az Istentől elhagyatott Verhovinát, némelyiküknek még név sem jut, ilyen például a lóarcú vagabundus, aki csak felbukkan a környéken, néhány napig mindenfelé látják lábnyomait, aztán olyan hirtelen tűnik el, ahogyan megérkezett. De azok a karakterek, akik Jablonska Poljanán élnek sem túl részletesen kidolgozottak, csak afféle skiccek: nevük van, meg foglalkozásuk, meg persze végzetük, amiről lehet tudni, hogy előbb vagy utóbb, de biztosan beteljesedik rajtuk. Még a főszereplő Anatol Krokodus brigadérosról sem derül ki túlontúl sok minden, szinte csak annyi, hogy ő irányítja a települést (valószínűleg csak félhivatalosan), ő felügyeli a vizeket, és hogy kedvenc olvasmánya Eronim Mox szakácskönyve, melyben nem csak receptek vannak, hanem ebben van megírva Verhovina története, sőt történetének vége is. A regény javarészt egyes szám első személyben van elbeszélve, ilyenkor Adam az elbeszélő, aki a brigadéros jobb keze, majd annak halála után az utódja. Vannak azonban olyan fejezetek is, ilyen rögtön a második is, amelynek nincs ilyen azonosítható elbeszélője, ezekben Adamról is egyes szám harmadik személyben esik csak szó.

A fejezetek nem időrendben követik egymást, az időnek nincs is túl sok értelme a Verhovina madarai esetében, hiszen a könyvnek nincs hagyományos értelemben véve cselekménye, sőt maga a színhely is mindenféle időn kívül áll. Az egyik fejezetben még jár ide vonat, a következőben már a síneket is felszedték, azután ismét ott a vasút. Aki azonban meghal, az többé már nem tér vissza, vagyis csak a vég az, ami végérvényes Verhovinán. Erre a semmiképpen sem egységes szerkezetre utal a regény alcíme is: Változatok végnapokra. Verhovina nem csak az időn kívül terül el, hanem minden valószínűségen, realitáson is túl, itt a természetfeletti annyira természetesnek tűnik, hogy az már túlzás, voltaképpen semminek nincs a könyvben természetes lefolyása, amiben én személy szerint az írói fantázia túlburjánzását láttam.

Bodor regényei lényegében egy füzérre felfűzhetőek: valamennyi az elszigetelt határvidéken, a periférián játszódik, zord hegyek között, a kín, a kiszolgáltatottság, a megaláztatottság, a remény nélküliség végváraiban. A Verhovina madarai nagyszerűen illeszkedik ebbe a sorba, hátulütője azonban ugyanez: már az elején lehet tudni, hogy mi lesz a vége, azaz semmi. És az is kétségtelennek tűnik, hogy Bodor hasonló tárgyban írt kötetei közül messze a Sinistra körzet a legerősebb. Bár ez a könyv sem rossz, ha ez lenne az első, talán még zseniálisnak is lehetne mondani, így azonban egy kicsit kevésnek tűnik, csak a határtalan üresség marad utána.

Dege Sándor

2012. március 17. szombat

Forrás: Olvaslak.hu Mainstream Könyvkritikai Portál