Nem azért jött, hogy beszédet mondjon

Ki gondolná, hogy egy világsikereket elérő Nobel-díjas író zavarba jön, ha közszereplőként kell fellépnie? Gabriel Garcia Márquez Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című műve önigazolás, magyarázat arra, hogy az írás magányos munka, ő pedig írni szeret, nem szerepelni. – Kritika

Márquezt tartják Dél-Amerika legnagyobb írójának. Hazájában, Kolumbiában ő az első, aki Nobel-díjat kapott, melyet 1982-ben vehetett át Száz év magány című regényéért. Az igazi átütő sikert, a világhírt ez könyv hozta meg számára. És hogyan vélekedik erről maga a szerző?

A magyar köztudatba, még a Nobel-díj előtt, 1971-ben robbant be: ekkor jelent meg nálunk a Száz év magány, persze akkor még nem ismertük Borgest, Semprunt és Llosáról is keveset tudhattunk. Márquez azóta mítosszá vált, és nem a jól sikerült médiakampányok vagy egyéb pr-fogások révén; Márquez maga teremtette meg magának azt a figyelmet és tiszteletet, ami megilleti őt. “Nem akarom tudni a siker titkát. Nagyon veszélyesnek tartom, hogy fölfedezzem, mi az oka annak, hogy egy könyvet, amelyet csak néhány barátomra gondolva írtam, úgy vesznek a világon mindenütt, mint a forró virslit” – mondta Márquez a Száz év magány cseppet sem visszafogott mondanivalóval rendelkező, túlburjánzó sikeréről, és tényleg. A 84 éves írót nem a magány tette sikeressé, ám ő a magányt választja, ha az elért sikerről vagy a vele járó feladatokról van szó.

A magyar rajongók különösen elkényeztetve érezhetik magukat; mióta belépett a hazai köztudatba és irodalmi piacra a kolumbiai író, regényei több kiadást is megéltek már, és a “veszik, mint a cukrot” kategóriába tartozónak találtatták. Sőt, regényein kívül interjúkötet (A guajava illata), egy énképet mutató magyarázó kisszótárat (A világ, ahogy Gabriel García Márquez látja), irodalmi monográfiát (Kulin Katalin: Mítosz és valóság) vagy az íróról készült élvezetes biográfiát (Gabriel García Márquez: Egy élet) és a 2011-ben megjelent Márquez által összeállított saját beszédeit tartalmazó kötetet (Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak).

A Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak címmel ellentétben huszonkét beszédet tartalmaz a kötet, és Márquez maga válogatta őket. Mindegyik írás mind formailag, mind tartalomban érezteti: jeles alkalmakra írt, körmönfonton átdolgozott szövegek. Nagy a valószínűsége, hogy ha nem a jeles író vetette volna papírra ezen díszszövegeket, azok nem maradtak volna fenn az irodalmi kánon magasabbik polcain, ám az idén nyolcvanötödik életévébe lépett szerző neve garancia. Csakhogy magáról Gabriel Garcia Márquez személyéről regényei, elbeszélései és a vele készült interjúkötetek messze többet elárulnak a szerzőről, és hiszem, hogy a világról vallott gondolatairól is, mint a felkérésre írt, “díszbe csomagolt” szövegei. Amelyeket ráadásul nem szívesen publikált a szónoki emelvényen, széles közönség előtt, hiszen ki nem állhat beszédet mondani: “…mindig is úgy tartottam, hogy nincs rémületesebb emberi megpróbáltatás, mint az, ha beszédet kell mondani.”

Az első beszédét alig tizenhét évesen, 1944-ben mondta el, az utolsót 2007-ben – egy egész élet, egy koherens írói világszemlélet rajzolódik ki belőlük. A kötet minden egyes darabja vérbeli Márquez-írás, imitt-amott persze akár déjà vu-élményt okozó, hiszen híres köteteiben át-átlopott passzusokkal, bekezdésekkel, szó- vagy mondatfordulatokkal találkozhatunk. És természetesen mindegyik írás tükrözi szerzőjük személyiségét: szenvedélyesek, elkötelezettek, hatásosak: minden mozzanatukban magukon viselik a világ egyik legnagyobb élő írójának összetéveszthetetlen kézjegyét. Nem kertel kikről és mikről szól a beszéd, nem takarózik a történelem homályosságba vesző mivoltával. Mégis, az előadások műfaji mivolta miatt (is) hiányzik az a tipikusan Márquez-bravúr – élvezet olvasni, utána járni a felszólalások hátterének, ám a könyv letétele után azonnal egy “igazi” Márquez kerül le a polcról. Ezek a beszédek – néhány kivételt eltekintve, melyek nyomtatásban is megjelentek cikk formában - plénum előtt hangoztak el, így a kommunikáció vertikális és vizuális hatása hiányzik olvasás közben. Ám szerencsénkre, Márquez személyisége van olyan erős, hogy magunk előtt lássuk, ahogy a szerző az annyira nem kedvelt pulpituson áll. 

A mumus, ahogy az lenni szokott, külön életet él: legyen szó az atomfegyverek leszereléséről, kultúrpolitikáról, az újságíróképzésről vagy a drogkereskedelemről, vagy saját művéről: “Azokban a napokban, amikor a Száz év magányt írtam, legvadabb álmaimban sem tudtam elképzelni, hogy a regényt egymilliós példányszámú kiadásban lássam. Az a gondolat, hogy egymillió ember szánja rá magát, hogy elolvas valamit, amit egy szoba magányában írtak az abc huszonnyolc betűjével és két ujjal, mert ez volt a hozzá felhasznált teljes fegyverzet, mindenképpen őrületnek látszott.”
„Hogy kezdtem el írni” –, a Száz év magány szerzőjeként olvasott fel 1970-ben, így beszél hallgatóságának a műfaj iránti averziójáról: „éppen úgy kezdtem el írni, ahogy erre a dobogóra feljöttem: engedelmeskedtem az erőszaknak”. 1972-ben pedig már így szólt az általa megfogalmazott szöveg arról, hogy két dolgot fogadott meg az életében: nem kíván többé beszédet írni és tartani, és nem kíván több díjat átvenni.

Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak - ritka jó cím, viszont sokkal inkább rámutat és bepillantást enged a Nobel-díjat is magáénak tudható író izgalmas életpályájának, gondolatvilágának és kapcsolatrendszerének az alakulására és fejlődésére, mintsem magára a tartalomra. Gabriel Garcia Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című kötetének átolvasása a Márquez rajongóknak afféle kötelező új gyakorlat.

Kibelbeck Mara
Forrás: Cultura.hu (2012. 03. 26.)

 

 

2012-03-28 09:16:25
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ