Én menekülő vagyok, te menekült vagy

"Csodálkozunk, hogy szüleink így megváltoztak, titkos nyelvünk, amin most folyékonyan, egyre gyorsabban beszélgetnek, olyan szavakat használva, amilyeneket még sohasem hallottunk a szájukból, és ha a boldogságnak neve van, akkor arca is kell, hogy legyen, ami szabadon, könnyedén dalolva mesél."

2010-ben Német és Svájci Könyvdíjat is kapott Melinda Nadj Abonji második - Magyarországon elsőként megjelent - regénye, a Galambok röppennek föl. Családregény vagy fejlődési regény, melynek elbeszélője Kocsis Ildi, a vajdasági lány, aki családjával Svájcban kezd új életet. Otthontalanság, idegenség és a felnőtté válás problémái körül rajzolódik ki a történet, melynek középpontjában a nyelv és a kétnyelvűség okozta létbizonytalanság áll. Nadj Abonji egyszerre eszközként és fókuszként használja a nyelvet, mely ezáltal a történetek elmondhatóságának, elmesélhetőségének kérdését is felveti.

Hiszen mit kezd az ember azzal, ha új nyelven kell megtanulnia élni, ha a káromkodásai, vallomásai pontatlanok, mást jelentenek, mint amit ő gondolt róluk. "A Jóistennek a beszélt nyelvre kellett volna korlátoznia a babiloni nyelvzavart ." Egy autó érkezik az indítóképben, és az elbeszélő azon mereng, "vajon megvan-e még minden, úgy van-e még minden, mint az elmúlt nyáron és minden azelőtti évben". És azzal folytatja, "senki sem tudja, mit jelentenek nekem ezek a fák, a levegő a fák között", vagyis a nyelv, a jelentés rétegei elcsúsznak egymáson, ahogy végig a regényben, az lesz a kérdés, hogyan lehet kifejezni bármit az életben. Hogyan lehet az életről beszélni, a pontos szavakkal, egy lehetséges megértés reményében. De a távolság elnémít, és a Svájcba került család folyton beleütközik saját idegenségébe, folyton azzal szembesül, sehol sincs otthon, semelyik nyelven nem beszél anyanyelvi szinten.

Ez az anyanyelvkeresés formailag gondolatfolyamokból építkező nyelven, egymást húzó, asszociációs képeket mutatva növekedik, de sosem lesz terjengőssé, netán unalmassá. Végig feszültségben tartja a szerző, hiszen rengeteg oldalát villantja fel, vasárnapi ebédre, szerelmes kamaszokra, halott nagyszülőkre keres szavakat. Arra, hogy hogyan lehet elmesélni egy viszontlátást, hogyan tágul ki egy-egy pillanat, mikor és hogyan kezdenek el a szülők legféltettebb titkaikról, kétségeikről, a bűntudatról mesélni. "A hazám a halálán van, én meg "menekülő" vagyok, te "menekült" vagy, s ahogy kijavítom, elneveti magát, kivillantva rendetlen fogait."

"Az ugyanolyannak megmaradt tárgyakra való ráismerés az, ami megóv a félelemtől, hogy idegenné váljak ebben a világban, hogy ki legyek zárva mamika életéből" - mondja Ildi, mert a vajdasági nagymama, mamika otthonossága a nokedlivel, csirkepaprikással ismerős és otthonos az olvasónak is, jellegzetes magyar ételekkel valóban ízes világot teremt, jellegzetes magyar helyzetekkel, ahol a látogatások zavarát mindig feloldja egy-egy lefőzött kávé. Tárgyak, emlékek egész díszlettára nyújt fogódzót, ahogy a régi világ, és egyben a gyerekkor újrateremtődik, a Traubisodától az öblítőkön át a speciális szappanokig. "Ezt válaszoltam hosszas töprengés után, amikor az egyik barátom évekkel később megkérdezte, mit jelent számomra a szülőföld, és a lényeges dolgok hirtelen nem is jutottak eszembe."

Mindehhez a történelem alapzatként jelenik meg, a regény is egy esküvővel indul, mely fontos családi esemény egybeesik Tito halálának napjával, és akkor már nem lehet az apa pálinkázgatását csak az örömre fogni: "apa mértéktelen pálinkázással szabadul meg a rémálmaitól… a múlt miatt, feleli anya, a történelem miatt". Ez a különbség választja majd el egymástól a szülőket és a gyerekeket, itthoniakat és migránsokat. Mert Ildi és Bori idővel nem értik, miért kell mindig megalázkodni külföldön, miért lenne az az egyetlen tételmondat az életre, a legnagyobb összefüggés, hogy "mi itt biztonságban élünk", és "az egyetlen lehetőség, hogy munkával előrébb juss". A négy éven át tartó "arc nélküli napok" miatt a szülőket számon kérik, mert "szeretném megérteni a köztünk lévő különbséget, és rájövök, milyen kifejező az összekülönbözés szó, milyen súlyos, milyen végérvényes". "Alkalmazkodnunk kell, mondja anya", de Ildi ahhoz már nem tud, hogy egy vendég szarral keni össze a Kocsis család vendéglőjének wc-jében a csempét, és azt neki szépen, akkurátusan fel kell takarítania, megemelni, kidobni a pamutgatyát. Akkor már "el akarok tűnni ebből a derékba tört életből, ezekből a hétköznapokból, amelyek során szolgáltatóipar lesz maga az élet, "elhallgattatnak", fut át a fejemen, elhallgattatnak olyan mondatokkal, hogy legalább nektek legyen jobb sorsotok, mint nekünk, csak értetek dolgozunk".

Valóban drámák ezek, emberi történetek, de közben minden sor, minden történés mögött derű sejlik át, az élet szeretete, mamika ereje, ahogy a munkatáborból hazatért férjének május elsején plusz egy kilóért bolhairtót vásárol hús helyett. Hiába a két világ, a szétszabdalt terek, mindenhol redukálódik az ember, aztán elkezdi magát kívülről nézni, helyzetek által meghatározható és meghatározott személynek. Az elbeszélő ilyenkor így mesél: "én, aki állva maradok az ajtókeretnél", "én, aki föl akarok robbanni, föl akarok lázadni saját magunk ellen, a szorgalmunk ellen, hogy még jobbak legyünk, én, aki nem akarom hallani a tanáromat". Amikor a községháza előtt összegyűlt emberek az alapján döntenek Kocsisék sorsáról, mennyire beszélik kifogástalanul a nyelvet, és mutogatják az összeválogatott családi fotókat, lám, milyen kedves, rendes család. Kár, hogy "szaros idegenek". És akkor "a szar barna kencévé válik, egy falu, voltaképpen kisváros, kábé tízezer lakosú, arany virággal a címerében, villákkal a tóparton". Történelem és személyes tapasztalat, idegenség és otthonosság így érnek össze a regényben.

De ezt a háborút amilyen hamar csak lehet, be kellene fejezni, írja Ildi, "nem pedig folyton azon vitázni, hogy milyen háború is a balkáni háború", ami miatt az alkalmazottak egymásnak esnek, szerbhorvátul kapaszkodnak egymásba, amely tiltott, isten ellen való nyelv, "és most úgy egymásnak esnek, mintha az egyik merényletet tervezett volna a másik ellen, pedig egy test, egy lélek voltak eddig". De ugyanúgy nem lehet ezt kibírni, mint a vörössé váló folyót, azokból a kövér halakból mamika nem főz halászlét, hiszen Béla nagybácsi vérén is híztak. Annak a Bélának a vérén, aki galambokat tartott, "ezek a dögök még az őrületbe fognak kergetni egyszer, egész nap nem tesznek mást, mint burukkolnak meg összevissza szarnak", mondja Icu néni, és valóban a padlásból kísérteties tenger lesz, ahogy a sok bólogató fejet nézik, mint korábban magukról írja: "láttam őt, magamat, minket, a galambokat, amik a peronon bólogattak a fejükkel… láttam magunkat, hatalmasan, én, az izgatottan repdeső, emberi lépésektől fölriadt galamb". Ilyen, amikor a természetnek torz arca lesz, mondja majd a későbbi szerető, "amikor lőnöd kell, és ha nem teszed, akkor téged lőnek le". Ilyen, amikor a szerető azért menekül el, mert belészeret - nincs jó mondat az életre.

Csobánka Zsuzsa

Forrás: Prae.hu (2012.04.18.)

2012-04-19 22:38:46
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ