Az 1962-ben született Sigurjón Birgir Sigurðsson fiatalon, tizenéves korában választotta a nevéből adódott rövidítést, a Sjón művésznevet, amely „látást” jelent. A belső és a kifelé való látást is, ami azért is pontos, mert Sjón szerint a költőnek a világ szemének kell lennie. „A világ résnyire nyitja jobbik szemét” – olvashatjuk a Macskaróka című regény egyik fejezetkezdő mondatában.
Aki elolvassa a kézbe simuló regényt, egészen különös Izland-élményt kaphat. A három fejezet 1883-ba vezet vissza minket, a középső rész az elsőt megelőző napokban játszódik, sok minden itt, a második fejezetből érthető meg igazán, mélyebb összefüggések ekkor tárulnak fel előttünk. Finom utalásokból, szépen kerekedik ki a könyvből kirajzolódó kép.

Az ember: eleinte csak így szerepel a regényben. Csupán azt tudjuk, hogy a parányi, Isten háta mögötti helyen élő férfi a hatalmas hóban, fagyban, a lavinaveszély ellenére fogja a puskáját, és rókavadászatra indul. Sjón költőien sűrű mondatokban érzékelteti a vadász lépéseit a hóban, a vadászat rítusát, a mozgás ritmusát. Nem tudjuk még, ki ez a férfi. Maga az ember és az állat, kettőjük kapcsolata az érdekes, valamint a természet, amelyet az északiak különös módon tisztelnek. Hiszen benne élnek, annyira közel a természethez, annak részeként, hogy ezt mi nem is tudjuk igazán átérezni.

Ez az ember mégse tiszteli igazán a természetet. Hajtja a vadászat ösztöne, noha bármikor magával sodorhatja a hirtelen lezúduló lavina. Megszállottan, a nagy hidegben is szinte lázasan követi a rókát (közben a hóba fekszik melegedni). A róka jár elöl, meg-megáll, mintha csalogatná az őt követő férfit. „A róka sokáig mutatta magát az embernek, aztán eltűnt” – olvashatjuk egy helyen. Mintha hívná, kihívná őt – ahogy az ember meg a sorsot hívja ki maga ellen.

A róka később morális, filozófiai kérdésekről is vitázik az emberrel, akit az elemi erejű lavina szinte halálra zúz. De a természet még hagy neki kis időt, hogy egy barlangban, magányosan, éhen-szomjan, testi fájdalommal és lázálmokkal agyongyötörten gondolatban is megmérkőzzön a rókával. A regény egyik legszebb része ez, ahogy „a villanyosság használatáról” beszélgetnek. A róka az emberrel. Akiről kiderül, hogy ő a falu tiszteletese. Mégse tiszteli az embert és a természetet.
Róla árnyalja a képet a másik főszereplő, egy Down-kóros lány, Abba is, akit Baldur tiszteletes kitiltott a templomból a betegsége miatt, sőt: ennél súlyosabb vétségére is fény derül (de azt már nem árulom el, mert olyan lenne, mint kriminél a gyilkos fölfedése). Abba, a mások által bolondnak tartott, Down-kóros lány finom, érzékeny lélek. Nem véletlen, hogy az egyetlen ember, aki el- és befogadja őt, az a férfi, Fridrik, aki szereti a természetet és a költészetet.

Sjón nagy varázsló, egészen különös a szöveg zeneisége, feszessége, az a dinamika és lassúság egyszerre, a szépség, fenségesség és a hétköznapiság, amely természetes módon fonódik össze ebben a gyönyörű történetben. Élet-halál harc ez, de a drámaiságban is ott a harmónia és a természetesség. 

Ebben a parányi, Népi történet alcímet viselő, szinte egyetlen, nagyon mély levegővételnyi regényében benne van az izlandi kenningek talányos, elhallgatásos technikája, ahogy az 1880-as évekbeli történetnek megfelelő romantikus költészet, valamint egy mai prózaíró markánsan egyéni hangja is. Költői sűrűségű próza ez, mellékszálak, fölösleges szavak nélkül. Egyed Veronika egészen rendkívüli fordításának köszönhető, hogy ilyen erőteljesen szólal meg magyarul ez a ritka erős olvasmányélményt nyújtó könyv.

Eszéki Erzsébet

Forrás: Papiruszportál (2012.04.27.)