Szabadpolc 1. - Amikor még csak az állatok éltek, Vándorló sírok

A Litera a könyvhétre úgynevezett szabadpolcok összeállítására kért fel öt fiatal, tehetséges kritikust. A polcokon nincs szoros tematikus összefüggés, ám a könyvek valamiképp mégis sort alkotnak. Elsőként Szöllősi Barnabás kritikáit olvashatják Bán Zsófia Amikor még csak az állatok éltek, Darvasi László Vándorló sírok, Finy Petra Madárasszony és Kerékgyártó István Rükverc című köteteiről.

Az a rendkívül civil benyomásom van, hogy Bán Zsófia jelenléte folyamatosan érzékelhető a magyar irodalmi értelmiség szellemi terében. Nem tudnám publikációnak számával, előadásainak gyakoriságával, vagy bármi ehhez hasonlóan kézzelfogható tényadattal alátámasztani ezt a benyomást, noha Bán szellemiségének jegyében ez elvárható lenne. Mégis azt hiszem, új kötetének (Amikor még csak az állatok éltek) megközelítésében érvényt nyerhet a szubjektivitás ilyen felelőtlen foka.

Akárcsak esszéiben, prózájában is jelen van akkurátus, precíz tudása. Amit ő leír, azzal kapcsolatban kétség nem fogalmazódik meg az olvasó fejében. Ezúttal azonban nem okosan érvelve, hanem a prózapoétika eszköztárának használatával és az egyéni észlelés érzékeny közvetítésével hitelesíti tudását.

Könyvének nyitó darabja is jó példa a fentiekre. A Frau Röntgen keze Anna Bertha és Wilhelm házasságának különleges reggelén játszódik. Mindketten a másik hiányát élik meg éppen. Ezekre a pillanatokra kopírozódik rá egész házasságuk élménye és tapasztalata, ami két eltérő hangú, bődületes beszédfolyamként szűrődik bele az egyes szám harmadik személyű elbeszélő szövegébe. Két várakozó testet és elmét kapunk a novella két szakaszában, míg a harmadikban végre találkoznak az egymáshoz ambivalensen viszonyuló házastársak. Wilhelm ekkor feltárja felesége előtt fáradhatatlan tudományos kutatásának eredményét, amelyet ennek az ambivalens viszonynak a megfejtése inspirált: elkészíti Anna Bertha kezéről a világ első röntgen felvételét. Bán a valódi képet is mellékeli a szöveghez, amivel egyfajta játékos komolyságot kölcsönöz a történetnek.

Két helyen közöl még képet a szerző - egyiket a A fotográfia rövid története mellé, másikat a Velázquez híres festményére reflektáló, nehezen fölfejthető Las Meninas címűhöz -, de a kötet egészére is jellemző a vizuális narráció. A dolgok múzeumában például egyik főszereplőjének foglalkozása a filmezés. A Keep in touch elbeszélőjének érzékletes, személyes, sok helyen már verses tördeléssel játszó emlékfolyama is régi filmfelvételek alapján képződik meg. Szinte minden szövegben fölbukkan valamilyen kép, fotográfia, filmélmény, hol egy dokumentum felismerhetően pontos leírásában, hol a fikció részeként, de mindig vizuális referenciát szolgáltatva az írásnak. Ez a szemlélet Barthes-hoz és Sebaldhoz közelíti Bán Zsófiát (utóbbiról tanulmányt is írt).

A világ képeken keresztül történő megközelítése erősíti a könyv hangsúlyos jelenidejűségét. Még a történelmi korokba visszavetített néhány novella is mindennapjaink tapasztalatairól szól, a jelenben és a közelmúltban játszódó történetek szereplői pedig a legmodernebb tevékenységeket végzik: repülnek, telefonálnak, interneteznek, búvárkodnak (Mátrix). Rengeteg gyökértelen, hazájától elszakadt figurával találkozunk, mint a Három kísérlet Bartókra és a Méreg főszereplője, vagy akár a kötet címadó novellájának Annája. Gyakori elem a külföldön tartózkodás, az elvágyódás (Egy este Erika nélkül), visszatérő motívum az utazás, még akkor is, ha csak a városon belül bolyongunk (Vénusz-átvonulás).

A kötet multikulturalitását szövegszinten szintén folyamatosan tapasztaljuk. A szereplők belsőbeszédébe mindig beszűrődnek angol, német, spanyol, olasz, francia, néhol orosz és lengyel szavak. Bán hol egyenesen, egyes szám első személyben ír valaki helyett, hol a külső narrátor hangjába építi bele figuráinak gondolatait, mindig szövetszerűen, egymástól nem egyértelműen különválasztható módon. Biztonsággal kezeli a kortárs irodalom összes bevett hangütését, a melankolikusan elnyújtott mondatoktól a fragmentáltabb, zaklatottabb fogalmazási stíluson át a vagány bratyizásig minden hangon megszólal. Bár stiláris döntései indokoltak, néha mégis kiütközik a technikázás, s ilyenkor inkább az eredetiség hiányát érzékeljük.

Ez a könyv Bán Zsófia esszéisztikus írásainak szépirodalmi lenyomata. Történetekben elevenedik meg tényszerű tudása a minket körülvevő világról, bejáratott írói fogásokon keresztül. Talán éppen azért nem lett igazán súlyos, ámbár igényes és fogyasztható a kötet, mert egyik legigéretesebb kortárs írónőnk nem merészkedett ismeretlen területekre.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a kortárs magyar próza egyik legtermékenyebb szerzője Darvasi László. Már-már külön tehetség kell ahhoz, hogy olyan folyóiratot vegyünk a kezünkbe, amelyben nem publikál tárcát, köszöntőt vagy novellát. Ennek ellenére hat éve nem jelentkezett gyűjteményes elbeszélés kötettel. A Vándorló sírok ezen hat év írásait fűzi csokorba, melyek közül sokkal már találkozhattunk a Jelenkor, a Bárka, vagy a Holmi hasábjain.

Van itt minden, ahogy az író maga mondta egy interjúban: „Kínától Jézuson át, a Spanyolokig, a mai magyar abszurdig.” Elsőre talán túlságosan is szerteágazónak tűnnek ezek a témakörök ahhoz, hogy egyetlen könyvben megférjenek.

Az Édenkert ciklus a névtelenség és időtlenség jegyében mereng az élet klasszikus, nagy kérdésein. Csak per férfiról, per nőről, per papról olvasunk, s a korszakot illető legpontosabb meghatározás is mindössze ennyi: „A férfi és a nő olyan korban születtek, amikor nem lehetett minden elhunytat eltemetni.” A Darvasitól kevésbé megszokott mitologikus motívumrendszer igazán szép, légnemű szövegeket eredményez. Kína visszatér a következő fejezet címe, amelynek darabjai a szerző régebbi kötetén túl (A lojangi kutyavadászok) emlékeztetnek bennünket Forgách András első regényére (Aki nincs). Az enigmatikus fogalmazás és a történetek közé beszúrt rövid tanmesék Lao Szu mesterről jól kapcsolódnak az elbeszélések közös témájához, mely ezúttal maga az alkotás. A Holm-féle előadás a Palesztinában játszódó elbeszéléseket gyűjti egybe. Mindhárom történet, hol közvetlen, hol közvetett módon Jézushoz kapcsolódik, érzékeny szövetük egyszerre utal Kosztolányira, Pasolinire, Mészölyre és Spiróra. A Jézus-manökenek a középkori, spanyolos elbeszélések ciklusa, s itt sem kisebb dolgokról esik szó, mint a szerelem, művészet, halál, és áldozathozatal tárgyköre. A fejezet címadó elbeszélése (Peppo, a Jézus-manöken) is az imitáció christi történetek rettenetes és megható paródiáját adja. A kötet végén záróciklusként áll A szomszéd halála, mely a mai korba, a magyar abszurd világába visz bennünket. Itt találjuk a Hajónapló sorozatban megfilmesített novella mellett (Ha Wagner ferdébben tartotta volna) a többi maróan ironikus, mindennapjaink összes képtelenségére rávilágító elbeszélést.

Darvasi írásai minden szempontból kiállnak magukért. Pontosan felépített ívük van, változatos, többhangú és érzékletes nyelvük. Ahol humorizál, ott nevetünk, mikor meditál, olyankor mi is lótuszülésben kívánunk maradni, akár napokig. Technikailag nem hivalkodó, de ugyanolyan csöndes meglepetéseket képes okozni az irodalmároknak, mint a valódi olvasóknak. Túl könnyűkezű, rutinból megírt mondatokat csak az utolsó ciklusban találunk.

Végiggondolva ezeknek az önmagukban működő szövegeknek a sokszínűségét, újra a régi kérdés merül föl: mit is várhatunk egy elbeszélés kötettől? Egymásba érő, egymást kiegészítő írásokat, vagy épp ellenkezőleg, egymást kioltó, ellenpontozó műveket, esetleg semmit ezek közül, egyszerűen csak álljanak sorban az össze nem kapcsolódó történetek?

A Vándorló sírok, mint minden önmagát érvényesítő műkakotás, több választ is ad erre a kérdésre. A kötet egésze pontosan kirajzolja az író elbeszélésekről alktott gondolkodását. Kapunk egy erős kézjegyet, ami a változó hangnemű szövegekben is egyforma. Közös vonás például a tájleírások módja: Darvasi úgy építi föl részletekből az egészet, akár Huszárik szuperközelikből a nagytotált. Hasonlóan visszatérő elem a nők ábrázolásában, ahogyan legtöbbször egyetlen illat, érintés, apró megfigyelés elég a szerelembe eséshez.

A legfontosabb összekötő kapocs azonban mindezeken túlmutat. Ha jól fülelünk arra, mit suttognak a szövegek, rájöhetünk, hogy a fent emlegetett változatosság ugyan a legmagasabb színvonalú, de csak művi jellemző. A díszlet (a sosemvolt Édenkert, a történelmi Palesztina és Spanyolország) ugyan változik, a központi téma mégis mindvégig megmarad.

Szív Ernő tárcájának tanúsága szerint a világ legrövidebb novellája egyetlen mondatban szól az ember haláláról. Mintha Darvasi hosszú elbeszélései is sok mondattal, művészeten, szerelmen, valláson és abszurditáson keresztül, finoman és szelíden, de mindig a halálról mesélnének.

 Szöllősi Barnabás

Forrás: Litera (2012.06.09.)

2012-06-14 12:09:25
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ