A vidék eróziója (Irodalmi Jelen)
„Olyan táj ez, amiben nem lehet túlélni – ha egyszer beléd költözött, véged.”
(Potozky László: Kiképzés)


Elhagyatott ipari tájak, kísérteties lakótelepek, egérlyuknyi albérletek, pusztulásra ítélt vidéki térségek adják Potozky László második elbeszéléskötetének színhelyeit. A három ciklust tartalmazó, tizenöt novellát felvonultató könyv szereplőinek lelkében ugyanilyen elmosódott, színtelen állapotok uralkodnak, történeteik mögött a rendszerváltás előtti korszak hasonlóan kilátástalan képe rajzolódik ki. A fakó alaptónus mégsem teszi egyhangúvá a szövegeket, hiszen azok tematikai és stilisztikai sokszínűsége végig fent tudja tartani az olvasó érdeklődését. Még akkor is, ha akad egy-két erőtlenebb vagy épp erőltetett próbálkozás az egyébként gondosan összeválogatott és megszerkesztett írások között. Naplószerű belső beszéd (Csendélet a Bányatónál), szociografikus látásmód (Gátépítők balladája), Örkény-féle groteszk történetvezetés (Az ég szerelme), többszólamú narráció (Csomag a nadrágban), egymondatos szabad prozódia (Mi minden fér az esőbe?) váltják egymást, mégsem eklektikus az elbeszélésmód, csak a mondottak hangfekvése változik, majd fordul újra vissza a szerző markáns írói alapattitűdjébe.

Ez a mesterkéletlen, elemi közlésvágy és merész kísérletező kedv teszi olvashatóvá Potozky novelláit. Más szempontból nehezen emészthető szövegvilág: szinte egytől-egyig baljós, tragikus végkifejletű történetek, amelyeknek felold(oz)ását hiába keressük. A kisebbségi komplexussal küzdő Albert, a családi bélyeget viselő testvérpár, az árva cigánygyerekek vagy az elzüllött, kiégett író megnyomorítottságuk, kitaszítottságuk és szerencsétlenségük miatt sodródnak határhelyzetekbe. Nem önmaguk, hanem környezetük áldozataivá válnak, s rendre elbuknak. Az önsorsrontás láttatása helyett ezért a közösségi kirekesztettség és társtalanság felmutatása kerül a művek középpontjába, mögöttük társadalmi problémákra, szociális igazságtalanságokra ismerhetünk.

Az írói tevékenységet is érinti néhány novella, főleg az utolsó két szövegben. Az idősebb mesterhez szegődő kezdő novellista vagy a sztorikra vadászó írópalánta figurája kellő iróniával és távolságtartással viszonyul Potozky szerzőiségéhez, mégis inkább egy-egy személytelen történetben vagy szereplőben feloldódva jut kifejezésre az adott alkotói szándék. Az íróra és az írásra vonatkozó utalások azonban kevésbé hatásosak, mint maguk az elbeszélések: „Kora hajnalban kelt, hátha a szürke masszaként ide-oda löttyenő munkáshad félmondatai közt valami értékesre akad, később pedig perverz vonzalmat kezdett táplálni a nyomor iránt, mondhatni megszerette az elesetteket, de valahányszor rájuk pillantott, szánalom helyett holmi reménykedés fogta el, hátha kaphatna tőlük valamit. // Így koldult a koldusoktól, jó időbe telt, míg rádöbbent, milyen mélyre züllött történetéhségében, és önmagától megundorodva úgy döntött, színteret vált.”

Potozky történeteiben is gyakoriak a színtér- és nézőpontváltások, olykor egy novellán belül is módosul az elbeszélő (lásd a Csomag a zsebben narrációját meg-megszakító monológokat). A ciklushatárok szintén szemléletváltást jelölnek: az első rész inkább lineáris, egyszerű cselekményű darabokat tartalmaz, míg a második, illetve a harmadik sorozatban bonyolultabb, elvontabb történetmondással találkozhatunk. E részek írásmódja sallangmentes és gördülékeny, mégsem nélkülözi a mívesen megmunkált mondatokat, sőt a költői képeket („katlanná hevült tömbházak”, „egyedül egy csupasz fa tartja ágain a hamuszürke eget”) illetve a lírai szóhasználatot („beleolvastad magad az enyészetbe”, „te magaddal vitted azt a darabot az égből”). Ennek ellenére a hétköznapi szereplők párbeszédei és gondolatfutamai nem elidegenített irodalmi nyelven szólalnak meg, hitelesen, elevenen mutatnak be egy-egy jelenetet vagy jellemet. Érdekes, hogy az elbeszélésfüzér éppen az említett kötetzáró írásban válik papírízűvé, talán éppen a szövevényes, több szálon futó történet túlírtsága miatt. Mert a kötet meggyőző ereje éppen abban a visszafogott magabiztosságban van, amellyel a szerző (mindenféle fölösleges, művi kommentár nélkül) egyszerűen csak elmesél egy történetet.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Papp Máté, Irodalmi Jelen online, 2013. szeptember 23.

2013-09-23 13:06:29
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ