A helyeink mi vagyunk – interjú Szilasi Lászlóval (Librarius)
(kiadvány: A harmadik híd)

„A szégyen a barátunk, de ez keveseket motivál.” A szegedi hajléktalanokról szóló, A harmadik híd című regényről beszélgettünk a szerzővel.

Miért kezdte el foglalkoztatni, hogyan vált fontossá az Ön számára a könyv témája? Egy regény írására készült, és ehhez talált egy jó témát, vagy a téma volt meg előbb?

Amikor a Szentek hárfájával elkészültem, világos lett, hogy regényt írni számomra nagyon jól eső, esetemben flow-állapotot eredményező, kifejezetten addiktív tevékenység. Újra benne akartam lenni. És akkor megakadt a szemem a szomszéd férfin, akinek akkor még volt családja, lakása, állása, de épp elkezdte sorra mindet elveszíteni. Ismertem már nagyjából egy éve, látszott, hogy ennek igen gyorsan hajléktalanság lesz a vége. Egy kemény napirend megtartásával, nagyon keményen küzdött. Mégis rövid időn belül elveszítette mindenét. És én egy idő után már nem értettem, hogy miért nem hal meg. Ez az élet, ez a kérdés lett az alapanyag, ennek a történéssornak próbáltam utánajárni, ebből lett a regény.

Belőle lett a könyvben Foghorn figurája?

Nem egészen. Az ember, akit ismertem, valóban nagyon kemény, tudatos figura volt. De Foghorn karakteréhez még hozzáadódott az is, hogy a huszonöt éves érettségi találkozónkon fölbukkant a szomszéd osztályból egy fiú, aki addig kint élt Kanadában, a mi osztályunkból pedig nem jött el valaki, akiről csak én tudtam, hogy hajléktalan-jellegű körülmények között él valahol Szegeden. Nagyjából ezekből az alakokból állt össze Foghorn, aki a központi szereplője a könyvnek. Ahogy észrevettem, majdnem minden fiktív szöveg esetében nagyon sok konkrét elem származik a valóságból. A semmiből világokat teremtő fantáziának valójában felettébb ritkán van szerepe. Egy figura, egy helyszín, egy történet általában valóságosan létező elemekből tevődik össze ‒ az új egészet viszont kitalálhatod, ha ki tudsz, vagy ki lehet egyáltalán találni bármit is.

A könyvben megjelenő önértelmezési problémákat tekinthetjük-e egy nemzedék közérzetének, egy generációs léthelyzet megjelenésének?

Amikor a harmincéves osztálytalálkozóm volt, akkor a huszonöt éveshez képest óriási fordulat következett be. Az osztálytársaim kétharmada hirtelen kiment külföldre, pedig akkor már negyvennyolc évesek voltunk. Erről keveset lehet olvasni: azt tudjuk, hogy fiatalok vannak kint, a huszonévesek közül mondjuk félmillióan, de arról nem szokás beszélni, hogy velem egykorú magyarok is nagy számban élnek külföldön. Még mielőtt az öregség beköszöntött volna, a negyvenes éveik végén nagyon sokan váltottak. Én ezt érzem közös nemzedéki tapasztalatnak. A hajléktalanság ezzel szemben messzire visszanyúlik az időben. Engem még nem tanítottak a szabadságra. Arra tanítottak, hogy meg fogjuk kapni a biztonságos megélhetést – annál többet nem, annyit igen. De nem tanítottak például az öngondoskodásra. Ennyiben pedig az egész probléma mélyen visszanyúlik a Kádár-korszakba. Természetesen a hajléktalanok között vannak fiatalabbak is, olyanok, akik már a rendszerváltás után születtek, de ők másképpen is viselkednek. Az ő viselkedésükben van egy határozott protest-jelleg. Az én korombeliek, vagy a nálam idősebbek más okokból vannak odakint. Vagy tényleg áldozatai a rendszerváltásnak meg a privatizációnak, vagy pedig egész egyszerűen úgy döntöttek, hogy nem akarnak csavar lenni a kapitalizmus gépezetében. De szerintem ez nem a generációval függ össze, hanem azzal, hogy immár huszonöt éve történt a rendszerváltás. Volt idő bizonyos felismerésekre. Leesett a tantusz.

A hajléktalanság mellett az emigráns-sors is fontos tárgya a regénynek. Nosztávszky úgy fogalmaz a könyvben: „az ember a helyével együtt az, aki”, „akkor változtam meg, amikor megváltoztattam a helyemet”, „ők az én jeleim, nem pedig fordítva, mégis visszahatnak rám, nagyon is erősen”. Egyetért ezzel, az ember valóban a „helyével” együtt változik?


A rendszerváltás idején volt egy nagy irodalomelméleti boom, amikor egyszerre nagyon sok minden jött be az országba. Azóta szerintem a legnagyobb horderejű dolog nagyjából öt-tíz évvel ezelőtt kezdett el begyűrűzni: ez pedig a lokális fordulat. Az a felismerés, hogy egy dolgot nem az által vagyunk képesek megérteni, ha megértjük a történetét, hanem azzal, ha megértjük, hogy milyen helyekhez kötődik.

Én ezt igaznak gondolom, és eddig a gondolkodás keveset foglalkozott ezzel az iránnyal. A hajléktalan ebből a szempontból is nagyon érdekes. Neki nincsen helye. Vagy vannak helyei, de csak korábbi helyei vannak. Hely nélkülivé válik, helytelen. Ezt a szemléletet próbáltam érvényesíteni a könyv megírásakor. Az például, hogy Foghorn voltaképpen hogyan is került ki az utcára, azért nincs konkrétan kifejtve, mert a hajléktalanok az idő tekintetében egyforma, vagy legalább is nagyon hasonló történetek alapján kerülnek ki oda. Bármelyikünk egy pillanat alatt az utcára kerülhet, ha már nem élnek a szülei, vagy ha nincs egy olyan család, rokonság, kisközösség, ami megtartsa. Az élet húz néhányat: elválsz, a volt házastársad kifoszt, elveszted a lakóhelyedet, aztán az állásodat is, és már kint is vagy. Tehát időben, az időben zajló történeteik alapján valójában nem nagyon lehet megérteni ezt az ügyet, mert a történeteik lényegüket tekintve egyformák. Abban viszont nagy a különbség, hogy milyenek illetve milyenek voltak a helyeik. Remélem, a könyv erős érv amellett, hogy az embereket a helyeik vagy a helyeik hiánya által legalább annyira meg lehet érteni, mint ha megint egyszer az idejüket próbálnánk vizsgálni.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Magyar Vivien, Librarius.hu, 2014. március 24.

2014-03-24 16:49:28
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ