Az ellenség magányos arca (Kulter)
(kiadvány: Szilánkok)
Rakovszky Zsuzsa legutóbbi történelmi regénye a huszadik század első évtizedeinek feszültségterében mutat föl tragédiáktól, megoszthatatlan traumáktól és szorongásoktól alapjukat vagy irányukat vesztett egyéni sorsokat. A Szilánkok drámai intenzitású epizódjai révén e magukba záruló életek különböző ideológiáknak és jelszavaknak való kiszolgáltatottságát tárja elénk egy viharos, szélsőségek által uralt korszakban.

A regényben a különböző élettörténetek változatos szövegforma-imitációkon és -paródiákon, naplókon, leveleken, újságcikkeken vagy harmadik személyű, változó perspektívájú narrátori elbeszélésen keresztül csomózódnak egybe a cselekmény bizonyos pontjain. A keretező fikció szerint a szerző a nyugat-magyarországi Sókra (Sopron fiktív ikervárosába) látogat, ahol – fogorvosi kezelése alatt – egyfajta gondolatkísérletként a „valóság szilánkjaiból” rekonstruálni igyekszik egy eltűnt világot, a maga távoli emberi sorsaival. Ekként íródnak meg a regényben az összefonódó, csalódásokkal, fájdalmakkal, gyűlölettel és vágyakkal telített történetek, köztük a „megyei” Balkay-családé, az örökbe fogadott Emma finoman megírt útkeresésével a középpontban, a „progresszív” idealista Moór Erviné, valamint a népbiztos Barsi Lászlóé csodálója, az „egérszerű” Rauch Géza naplóin keresztül. Mindeközben látképet kapunk a korabeli Magyarország (kis- és fővárosi) politikai és társadalmi állapotáról is: nagyvonalú tabló ez; tudatosan és következetesen a személyes tragédiák hátterében maradó, karikatúrákkal és leegyszerűsített típusokkal benépesített kontextus, ami a szöveg történelemről alkotott állásfoglalásából ered.

Rakovszkyt minden jel szerint két dolog érdekli: egyfelől olyan személyes sorsok, amelyeket különböző traumák és szorongások – idegenségérzet, otthontalanság, erőszak, megaláztatás stb. – tesznek mások számára elérhetetlenné és megérthetetlenné, másfelől egy meglehetősen szilárdnak hitt rend, tradíció, kultúra vagy világnézet megrepedezése, s ennek folytán új lehetőségekkel való szembesülése, azaz a „konzervatív” és „progresszív” oldalak egymásnak feszülése. A valóság – és a művészet a modernizmusban hasonlóan – szilánkosra tört, és mintha „minden egyes szilánkban másképp tükröződne” (382.), e szilánkok némelyikén ráadásul némelyek „mintha valamilyen torzító üvegen keresztül látták volna” (116.) a világot. Rakovszkytól persze ez a kettősség nem meglepő. A regény kettős irányulása érdekes interakcióhoz vezet, még akkor is, ha némileg jogos a recepció elégedetlensége, mely abból fakad, hogy e kettős érdeklődés a regénynek valamiféle köztességben való megrekedését eredményezi, melyben a történeti kontextust kirajzoló karakterek és történetszálak gazdagsága szétveti az egyes történeteket, amelyek karakterei időnként statikusak maradnak, miközben e történeti kontextus mindvégig felszínes és elnagyolt (lásd például Visy Beatrix kritikáját a Holmi utolsó számában). Én a következőkben ugyanakkor arra kívánok rámutatni, hogy e kettős érdeklődés mögött tudatos (cinikus vagy rezignált?) történelemfelfogás húzódik, valamint hogy a kompozicionális problémákon túl izgalmas interakcióhoz is vezet.

Mindezek előtt azonban a regény egyik alapvető kérdésére kell kitérnem: e kérdés élénken foglalkoztatta a századelő filozófusait és művészeit is, és nem másra irányult, mint hogy miképpen alakítható ki egyfajta autentikus individualitás, valamiféle értelmes és érvénnyel bíró életforma, továbbá egy ennek megfelelő társadalom egy olyan korban, amikor a fennálló világban kínálkozó lehetőségek valahogy elégtelennek tűnnek. Többek között az olyannyira szimbolikus életutat befutó Lukács György esszéfilozófiájának is ez az élet megformálásának egzisztenciális-individuális és szociális-történeti problémájára irányuló kérdés áll a középpontjában, és ez vezeti végül – végtelenül izgalmas és radikális gondolati kitérőkön át – a bolsevik terror „hirtelen hőstettének” igenléséhez, a „szeretet társadalmának” akár gyilkosság árán való kiküzdéséhez – vagy, amint a regénybeli Ervin példaképe, a jogtudós Aradi Bernát inti a fiatal fiút: „Erőszakra szükség van, hogy soha többé ne legyen rá szükség!” (545.) E generáció szellemi kalandozásait – hasonlóan a történeti kontextus sok más eleméhez – meglehetősen rövidre zárja Rakovszky, és vagy a kisebbségi komplexust, sértettséget és bosszúszomjat jelöli meg a kommün szereplőinek motivációjaként (Barsi László), vagy egyszerűen a „lánglelkű fanatikusokká” váló gazdag polgárfiúk és -lányok naiv utópizmusát és világidegenségét (Moór Ervin), esetleg gyerekes kalandvágyát (Behr Béla). (A századelő baloldali-progresszív szellemi közegének, elsősorban Ritoók Emmának Rakovszky regényével való összefüggéséről és a Szilánkokról mint a progresszió kritikájáról lásd György Péter kommentárját, ugyancsak az utolsó Holmiban).

De visszatérve a fennálló világ elégtelen életlehetőségeihez: ezek a kényelmesre taposott életútminták azonban még elégtelenségük ellenére is valamiképpen „súlyosnak”, „komolynak”, „valóságosnak” tűnnek – hogy Rakovszky hősnőjének, a szilárd személyiségmag híján lévő, és ezt kétségbeesetten kereső, végül a „tisztes élet” fásult boldogtalanságában megállapodó Emma szavait használjam. Ez az élet e „valóságosságát”, ha tetszik, tehetetlenségi erejének köszönheti: a régi Magyarország jogászoktól, katonatisztektől, „klimpírozó” úri kisasszonyoktól hangos, az uzsonnák–tenisz–tánc háromszögébe záródó világa ez; tágabban mindaz a második természet, eltárgyiasult szellem, melyet Georg Simmel Geronnenseinnak, az elevenséggel szembenálló megalvadt létnek nevezett, és amely a századelő gondolkodói számára mint az intézmények és konvenciók alkotta, „értelemtől idegen szükségszerűségek foglalataként” (Lukács) jelent meg. Rakovszky remekel, ahogy e foglalat egyre gyengülő szorítását apróságokon, triviális (és komikus) automatizmusokon (habitusokon) keresztül megmutatja: az öngyilkosság határán lévő Emma az anyja hanghordozását ismeri föl, ahogy visszavág Rogácznak, a megrendült alispánné pedig – akinek férjét éppen elhurcolták a népbiztosok – az eseményeket mesélve, szóáradatában nem felejti el megjegyezni, hogy: „A zsebkendőt majd kimosatom és visszaküldöm Treszkátokkal, jó lesz így?” (467.).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csuka Botond, Kulter.hu, 2015. április 26.

2015-04-26 18:27:54
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Kovács András Ferenc
"Örömzene darabokban"
Kovács András Ferenc hatvanadik születésnapjára maga válogatott verseket eddigi életművéből, így a zenei témákban és motívumokban gazdag kötet tekinthető a formabravúrjairól híres költő lírai önarcképének,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ