A regény negyedik bekezdésében a később főszereplőnek bizonyuló Marci ?nem tudta, hogy szülei félnek?, s ?valószínűleg az apja sem tudta, hogy most ér véget az élete?, noha tizenöt évet él még. A regény utolsó, sokoldalas bekezdésében a gyógyszerrel öngyilkosságot megkísérlő Marci, a javakorabeli bölcsészértelmiségi férfi szinte azt sem tudja (erről tanúskodnak a rendre három ponttal beszegett mondattöredékek), él-e még vagy már a túlparton jár.

A rádiójáték- és hangoskönyv-rendezőként, valamint (egy korábbi szervezeti formában) a Digitális Irodalmi Akadémia felelős posztján művészi és irodalomszervezői tekintélyt kivívó, idén hatvanéves Magos György családregényének a félelem, az élőhalottság, az irányvesztés és a várakozás ? más szólamokkal kiegészülve ? együttesen képezi főtémáját. Az igényesen, technikásan kidolgozott, olvasmányos, élvezetes szöveg a magyar 20. század regénye. A II. világháború, a századközép tájékáról indított időbontásos történetben jellemző módon sokkal inkább és sokkal messzebbre lehet hátrálni a nemzedéki időben, mint amennyire előrefelé képesek folytatni és új generációkba írni magukat az eseménysorok. Mindez nem a múlt sajátságos ?előnye?, a múlt ?mélységes mély kútja? miatt alakul így, hanem mert éppen a Marci gyerek- és ifjúkorát követő évtizedek bizonyulnak végzetesen sötétnek, fenekedőn feneketlennek. 1903 ebben a regényközegben kristályosan csillan ? az 1980-as évtized szurdoka csupa zúzalék.

A legalábbis az 1970-es évek óta családregény-túltermelést megélő kortárs magyar prózába nem tematikusan és nem a felismerések elemi erejével, hanem a forma öntörvényűségével képes újat hozni a Gramofon. Nem trükkregény, különösen nem megkésett posztmodern trükkregény (abban az értelemben, ahogy e beszédes terminust Milosevits Péter bevezette), mégis a szövegalakítás, szövegkezelés okos trükkösségében rejlik fő vonzereje (s ugyanakkor némely fonákságainak részleges magyarázata is). A címbeli tárgy ? mely mintha a Magos szakmai pályáját uraló artisztikus hangrögzítésre, hanghordozó-lejátszásra is szemérmesen utalna ? önmagában nem bír jelentőséggel, ám a csak spáciumokkal osztott textusfolyamban mégis folytonosan keringeti az egymást követő történelmi korszakok régi lemezeit. A dőlt betűvel nyomtatott dal- és slágerfoszlányok, felködlő töredékek őrzik, ismétlik, harsogják, remegtetik azokat az éveket, amikor nem lehetett kitérni e sorok elől: Te vagy a fény az éjszakában, Vörös Csepel, zúgjon a hangod, Once there were greenfields kissed by the sun, Még, még, még, a burzsujnak soha nem elég, A muzsikusnak dalból van a lelke, Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte, Egmont [!], Tudtam, hogy ez lesz a vége?
Az általában mindig megfelelő helyen beékelt intarziák a század, a sorsok, ízlések, felhorgadások és megfutamodások pecsétjei. Önmaguknál jóval többet jelentő, pars pro toto hatású kísérőzenék, polgárok, kispolgárok és egyéb egzisztenciák mindennapjaihoz. Bár Magos nem viszi túlzásba e vendégszövegek alkalmazását, olykor a fragmentum túl könnyen tehermentesíti az itt-ott inkább csak kalandos cselekményt, mintsem korfestő tényállást tudató szöveghelyeket.

Marci dédapja, apai nagyapja, különösen pedig egymással szövetkező, viszont férfiként egy önmagába zsúfolódó napon örökre szerelmi riválissá váló apja és nagybátyja oly fordulatos életet él, hogy a cselekményről tudósítani jelen korlátok közt nem érdemes. Külön-külön megokolt a legtöbb sors, eleven az apa-, a fiú-, a testvér-toposz, pontosan láttatott a különféle idősíkokba vájódó hazai és külföldi színterek majdnem mindegyike. Az eseményeket időben összetorlasztó ábrázolásmód lineáris sors- és história-olvasás helyett nyitottabb, rugalmasabb nyomkövetést kér. Ezt serkenti a gondolatjellel bevezetett, megszokott párbeszédek idézőjeles beolvasztása is a szövegbe. Frici, András, Zoli, Judit, Marci és a többiek életeseményeiből teherbíró motívumok sűrűsödnek, hol költői emeltséggel, hol erősebb szóhasználatú kifakadások felé sisteregve, hol (gyakran) bujtatott iróniába játszatva. Egyszer-egyszer az a benyomásunk, hogy bizonyos epizódokat és kitérőket megtakaríthatna a szerző, de hogy mely pontokon kellene (ha kellene) tömöríteni, azt ilyesfajta sodró epika, dús halmazpróza esetében nem könnyű eltalálni.

Örkény István Vérrokonok című 1974-es ?családdrámájában?, műfaja szerint önvizsgálat-színművében viselte valamennyi szereplő a Bokor családnevet. Aki egyszerűen csak Judit, az is ?szintén Bokor? a darabban. A bokor olyan egyes számú szó, amelyben ágak, levelek többes száma sarjad. Magos György is a Bokor családnevet választotta főhőseinek, s egyértelmű dicsérete regényírói megérkezésének, hogy az általa felrajzolt bokor-évszázadban még a mellékszereplők mindegyikéről is elmondható: szintén Bokor.

Tarján Tamás/revizor