Megdöbbentően keveset tudunk a második háborút követő átmeneti és zavaros időszakról – többnyire a később évtizedekre vonatkozó tudásunkat vetítjük vissza rá; s ennek jó példáját nyújtják a holokausztról való (nem)tudásra vonatkozó képzeteink. SZŰCS TERI KRITIKÁJA.

Závada Pál történelmet figyelő, elemző írói tekintete minden regényében pontosan kijelölt távolságból vetül témájára, s e távolságot a művek a narráció különféle eszközeivel teremtik meg. Elbeszélő hangok váltásaival, szövegtípusok egymás mellé helyezésével jelzi a szöveg, hogy művi. Úgy gondolom, a történelmi regény tárgyához képest elfoglalt pozíciója, a távolság és közelség dinamikájának kidolgozása lehetett az egyik nagy feladat az Egy piaci nap megírása során. A pontossághoz szükséges szemlélői, vizsgálódó távolságot maga a műfaj rántja össze intim közelséggé, hisz a regény saját világába húzza az olvasót, abban helyet készít neki. A történelmi eseményektől az Egy piaci nap olyan távolságra jelöli ki saját helyét, mint amennyire az 1946. május 20-21-i pogrom helyszínének nevétől távolodik el a regénybeli helyszíné – Kunmadaras és Kunvadas. Az egyik fogalommá vált, és egy szimbolikus névvel illetett esemény, pogrom helye, mely esemény többségünk hiányos tudása folytán leginkább üres és sötét jel. A második név kitalált, de a lehető legközelebb áll az elsőhöz, arra vonatkozik. E második, fiktív jel által adatik meg, hogy értelmezzük, lehetséges jelentésekkel töltsük meg a reálisat, az elsőt.

A Závada-féle történelmi regény ily módon az egyéni befogadás tapasztalata mellett még egy értési módot kínál, ami persze ugyancsak könnyen visszautasítható, törékeny lehetőség, s a kollektív emlékezettel avagy amnéziával függ össze: az a közösség, mely a regényben felidézett, megvizsgált eseménysor érintettje, elvégezheti saját történelmi narratíváinak újragondolását, újraértelmezését. E lehetőségre természetesen tudatosan reflektálnak Závada regényei, bevonják a fikció hatókörébe, ezért számomra az eddigi kötetek legemlékezetesebb narrációs eljárása A fényképész utókora beszélőjének többes szám első személye volt, amely nem csupán egyfajta elidegenítő elbeszélői fogás, hanem arra késztetett, hogy szüntelenül a kollektívum képzetén és fogalmán gondolkodjunk, melybe a regény megmásíthatatlanul belefoglalt minket. A fényképész utókorát azért is szeretném megidézni az Egy piaci nap kapcsán, mert úgy gondolom, Závada új regényének, mint ahogyan a 2004-es műnek is, egyik legfőbb témája, kérdése a „tolódás”: mi az a jelenség, amit azzal az eufemizmussal szokásunk kifejezni, hogy valaki ide vagy oda „tolódott”.

A sokféle mozdulás bemutatása mellett A fényképész utókorának legerőteljesebb története az a szál volt, melyben Erdei Ferencre ismerünk rá (Erdei neve és a regénybeli Dohányos Lászlóé közt a távolság, mint Kunmadaras és Kunvadas közt). Erdei-Dohányos „jobbra tolódásában” Závadát az foglalkoztatta, hogyan fogadta be a szociografikus mozgalom, a népi írók programja az antiszemita eszméket; „balra tolódásában” pedig a kommunista párttal való ki- és megegyezését dolgozta fel. Mindkétszer a népi írói hagyományból indulók megállapodásairól van szó, a magnetikus erejű hatalmakkal való kényszerű vagy akart együttműködéséről, és végső soron tettestárssá válásról. Úgy gondolom, Závada ezáltal saját írói és egzisztenciális gyökérhálózatának kritikai feltárását, írói viviszekcióját végzi el, és ezt a munkát folytatja az Egy piaci napban is, amikor a regény narrátorául az egyik kisgazdapárti fővádlott feleségét választja.

A regénybeli kisgazda Hadnagy Sándor alakja egybeesik és persze nem esik egybe Nagy János kunmadarasi tanítóéval, akinek a pere a pogrom közvetlen előzménye volt, s lehetőséget adott a felgyülemlett gyűlölet kiáradására. Mi, olvasók, az előzményeket, a pogromot és annak utóéletét Hadnagyné Csóka Márián keresztül, az ő feljegyzéseiből ismerjük meg, az események epicentrumához így az egyik fővádlott feleségének tekintetén és alakján keresztül kerülünk a lehető legközelebb. És el is távolodunk, hisz folyamatosan értelmeznünk kell az asszony elfogultságait, azok következményeit, módosító hatását. Ugyanakkor Hadnagyné Csóka Mária alakja úgy van kikeverve, hogy elfogultságába mégis vegyül autonómia, férjével nem mindenben ért egyet, s az áldozatokkal is képes bizonyos mértékig együttérezni. Maga egyben olyan traumák hordozója, melyek az otthonukban maradt magyar nőket sújtották a második világháborúban. Alakja csak részlegesen kidolgozott, az írói szándék tőle is tartja a távolságot – nem pszichológiai profilt, előttünk kibomló személyiséget kapunk, hanem inkább társadalmi pozíciót hallunk megszólalni, amit nevezhetünk józan és együttérző mérsékeltebb jobboldaliságnak, de ez a „mérsékelt” hang sem képes elítélni a magyar társadalom pusztító zsidógyűlöletét. Mária egyszerre narrátor és szimptóma. Az egyik mérhetetlenül súlyos kérdés, amit így átad nekünk a regény: miért nincs világos ítélet, miért nem képes a jobb akaratú tekintet sem felmérni, micsoda bűnt követett el a magyar társadalom egyik része a másik rész, a magyar zsidóság ellen.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szűcs Teri, Revizoronline.com, 2016. június 26.