Adni a halált (Kulter)
(kiadvány: Isten. Haza. Csal.)

Miközben egy rendkívül olvasmányos, gazdagon és bőségesen mesélő, mesélni szerető írót tisztelhetünk az Isten. Haza. Csal. novelláskötet szerzőjében, őt olvasva mindig az az érzésem támad, hogy valamit elhallgat előlem. A narrátorai által szubtilisan olvashatóvá tett és vált világban mindig marad valami abszolút olvashatatlan, abszolút megfejthetetlen.

A rétegzetten feltárt, felfedett és kimondott közepette mindig marad valami titokzatos. Ez adódhat persze abból is, hogy időnként a narrátor elhallgat bizonyos mozzanatokat, például azt, hogy mi lett történetesen azokkal a fiúkkal a Kőlépcső című novellában, akik a nagy testű, sérült lánnyal be-beúszkálnak, sőt egyre beljebb úsznak a tengerbe, s az utolsó alkalommal csak a lány tér vissza a partra. Ez a sejtetés telítheti a végkifejlet katarzisát, vagy éppen elmélyítheti a hiányérzetet. Ugyanakkor talán többről is szó lehet e titokban maradást illetően. Az irodalmi nyelv formája mindig valamelyest ennek a titoknak a megformálásán múlik. Hogyan maradhat valami egyedi az általánosítások transzparens folyamatán át? S hogyan lehet valami egyedit, személyeset, kivételesen sajátságosat az általánosítás beszédmódjában másoknak is közvetíteni? Egy-egy író stílusa, egyedi beszédmódja talán sokkal inkább elhallgatásaiban, a mindenkor titokban hagyotthoz való viszonyában ismerhető fel, mint leírásaiban.

Meglepő lehet mindezzel egy olyan író művét olvasván előhozakodni, akinek az egyediségét narrátori teljesítményében, mesélőkedvében szokták megragadni. (Vö. például Bombitz Attila: Best of DarvasiHorger Antaltól a Virágzabálókig = Uő.: Harmadik félidő. Osztrák/magyar történetek, Kalligram, 2011, 135–145.) Darvasi ráadásul szemmel láthatóan élvezi a mesélést, leírásai érzékiek, a történetekben megjelenő jellemeket adekvátan képes egy-egy jól eltalált tulajdonsággal beemelni különböző életszituációkba. Akkor miért az elhallgatásai tűnnek most, ebben a novelláskötetében, számomra a legérdekesebbnek? Az irodalmi beszédmód az egyedi és az általános határán egyensúlyoz, azaz úgy próbálja az általános, vagyis mindenki számára idealiter hozzáférhető szinten megformálni az éppen elmondandó mozzanatot, hogy abban az egyedi, az abszolút saját is közölhető legyen. Ez persze megint csak sok tekintetben függ attól is, milyen műformát választ az író. Versben, drámában vagy éppen prózában beszél-e. Nyilván máshol húzódik a határ egyedi és általános között a különböző irodalmi beszédmódokban, a versbeszéd meglehet, intenzívebben képes az abszolút egyedit megformálni, mint a próza. S nyilván megint más a helyzet, ha egy regényt vagy egy novellát olvasunk.

Ha vetünk egy pillantást Darvasi írásművészetének genealógiájára, láthatjuk, hogy az iniciális pont nála abszolút költői. A portugálok című második könyvének kisprózái persze már mutatják, hogy a prózaírás felé látszik eldőlni – sőt el is dől – az alkotói kedv, mégis úgy gondolom, hogy a teremtés, a teremtő eredetiség Darvasinál elsősorban poétikai intenzitású. Első kötetének, a Horger Antal Párisban című könyvnek Az Androgün című ciklusát ma is elsőrangú poézisnak gondolom. Merész képek, erős mondatok egy végsőkig feszített, de az irónia eszközével mégis egyben tartott poétikai térben. Az induló költő-író már ekkor, pályája elején két dolgot világosan lát, s ezt a lírai énjeivel ki is mondatja. „A beszédet kell legyőznöd, egyetlenem” – olvasható az …arcom. S a lehulló vércsepp című versben (Darvasi László: Horger Antal Párisban, Holnap, 1991, 28.), vagyis a megszólalás, egyáltalán a valamiképpeni írás előfeltétele, hogy a meglévő, konvencionális nyelvtől legyünk képesek eltekinteni, ha kell, tudjuk elvetni azt. Az írónak saját elemi létfeltételeit illetően, a nyelvben és a beszédben kell felszabadítania magát – ami persze jelentheti azt is, hogy a hallgatáshoz, a titokban hagyás elemi gesztusához szoktatja kifejező készségét, nyelvét –, aztán, illetve ennek a révén írhat csak.

A másik fontos belátás a következőképpen hangzik: „Pedig valóban az szeretnék lenni, akiről írok. / Aki megszüli a nevetést, aki sohasem nevet.” (…, a világ. Beszélgetés, hullám, …, 34.) Az ebben a két sorban karakterizálódó lírai én önnön identifikációját léte eredetének fellelésében látja, s ez jelen esetben nem más, mint a dolgok létének lehetőségét megteremteni, azaz nem a nevetés maga a fontos, hanem hogy legyen/lehet egyáltalán nevetés, nem az aktuális, hanem a potenciális nevetés érdekli a lírai ént. A teremtés nem elsősorban mimetikus, hanem phyturgosi hagyományát vállalja fel ezzel az induló költő, azaz „lényegiséget eredetileg létrehozó aktusként” tekint az írásra, ami atavisztikus, mitikus, mágikus távlatokat nyit meg a számára. (A teremtés phyturgosi, azaz elsődleges mozzanatához vö. Hans Blumenberg: „A természet utánzása”. A teremtő ember eszméjének előtörténetéhez, ford. V. Horváth Károly = Kép fenomén valóság, szerk. Bacsó Béla, Bp., Kijárat, 1997, 191–219, itt: 200.)

A novella különös, elliptikus prózai műfaj. Benne az adott létszituáció alapjának megteremtése és a történetmesélés bár szükségképpen elkülönböződik, igen közel esik egymáshoz, sűrű szövéssel megkomponált formában bontakoznak ki előttünk a lehetséges világok. Azt gondolom, hogy Darvasi László már korábbi munkái révén (A veinhageni rózsabokrokkal kezdődően) e feszes prózai műfaj legjobbjainak a sorába emelkedett, mostani szövegei is a szituációteremtés és a történetformálás legjobb arányait idézik. Ugyanakkor most talán még az eddigi szövegeihez képest is merészebben és kihívóbban reflektálnak a szövegek arra, ami van, a velünk, bennünk, általunk élő történelem elevenedik meg a novellák történeteiben. Prózapoétikailag számomra az a legérdekesebb, hogy új novelláiban ez az ontológiai aktualitás, sok vetületében a mai Magyarország valószerűségét imitáló világ a poétikai potencialitás létmódjában artikulálódik. Darvasi narrátorai a teremtő eredetiség poétikai erejét idézve mondják el történeteiket, tárják fel világaikat – a titokban hagyott, az elrejtett fenoménjához mérten.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Valastyán Tamás, Kulter.hu, 2016. dec. 3.

2016-12-03 19:27:06
Boldizsár Ildikó
Boldizsár Ildikó és a Metamorphoses Meseterápiás Egyesület csatlakozott a Művészek a klímatudatosságért csoporthoz, és vállalták, hogy összegyűjtik a világ népmesekincséből azokat a meséket, amelyek a...
Dragomán György
A Jég megrázó novella a menekültekről, a befogadásról és a kirekesztésről.
Dragomán György művének illusztrációit a fiatal grafikus, Turi Lilla készítette.
Radnóti Sándor
Radnóti Sándor esztéta, filozófus könyve egy memoár helyetti memoár: személyes emlékekben bővelkedő portrék füzére, amelyek egy hosszabb interjúval kiegészítve mégiscsak kirajzolják szerzőjük életútját...
RAJK LÁSZLÓ
Rajk Lászlóval, aki idén töltötte be 70. életévét, 2009-ben készített életútinterjút Mink András - ennek egy 2019-es beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát adjuk közre kötetünkben. Gazdag életpálya...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ