Borvíz és medveszar helyett (Élet és Irodalom)

Erdély története vagy mitológiája helyett az önéletrajzát kapjuk, ahogy az alcím jelzi, egy térség biográfiáját és egy emberét. Miként rendes önéletrajzi regénytől el is várható, megtudjuk, hogy a főhős Vida is, meg Gábor is (időnként aztán Gavril) – a látszólagos „csinálatlanság” azonban könnyen becsaphatja az olvasót. A mű kezdetén nem a legelső, gyermekkori emlékeknél járunk, hanem 1985-ben, amikor a főhős elhatározza, hogy magyar-francia szakos lesz, és megírta már az emlékiratait. Aztán, „felélve az emlékeit”, egy regénybe kezd bele, amellyel kapcsolatban végiggondolt írói döntéseket hoz: eltünteti a kamasz hős mellől a szüleit, ne lábatlankodjanak a regényben (ahogy Dragomán a Máglyában, teszi hozzá), kitalál magának egy húgot (miként majd Esterházy a Harmonia caelestisben, teszem hozzá én).

Volt egyszer egy rádióműsor, nem olyan régen, mégis, mintha egy másik világban: Pro és kontra, szerkesztette Mészáros Sándor, vasárnaponként lehetett meghallgatni, a déli harangszó előtt. Ha egy-egy könyvről vitatkoztunk (volt ugyanis szó filmről, színházról is), akkor a meghívott két kritikusból az egyik volt a mű mellett, a másik kontrázott: persze, ritkán sikerült a saját térfélen stabilan megmaradni, hiszen aligha van olyan mű, amelyet feketére vagy fehérre festve lenne érdemes megmutatni. Vida Gábor új regényét olvasva egyre biztosabb lettem abban, hogy mindkét szerepet el tudnám játszani a már csak az emlékeinkben élő műsorban. A műsorvezető elmondaná, hogy az 1968-ban született, Marosvásárhelyen élő Vida ezúttal saját élettörténetét, gyermekkorát, katonaéveit, szülei alakját írta meg, én pedig először úgy szólalnék meg, mint kontrázó kritikus.

Ha messzebbről, egy másik kultúrából, vagy akár egy olyan nemzedékből, amelynek tagjai a gyermekkort és a szocializmust csak a történelemkönyveikben látják összekapcsolódni, ránézünk a kortárs magyar irodalomra, könnyen jelenthetjük ki: mintha sok lenne már a Kádár- vagy Ceaușescu-korszakbeli gyermekkort megmutató könyvekből. Belülről és közelről hiába érzékeljük, mennyire eltérnek Láng Zsolt, Tompa Andrea, Dragomán György és Vida Gábor regényei egyfelől, meg, mondjuk, Barnás Ferenc A kilencedikje és Borbély Szilárd Nincstelenekje másfelől, ha bizonyos távolságból nézve mindenhonnan ugyanaz a séma bújik elő. A Nincstelenek megjelenése után tartottam szemináriumot a balatonfüredi Műfordítóházban a legkülönfélébb országokból érkezett fiatal műfordítóknak, a friss megjelenésekről beszámolva. Az akkoriban a legnagyobb visszhangot kiváltó Borbély-regényről beszéltem, azt gondoltam, érzik ők is, milyen felkavaró újdonság ez, amikor az egyik fiú megszólalt: „Ez pont olyan, mint A fehér király!” Döbbenten kérdeztem tőle, miért is – hát egy újabb „diktatúrában gyerekként” regény, válaszolta. Dehogy gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne, mégis belém égett a kissé vicces párbeszéd – hiszen még azt is hozzátette a magyar irodalmat egyébként rajongva szerető fiatalember, hogy talán szólni kellene a magyar íróknak, ne ilyeneket írjanak most már.

Épp ideje szerepet váltanom, hiszen végig azon gondolkodtam, miért szeretem ennyire az Egy dadogás történetét, ha sok mindenről olvastam korábban, amiről itt is, Mihai Viteazulról és a sorban állásról, az irodalmi olimpiászról meg a kényszer szülte gasztronómiai leleményességről. Például azért, mert ez a könyv egy lehetséges „nagy Erdély-regény” helyébe írja bele magát, a „nagyszabású megírások” lázában égő irodalmunkat figyelmeztetve rá, engedjük már el az illúzióinkat: „Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfele tart.” Azzal sem szembesítettek még ilyen árnyaltsággal, mennyire kell vigyázni az elkerülhetetlen egyszerűsítéssel. Ebben a regényben nincs erdélyi, hanem ágyai van, kisjenői, aradi; nincs édes, magyar Erdély, helyette az iskolában verekedő román és magyar gyerekeket látunk, meg családi szilvesztert, amelyre megérkezik Michelin bácsi, a hóttromán, akinek képtelenség lefordítani románra Hofi Géza kabaréműsorát. De, és ez is remek a könyvben, olyan sincs ebben a világban, hogy román: van román rokon, bukaresties hanglejtéssel, meg gyönyörű geológiatanárnő, So­phie Marceau hasonmása, moldvai román kiejtéssel.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szilágyi Zsófia, És.hu, 2017. június 9. 

2017-06-09 20:55:39
Orbán Ottó (1936-2002)
Orbán Ottó a szó klasszikus értelmében költő volt, akinek költői működése elválaszthatatlan esszéírói munkásságától. Három esszékötete ma is izgalmas lenyomata a XX. századi magyar irodalom gondolkodástörténetének....
Orbán Ottó (1936-2002)
Orbán Ottó két regényes utazása olvasható ebben a könyvben. Az Ablak a Földre egy indiai utazás három hetének krónikája, amely először 1972-ben jelent meg, kibővítve 1989-ben. A Meztelen tenger a Szovjetunióban...
Tolkien, J. R. R. (1892–1973)
Fordította: Gálvölgyi Judit
A szerző posztumusz kiadású művét, amelynek története A Gyűrűk Ura mitológiai hátterét alkotja, apja halála után Christopher Tolkien szerkesztette könyvvé. A szilmarilok ,,az óidőkről, a világ első koráról...
Knausgård, Karl Ove
Fordította: Fordította: Patat Bence
A tizennyolc éves Karl Ove Knausgard az érettségi után egy északnorvég halászfaluban kezd önálló életet. Bár életében először tényleg távol van az apjától, a fizikai távolság sem feledteti a múltat, amely...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ