Cserna-Szabó András 2007-ben katzenjammerológiai kézikönyvvel (Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan), 2008-ban a nagyregényhez képest szerinte nálunk kevésbé értékelt műfajban, novelláskötet-félével jelentkezett, tavaly pedig esszékötetet bocsátott útjára jó utasellátóként. A Mérgezett hajtűk is ebbe a sorba illeszkedik, a komolykodó műszó, az esszékötet ellenére magán viseli az összes cserna-szabóságot: a lényegi meglátásokat, a mesét, a frappáns és köntörfalazás nélküli tűpontos szúrásokat, a laza kocsmai dumákat és életteli savat-borsot.

Hajtűk. Hátborzongató gyerekkori élményeim tapadnak e szóhoz. Szegény nagyanyám egyre gyérülő hosszú haját hetven fölött is megtartotta, minden reggel hosszas procedúrával kontyot kreált belőle, s nekem szörnyű veszedelmesnek tűnő tűkkel rögzítette a csigafonatokat a fejéhez. Szórványos kérdésemre, hogy nem fáj-e, csak mosolygó ?de igen?-t kaptam, amit évekig nem értettem. Miért kell az embernek a saját fejébe minden reggel tűket szúrni?! Az akupunktúra akkor még nem volt divatban mifelénk. Könnyen levontam a tanulságot: nőnek lenni nem egy fáklyásmenet, jó, hogy fiúnak születtem!

?Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál?

A borítót, mint a Pusziboltét is, Baranyai András tervezte, jelen esetben Gerhard Riebicke fotója alapján (sehol nem találtam a nevét a könyvben). Minden benne-rajta van, ami a cserna-szabóságok legújabb kötetéhez illik: mérgezett vesszők kilövés előtti pillanata, a mozgó nő (vö. Aki lop, nem szop), ám posztamensre állítva, a tevékenység kimerevítve, megkoreografálva, egy furcsa jelenség (mégsem albán szamár) az elmosódó tájban.
Ha a szerző, mint ezúttal, esszét ír, akkor nem aprólékos irodalomtörténeti levezetésekre, cizellált, lépésről lépésre elvégzett, premisszákból levont következtetésekkel operáló értekezésekre stb. kell gondolni. Valahol olvastam, hogy a recenzens Szentkuthy-féle magasságokba emeli a kötetet. Ez azért túlzás, kikérné magának, de Cserna-Szabónak nem is ez a célja, szerintem magasan tesz az efféle babérokra, és nem is tartja alkalmasnak magát ilyen irodalomelméleti eszmefuttatásokra. Annál inkább ért ahhoz, hogy egy mű erősségét, gyengeségét, lényegét, egyediségét üstökön ragadja, vagy szerzőjét tarkón szúrja tűivel, majd élettörténetekbe, -helyzetekbe ágyazva körüljárja a művet, íróját, hősét vagy magát a kort. Van, ami úgy tetszik neki, hogy meg sem akarja/tudja magyarázni, nem él a ?parasztvakítás? lehetőségével (mint olykor mások). Minden írásából süt a rá jellemző ironikus-cinikus látásmód és a mögötte megbúvó gondolkodó ember. Találóak a felütések,

?A restiben született.?

a lezárások,

??Tömörkény még azt is tudta, hogy miután csönd lesz a kocsmában, az agyonvert legény cechjét távozás előtt illik rendezni.? (A ceglédi bicskás)

és nem fukarkodik a poénokkal:

?A végzethez a szörnyű asszony, úgy tűnik, hozzá van hegesztve, mint Zsigulihoz a vonóhorog. (?) Akinek volt már Lédája [és Ladája], tudja, miről beszélek.?

Szerinte a folyamatos jelen a nagy történet, a víz, amelyen az író a gálya, s feladata csak annyi lehet, hogy feltérképezze az adott habot (Jorge evangéliuma). Boccaccio és a Dekameron kapcsán ki is fejti (Lángocska tűzforró ágya), hogy nem (csupán) a ?magas ízlés? elismerte műveket szereti, hanem azokat (is), amelyek ?kényelmetlenül szórakoztatóak, kellemetlenül rólunk szólnak?, amelyek ?alacsony témát? taglalnak ? de ez az alacsony téma, ?ez a lent, ez a mélység maga az Élet.?
Ehhez a lenthez nagyszerűen ért, élvezet olvasni, ahogy szerinte Ottlik a ?parányokról? ír és az angyaloknak jelent, ahogy Weöres fityiszt mutat a környező világnak (?Átvertelek titeket!?), amint Jókait skatulyába zárják vagy Kosztolányiból lufi lesz.
A nagy mesélésben, csevejben (nem csevely) néha elveti ugyan a sulykot, a Keith Richards-legendát például maga a gitáros cáfolta meg, de abszurd világunkban minden abszurditás elképzelhető, és a Richards-féle szippantás a hihető állatságok közé tartozik.
És hogy mennyire viszi irodalmi csolnakát mély/zavaros erotikus vizekre, azt ki-ki ízlése, vérmérséklete szerint döntse el. Azt is, hogy szerencsések-e politikai ki-be szólásai (pl. egy a csürhe, egy a zászló), illetve ahogy saját nemzeti történetünket (olykor számomra bántón ? Isten nem segít) leegyszerűsítve néhány mondattal intézi el. Ám a kötet mindezek ellenére kényelmetlenül szórakoztató, kellemetlenül rólunk szól, igazi szépirodalmi agitp(r)op.

?Tiszta Jurassic Park, bazmeg.?

Kiadvány:
Cserna-Szabó András
Mérgezett hajtűk
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
papiruszportal.hu
2010.02.23.