Van jó és rossz - Nagyvizitben Kántor Péternél
(kiadvány: Megtanulni élni)
Kántor Péter
  A legfontosabb dolgokat viszont csak kerülgetni tudjuk. Így aztán választunk magunknak valami kevésbé fontosat, ami azért elég fontos, és abba belehalunk. - Nagyvizitben Kántor Péternél.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Péter, Veled kevés interjú készül, nincsenek kimondottan autobiografikus támpontjai az életműnek, miközben költészetedben rendre visszatér a családi múlt, a családi emlékezet egyfajta mitológiája. Honnan ered ez a fajta szemérmesség és lebegtetett vallomásosság?

Vannak írók, akik az életrajzukat is többé-kevésbé az írói munkásságuk részének tekintik, és ebből következően igyekeznek úgy megformálni azt, mint egy műalkotást. Én kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy ami bennem érdekes és fontos lehet az olvasó számára, azok a verseim. A többi – hogy viselek-e sapkát vagy nem, és ha igen, milyet? – nem érdekes. Vagy lehet, hogy érdekes, de nem fontos. Nem annyira, hogy törődjek vele. Nem hordok semmilyen jelvényt, és nem kötök a nyakamba fehér sálat. Ez persze természet dolga.

Az interjúk, beszélgetések (ahogy az életrajz is) szintén háttéranyagát adják egy műnek. De mivel ezek nem az én térfelemről indulnak, a számukból nemigen lehet következtetni az én belső természetemre. Lehet szemérmesség, de lehet restség, vagy gőg is akár, hogy a magam ügyében sose kerestem a lehetőséget a versen kívüli megszólalásra. Amit feltétlenül el akarok mondani magamról, azt elmondom versben; a többi alakul, ahogy alakul.

Ami az életmű autobiografikus támpontjait illeti – hogy ne lennének ilyenek? A verseimben persze nem az élettörténetemet írom meg, ez sosem izgatott; nem is lenne igazán izgalmas téma, meg nem is vagyok történet-függő – ha az volnék, inkább regényt írnék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne bukkannának fel a versekben életrajzi elemekre, helyszínekre, vagy akár eseményekre való utalások. És nem is csak utalások. Mindenek előtt ott van a Duna, a Duna-part. Aminek nemcsak a városon átfolyó szakaszát ismerem; hiszen én végigeveztem a gyerek- és ifjúkoromat, volt egy kétpárevezős csónakunk (egy  kielbootunk), és a Szentendrei sziget tetejéig minden partszakaszt betéve ismertem a kis ágban és a nagy ágban. Tudom, milyen felfelé húzni ott, ahol erős a sodrás, és tudom, milyen lefelé csorogni a víz közepén este, mondjuk Visegrádról. Sokszor úsztam át a Dunát, egyszer kisgyerekkoromban majdnem bele is fulladtam, de kihúzott az apám. És most már huszonöt éve minden reggel azzal kezdődik a napom, hogy kinézek az ablakon és látom a Dunát, és attól, hogy ott van, tudom, hogy itthon vagyok. Sokszor írtam a Dunáról – ez a legbiztosabb tárgyi támpont az életemben. De beleírtam az egyik versembe a Balassi-Stollár sarkot is, ahol lakom, és New York-i és moszkvai és még mit tudom én milyen utca- és térneveket is, ahol megfordultam. Meg a hatos villamost, meg mindent, ami fontos.  Egyszóval vannak autobiografikus támpontok; ha valakit érdekel, könnyen megtalálhatja őket. De kimondottan önportré jellegű versem kevés van; azt hiszem, az önportré inkább a festőknél gyakori. Persze ott ennek megvan az oka, merthogy a legolcsóbb modell maga a piktor, nem kell neki fizetni egy vasat se. Az írónak ilyen problémái nincsenek: az egész világ ingyen áll neki modellt. És hát mi másra volna való a világ, mint hogy felismerjük és felmutassuk benne magunkat. Ehhez pedig nem kell állandóan még a mellünkre is bökni. Aki ’hivatalból’ megosztja másokkal a gondolatait és az érzéseit, annak nem kell még külön bemutatnia a hóna alját is.  Magamról beszélek. Hiszen úgyis benne vagyok nyakig a verseimben, írjak bármiről is.

 A családi múlt – az külön téma. Minden költőnek, úgy gondolom, megvannak a kitüntetett témái; nem írhat mindenről – arra ott vannak a többiek. Az én egyik (nem egyetlen!) kitüntetett témám a család. Az emlékezettel függ ez össze, és az idővel, ami egy folyami költőnek elsősorban a mulandóságot juttatja eszébe: elfolyik az idő, és cserélődnek a szereplők. Olyan gyors a sodrás, és olyan nagyon szeretnénk kimenteni valamit belőle: valami állandót a sok mulandóból. Egy nevet, egy arcot, egy sorsot – akár csak egy képet! Amikor én eszméltem, nem olyan sokkal a háború után, arra eszméltem, hogy volt valamikor egy nagy, kiterjedt rokonságom, ami már nincs. Neveket hallottam emlegetni, és nem volt hozzájuk kapcsolható személy. Meghaltak mind, erőszakosan kiradírozták őket a történetből. Ahogyan szinte az egész vidéki zsidóságot, az én rokonságomat is. Ösztönösen, később tudatosan is megpróbáltam őket visszarajzolni, abból a kevésből, amit hallottam róluk. A felejtés ellen dolgoztam, a magam eszközeivel. És megírtam azt a rokont is, aki túlélte a háborút, hogy aztán az Andrássy út 60-ban haljon erőszakos halált, és azokat is, akik valahogy életben maradtak, de nem tudtak beszélni magukról, talán nem is érezték szükségét. A magam generációja – ebben a családi vonatkozásban legalábbis – kevéssé izgatott. „Csak ami nincs, annak van bokra”. Az előttem járókról írtam - arról, hogy honnan jöttem. Kerestem azt a talpalatnyi helyet, amin megvethetem a lábam, ahonnan el lehet indulni.

A gyermeki perspektíva ártatlansága, bölcs játékossága hogyan őrizhető meg a felnőttkorban?

Felnőtt ember nem ír verseket – kivéve, ha költő. Ha ebből indulunk ki, és miért ne, ebben implicite már benne van, hogy a költő nem egészen felnőtt, vagy inkább, pontosabban fogalmazva, nem úgy felnőtt, ahogy a többiek, hanem valahogy másképp. Megőriz valamit a kezdetekből, amit a felnőtt többnyire el szokott veszíteni, már csak önvédelemből is: a csupaszságát, és ami ezzel jár, a sebezhetőségét. A költő arcán vékonyabb a bőr! De ez nem jelenti azt, hogy ártatlan volna - ugyan hogy is lehetne ártatlan egy felnőtt ember? És minek lenne az? Talán inkább arról van szó az ő esetében, hogy nem szűnik meg őszinte lenni. Jár-kel álarc nélkül álarcosok között. Botránynak látja az életet, abszurdnak gondolja a halált, önzésnek a nemzést, erőszakosnak a szerelmet. A normális ember tudja, hogy az őszinteség életveszélyes. Megtanulja óvni magát az érzéseitől, és közben egy kicsit el is felejti őket. A költő emlékezteti őt ezekre a lapuló fenevadakra. A költő is tudja, hogy olykor a fejével játszik, mégis játszik: ez az élete. Kínlódik persze a hogyannal – mert az őszinteség nem minden –, ha már muszáj, legalább nem akarja olcsón adni magát. De nem a heti piacnak dolgozik, bár onnan kapja a bérét, úgyhogy megadja a kellő tiszteletet, hogy is ne?!, de azért tudja, hogy az csak egy heti piac: fogalma sincs az őszinteségről, hiába vágyik rá, simán beéri a látszatával is, vagy valami egyéb színes ronggyal. Az igazi költő legnagyobb trükkje, hogy ő nem trükközik. El van bűvölve az élettől, miközben küszködik is a hányingerrel. Azt is tudja, hogy az igazi nagy kérdésekre nincs válasza, soha nem is volt. Elmegy a nagy falig, újból és újból, és aztán ott toporog előtte. Körbejárja azt, ahová nincs belépője, neki se. Közben rájön erre-arra, megtanul egy csomó dolgot. Azt mondják rá, hogy állandóan csodálkozik. De hát nem lehet állandóan csodálkozni, ez még neki se megy. Amin tegnap csodálkozott, ma természetesnek veszi. Amit tegnap mellre szívott, ma nem úgy izgatja. Azt keresi, ami úgy izgatja. Ami már fáj, és ami még  fáj, azt.
kántor péter
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
fotó: Valuska Gábor
A költészet, hogy költő lettél, hogy az vagy, mennyire (volt) evidencia, választás, belső késztetés?

Amennyire vissza tudok emlékezni, én mindig a szavakon keresztül próbáltam értelmezni a világot. Hogy megtudjam, mit gondolok úgy istenigazából valamiről, először le kell írnom. Nem elég megnéznem valamit ahhoz, hogy igazán lássam. Ahhoz nekem szavakra is szükségem van. És vannak homályos részek, sejtések, és vannak teljességgel érthetetlen dolgok – ha megpróbálom leírni őket, talán közelebb jutok hozzájuk. Itt vagyok mindjárt én magam – hogyan közelítsek ehhez a problémahalmazhoz? – azt hiszem, így kezdtem el írni: meg akartam tudni, hogy ki vagyok. És valahányszor íráshoz fogtam, mindig vers jött ki belőle. Vagy majdnem mindig. Gimnazista korom óta így megy ez, megszoktam már.

De azért megpróbáltam mégis normális egzisztenciát teremteni magamnak. Tettem néhány kísérletet. Elmentem tanítani középiskolába, egy rövid ideig egy nyelviskolában is tanítottam, meg lektoráltam, meg ilyesmik, de egyik állás se tartott sokáig, és mindig megkönnyebbültem, amikor valamelyiknek vége szakadt. Nem mondom, hogy nem találhattam volna olyasmit, ami jó hátterül szolgál az íráshoz. A szerkesztőségi munka tulajdonképpen ilyen volt, a Kortársnál is, az ÉS-nél is. Egészében mégis úgy alakult, hogy ahogy egyre jobban belebonyolódtam az életbe, egyre kevesebb választásom maradt. Írtam a verseket, közben fordítottam ezt-azt, nem is akármiket, és fix jövedelem híján tulajdonképpen a semmiből, vagy közel a semmiből éltem. Egyszer hirtelen felindulásból  vettem magamnak egy komoly aktatáskát – hátha az jobb belátásra térít.  De ez hiú remény volt, hamar rájöttem, és gyorsan elajándékoztam az aktatáskát. Mégis, ha megkérdeztek, hogy mi a foglalkozásom, mindent mondtam, csak azt nem, hogy költő. Hiszen az nem foglalkozás! Tanár, újságíró, fordító – az igen. Még azt is lehet mondani, hogy író. Écrivain. Akkor prózára gondolnak – az egész normális dolog, bár szintén írás. A költő viszont olyan, mintha az ember azt mondaná: Sebesült vagyok. Ha választani lehet, az ember nem akar sebesült lenni. De ha egyszer az, akkor az. Nem választanom kellett, hanem vállalnom magamat, és amikor ezt megértettem, az egész megszűnt probléma lenni.  
kántor
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Voltak-e olyan költők, akik abban, hogy költő lettél, befolyásoltak? Milyen hatások könnyítették vagy nehezítették a pályakezdést?

Gyerekkoromban csak annyit tudtam, hogy a világon nincs és nem is lehet szebb annál, mint Petőfi Sándornak és Arany Jánosnak lenni. Aki a nyomukban járhat, az már a szerencse fia. Ez később árnyalódott ugyan, de mindig jöttek új olvasmányok, jött József Attila, jött Dosztojevszkij – és nekem nem volt elég erőm ellenállni. Az egyikben ezt szerettem, a másikban azt. Ami közös volt, meg ami más volt. Rajongtam Csokonaiért, Füst Milánért, Kosztolányiért, és könnytelenül is megkönnyeztem Juhász Gyulát, Tóth Árpádot. Borzongva imádtam a nagy Adyt. A gimnáziumi évekről beszélek – talán akkor olvastam a legtöbbet életemben; nagyon sokat, félig megemésztve, soha be nem telve.

Amikor írni kezdtem, nem utánoztam senkit: az első kötetem tele van sokirányú próbálkozással: szabadvers, kötött forma, prózavers, dal, pátosz, irónia, líra, komédia – megérintettem mindent, vagy majdnem mindent, amit birtokon belülinek sejtettem, és aminek egy jó részét később így-úgy el is birtokoltam. Ez a totális szabadság korszaka volt. A második kötetem formailag sokkal egységesebb. A dalversekben jól látható a Nagy László-hatás, általánosságban egyfajta klasszicizálódás, talán nem függetlenül a kor szellemétől. Az, hogy már ekkor is, és később mindenkor a beszélt nyelvet használtam versnyelvként, nagyrészt ösztönös választás volt: alkatilag ez állt és ez áll hozzám a legközelebb. Az élő klasszikusok közül leginkább Weörest csodáltam, de nem hiszem, hogy különösebben hatott rám. Talán inkább Kosztolányi közvetlensége, játékossága, meg az oroszok közül Mandelstam. És ott voltak távolabbról az angolok is, Auden meg Eliot, meg egy időben közelebbről az amerikai beat-költők, Ginsberg mindenek előtt. És ott volt, szinte állandóan, József Attila, mint egy hatalmas, mindenre kisugárzó kőtömb.

Lehetetlenség megmondani, ki-mi hathatott rám az évek során, hiszen állandóan olvastam, olvasok, és az író mindenhonnan lop, ahol olyasmit talál, amire épp szüksége van. Nem egy az egyben lop persze, az nagyon snassz lenne (bár van, akit ez nem zavar), hanem mozdulatokat, megközelítéseket, gondolat-csírákat vesz át – ez óhatatlan. De olyan hatásokról nem tudok, amik alapvetően és huzamosan befolyásolták volna az írásmódomat. A korszak szelleme valamelyest bizonyára. A kísérletezés és a játékosság az én pályakezdésem idején nem számítottak erénynek, ahogyan a humor se. Nekem viszont, különösen az utóbbi kettő, nagyon fontos volt. Szándékosan nem a politikáról beszélek, hanem a korszellemről (persze a kettő összefüggött); a politikával szemben könnyebb függetlenné válni, mint a korszellemmel: az beeszi magát az ember bőrébe észrevétlenül. Igyekeztem nem alkalmazkodni semmilyen elváráshoz. A formát soha nem alakítottam erőszakosan ilyen vagy olyan irányba: hagytam, és a mai napig is hagyom, hogy a vers szabja meg a maga kereteit. De visszatérve a hatásokra, azt egyszer sem éreztem, hogy küzdenem kell egy másik hang ellen, különben magával ránt, mint az örvény, és többé nem tudok szabadulni. És az aktuális divatok se igen befolyásoltak, ahogy ma sem. Úgy tekintek rájuk, mintha egy nagyáruházban az egyik polcon lévő árukat nézném. Mivel sok polc van, kétségkívül nem mindegy, hogy távolabb vagy közelebb fekszik-e egy polc a bejárathoz, de nem kötelező mindent a legközelebbi polcról bevásárolni. Meg aztán a polcokat törvényszerűen át is rendezik időről időre. Egyébként is, én már rég túl vagyok a bevásárlói korszakomon. Egy-két apróság még elcsábíthat, az jó lenne, de már régen a magaméból dolgozom.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Az egyetemen angol-orosz szakon végeztél. Két karakteres, egymástól eltérő szak és kultúra. Volt-e egyfajta billenés a két nyelv és irodalom között, és ha igen merre dőlt el?

Nem tudom, miért alakult úgy, de rám az orosz irodalom erősebb hatással volt, mint az angol. Talán szerepet játszott ebben az is, hogy oroszul jobban tudtam, többet is olvastam, bár mára ez nagyjából kiegyenlítődött. Azt hiszem, mégsem a nyelvtudás, hanem Dosztojevszkij, Csehov, Mandelstam, Puskin, Bulgakov, Bábel döntötték ezt el. Meg Pilnyak, Remizov, Platonov. Platonov Dzsan című regénye (még egyetemista koromban olvastam) és Remizov Testvérek a keresztbenje (amit én fordítottam magyarra) nemcsak hogy beleépültek a világlátásomba, de azt hiszem, erősen alakították is. Az angolokat, már ha lehet ilyen általánosságban beszélni, igen nagyra becsülöm, különösen a humorukat, az abszurd iránti vonzalmukat, és azt, hogy igyekeznek a földön megvívni a csatáikat, nem az égben és nem is valami köztes tartományban. De mégis kevésbé hatottak rám. Akik igazán közel kerültek, Dickens kivételével, egy kicsit mind a perifériáról valók, mint Swift, mint Burns. Shakespeare valahogy külön lap a fejemben. Tudom, hogy ez hülyeség, de őt mintha kisorsolták volna az angol nyelvnek. Bár ha úgy történt volna, az se lett volna véletlen. Mégis, amíg egy Csehov-hős az első megszólalásától kezdve orosz, és csak azután derül ki róla, hogy milyen ember, nekem a Shakespeare-hősök elsősorban emberek, és csak mellékesen angolok (ha azok). Nem állítom, hogy ez fontos, még azt se, hogy igaz, de én így érzem. Persze eszem ágában sincs rangsort felállítani két nagy nép kiemelkedően nagy irodalma közt. Csak a vonzalmaimról beszélek. És ha a huszadik század második felét nézem, akkor az olvasmányaimat tekintve onnantól kezdve már határozottan átbillen a mérleg az angol és az amerikai irodalom javára. Mindenesetre így utólag azt hiszem, nem jártam rosszul se az angol, se az orosz szakkal: így legalább idegen nyelvi-kulturális vonatkozásban is van egy nyugati és egy keleti felem. Mert hogy hazai vonatkozásban is, azt meg is írtam egy versemben: „Kelet-Európában nyugat-európai, / Nyugat-Európában kelet-európai, / ettől nem esem kétségbe, / nem bújok ki a bőrömből”.  

A hatvanas-hetvenes években mindenki tartozott valamilyen szellemi-költői-filozófiai csoportosuláshoz. Te - úgy tűnik - nem tagozódtál be egyik körbe se. Jól látjuk-e? Mi volt ennek az oka? Jellemző-e rád az autonómia ilyen fokú individuális igénye?

A hatvanas években én a gimnáziumi leckéimmel voltam elfoglalva, és azzal, hogy valahogy átmenjek félévben fizikából. Tehát a kérdéseteket inkább a hetvenes évek végére és a nyolcvanas évekre vonatkoztatom.

Valamikor a hetvenes évek eleje táján, amikor publikálni kezdtem, beléptem a FIJAK-ba, a fiatal írók József Attila körébe, ahogy nem sokkal  később az Írószövetségbe is, ahonnan utóbb ki, már mint Szépíró tag. De a mezei tagságon kívül többre nem vágytam, és ha volt valami választmányi jelölés, azt mindig tisztelettel visszautasítottam. Egyébként írószervezeti tagságon kívül más tagságom sose volt, nem is éreztem szükségét.

A csoportosulásokról kérdeztetek. Filozófiai csoportosulásokról az irodalom berkeiben nekem nincs tudomásom, de lehet, hogy voltak ilyenek. Költői csoportosulások, azok voltak. Kezdetben inkább nemzedéki alapon, és nyilván baráti alapon is. Ezekben a csoportosulásokban én nem vettem részt. Emlékszem, egyszer feljött hozzám Kemenczky Judit, Kőbányai Jancsi és talán Györe Balázs, és beszéltek a Fölöspéldány csoportról, ami akkoriban alakult, és kérdezték, mit szólok hozzá. Ez felhívás volt a csatlakozásra, de nem éltem a lehetőséggel. Az elutasításomban az volt a döntő szempont, hogy nem akartam zenekarokkal (a Beatricével) együtt fellépni – nem akartam töltelék lenni a tortában. Azt a fajta költészetet, amit Szilágyi Ákos és Szkárosi Endre művelt, és hellyel-közzel még a Kemenczky Juditét is, nagyobb kompromisszumok nélkül lehetett párosítani a rockzenével, az én verseimet viszont sehogy se. Úgyhogy ebből kimaradtam. Aztán, ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek elejétől beindult az Örley Kör, ahová én is eljártam, legalábbis az elején. Ez a kör, ha jól ítélem meg, elsősorban azt volt hivatott deklarálni, hogy van a hivatalos irodalmi élettől független irodalom is, ami nem függvénye a politikai rendszernek, és ha nem is lép ki kategorikusan belőle (az undergroundba), de szándékait és céljait tekintve túllép rajta, és folytatja a háború előtti polgári tradíciókat. Emlékszem az alakuló ülésre, ahová eljött Ottlik is, és ennek szimbolikus jelentősége volt. A Kör tagjai találták ki aztán, hogy legyenek különböző antológiák; talán négy antológia szerkesztődött meg, és voltak – kellettek lennie valamiféle szellemi kötődéseknek, amelyek alapján a csoportok összeálltak, de én képtelen voltam rájönni, hogy melyik csoporthoz tartoznék, ha egyáltalán. Úgy láttam, az egyikhez éppúgy, vagy éppoly kevéssé, mint a másikhoz. Akkor meg minek? Azt hiszem, az ilyenre mondhatták az ötvenes években a kor marxista terminológiája szerint, hogy „ideológiailag fejletlen”. Különben ez volt az a periódus, amikor szinte mindenki lapot akart alapítani, talán egyedül csak én nem. Nagy bajban lettem volna, ha valaki hirtelen azt mondja: Itt az engedély az új lapra, láss hozzá! De nem mondott senki semmi ilyesmit. Aztán a csoportosulások fellazultak, széttöredeztek, a szervezők meglehet továbbra is szerveztek valamit, de én ezt már nem kísértem figyelemmel. Inkább csak személyes kapcsolataim voltak-vannak írókkal, de van egy laza kör, ahová szívesen eljárok, bár egyre ritkábbak a találkozások. Körön kívül vagy belül, az embernek szüksége van más emberekre. Nekem is. Ha nem is mindig könnyű elviselni egymást, akkor is.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kik voltak, voltak-e? olyan szerkesztők, pályatársak, akik mentorként segítették pályád kibontakozását? Egyetlen egy nevet tudunk biztosan, akihez szoros kapcsolat fűzött és fűz mind a mai napig, ez Petri György.

Szinte nincs olyan velem készült interjú, amelyben ne említettem volna meg azokat a költőket, akik így vagy úgy befolyással voltak a pályámra, segítették az indulásomat. Néhányukról versben is megemlékeztem. Elsőként említeném Kormos Istvánt, mert ő volt a szerkesztője az első kötetemnek, ami „Kavics” címmel jelent meg. (A cím hommage volt: Mandelstam első, ”Kő” című kötetének tiszteletére.). Kormos a Móránál volt szerkesztő, és valamikor a hetvenes évek közepén egy antológiához gyűjtött anyagot fiatal költőktől. Imádta a fiatal költőket, ahogy azok is őt: a verseit is, még a pulóverét is. Kormos tehát verseket gyűjtött, én pedig összefutottam az utcán Báron Gyurival, aki akkor még nem döntötte el, hogy szépíró lesz-e vagy filmkritikus, és ő mondta, hogy vigyek verseket a Kormos Pistának. Kormos átvette a verseimet, és megkért, hogy két hét múlva keressem fel újra. Két hét múlva pedig megkérdezte, hogy van-e még több is, mert ebből az anyagból kötetet kell csinálni. Alig hittem a fülemnek, hiszen akkoriban legalább négy-öt évbe telt, amíg egy fiatal költőnek önálló verseskötetet adtak ki. Ha egyáltalán. És nekem egy év múlva megjelent a kötetem. A másik költő, aki sokat segített nekem az indulásomkor, Nagy László volt. Ott ült az ÉS szerkesztőségében, a képzőművészeti rovatot gondozta, az egyik leghíresebb élő magyar költő volt, hódoltak neki és bálványozták, és a szerkesztőségben mindenki Lacikának szólította. Fekete bőrmellényt viselt, és mosolyogva fogadta az imádatot. Méltóság és kedvesség sugárzott belőle, de hallottam őt nagyon keményen is beszélni, ha valaki vagy valami nem tetszett neki. Az én verseim tetszettek neki, ez nem is volt csoda, mert éppen a dalversei hatása alatt álltam. Megkínált Philip Morris cigarettájával, kicsit kipöckölte a cigarettát abból a téglaszínű műanyagdobozból, ami már maga egy műremek volt, és együtt pöfékeltünk, beszélgetve irodalomról és más ily fontos emberi lomról. Szinte irigyeltem magamat. Ő küldte el a verseimet a Tiszatájba, Ilia Miskának, és a Jelenkorba is – és persze mindenütt rögtön lehoztak: ha egy receptet írok, azt is lehozták volna a kedvéért. Ilia Miska máig tartó baráti figyelmét is neki köszönhetem. A legfontosabb dolog mégis az volt, hogy megtapasztalhattam, mindjárt az út elején, hogy nem mindenki azt nézi, ki a mi kutyánk kölyke és ki nem, hogy tehát nem érdemes, és nem is szabad sémákban gondolkodni. Az urbánus-népies kultúrharc idején, amit nagyon nem kívánok vissza, de még mindig nem vagyunk egészen túl rajta, nekem az indulásomkor két „népies” segített leginkább, jóllehet tetőtől talpig „urbánus” voltam, Nagy László-hatás ide vagy oda. Aztán Nagy László összeismertetett Orbán Ottóval, és abból egy hosszú barátság lett, nem sebek és nem döccenők nélkül, de lassan fel kellett nőnöm, és el kellett különböznöm mindenkitől, hogy megtudjam, ki vagyok én. És az irodalom mindeneseként volt Domokos Mátyás, és volt – és van – Réz Pali. Másokat most nem említek, illetve Vas Pistát és Juhász Ferencet mégis: mindkettőjüktől többet kaptam puszta kedvességnél; megkaptam azt az odafigyelést, amit fiatal költő az idősebb kollégájától mindig is remél.

Petri György ebbe a sorba nem illik, mert ő 6-7 évvel volt csak idősebb nálam, nem segíthette az indulásomat, hiszen nem sokkal korábban kezdte a pályáját, mint én. Nagyjában-egészében nemzedéktársamnak tekintettem. Ma már tudom, hogy az a pár év nagyon sokat számított, és még többet az a szellemi közeg, amibe ő kezdettől belepottyant, vagy inkább fejest ugrott bele, és amit én hosszú ideig nélkülöztem, részben mert nem találtam oda az utat, részben mert nem is kerestem eléggé. De az biztos, hogy a kortársaim közül az ő költői attitűdje állt és áll a mai napig is a legközelebb hozzám. A köznyelv használatára gondolok, amit nem tartott szükségesnek megemelni bármiről ejtett légyen is szót, a bombasztikus megfogalmazásoktól való irtózására, az alapvetően lírikus alapállásra, az egyes szám első személyre, a szinte kihívó őszinteségére (még az alakoskodásban is), az iróniára és az öniróniára, amit pajzsként viselt egy hősietlen, romantikátlan korban (56 után), és nem utolsó sorban a homo ludensre. Nem voltunk mindig barátok, de azok lettünk, és a különbségek, amik egykor időnként feszélyeztek, most már nem érdekesek.

Életed nagy részében szabadúszó voltál. Voltak-e irodalmi munkahelyeid? Hogyan emlékszel vissza rájuk?

Valamikor a nyolcvanas évek elején Száraz György került a Kortárs élére, és hatalmas ambícióval nekikezdett egy olyan lapot csinálni a Kortársból, ami szabadabb szellemű és minőségében is különb az összes létező többinél. Ehhez, úgy érezte, fiatalítania kell a szerkesztőséget, és odahívta Zalán Tibort és odahívott engem, az idősebbek mellé, szerkesztőnek. Engem Orbán Ottóval állított párba, és ez a prózarovatot jelentette, Zalán Tibort Páskándi Gézával – övék volt a versrovat. Ottó nagyon örült neki, hogy mellé kerültem, de annyira mégsem, hogy a kedvenc szerzőit átengedje nekem. Eleget volt korábban szabadúszó ő is, és most lubickolt a szerkesztői munkában. Meg kell adni, fantasztikusan jól csinálta. Bejött egy szerző, és én szinte láttam, ahogy Ottó vállára fekete talár lebben, és elkezdődik a tudós beszélgetés, melyben mindkét fél magasan szárnyal, de Ottó egy kicsit magasabban. A Parnasszus tetején lebegtek átszellemülten, és én odalentről figyeltem őket. Hogy kell ezt csinálni? A kezdők, az ismeretlenek voltak rám osztva, és bár szerettem volna legalább negyedévente felfedezni valakit, elkerült engem az ifjú Mikszáth, és a főnökség se igen támogatta ez irányú alkalmi próbálkozásaimat.

Azért voltak szerény sikereim is. Egyszer például remekül átpasszoltam egy Gyurkovics-novellát az És-nek. Megkaptuk a novellát, és valamiért nem nagyon tetszett senkinek. Viszont nem akartuk megbántani a szerzőt. Én akkor kihívtam egy sakkmeccsre Kardos G. Gyurit, aki a fejünk fölött, az emeleten az És prózarovatát gondozta, és időnként megszánt minket, lejött, betelepedett a szobánkba, és egy órán keresztül ingyen szórakoztatott a város legjobb történeteivel. Mindig nagyon örültem, ha lejött hozzánk. Az volt a gyengéje, hogy szeretett sakkozni, de nem nagyon tudott. Hát aztán! Őt nem zavarta, ha kikapott. Szóval ott volt a novella, és én kitaláltam, hogy kihívom egy sakkpartira Gyurit, és ha nyerek, ő kap egy ajándékot, ha pedig vesztek, én. Gyuri rögtön belement. És egy fél óra múlva már vitte is a novellát, nem mondott semmit, igazi grand-segnieur volt, és pár nap múlva felhívott Gyurkovics szabadkozva, hogy elnézést, de ő inkább az ÉS-ben szeretné közölni az írását.

Volt persze ezeken kívül minden más is, ami egy szerkesztőségben szokott lenni. De a legjobb talán mégis az volt, hogy mi az Ottóval mindig megmutattuk egymásnak a verseinket, sőt meg is kritizáltuk rögtön a szóban forgó művet. Utólag visszagondolva, ezt harminc fölött kevesen csinálják meg egymásért – ezt ma már nem kapom meg senkitől, és talán nem is vágyom már rá. De akkor jó volt! Pontosabban úgy volt, hogy ha ő beszélt, én halottsápadt lettem, és legszívesebben ledöftem volna egy papírvágó késsel. De aztán otthon újra elolvastam a verset, és az esetek többségében utólag igazat adtam neki. Nagyon sokat segített nekem. És ha meggondolom, hogy cserébe mit kapott? Azt hiszem, senki olyan komiszul nem kritizálta meg a verseit, mint én. De elviselte. Mert barátok voltunk.

Aztán ennek a kortársas időnek vége szakadt. Sok év szabadúszás következett, majd a kilencvenes évek vége felé (97-ben) Kovács Zoli meghívott, hogy gondozzam az ÉS versrovatát. Gondoztam, ahogy tudtam, közben megismertem sok tehetséges fiatal szerzőt, akik közül ma már néhányan a legjobb költők közé számítanak. Volt költő, akinek tanácsot adtam (többnyire fölöslegesen), volt, akivel összebarátkoztam. Egyszer egy évben, a karácsonyi számba, adott témákra is kértem verseket, született így pár jó útvonal-vers, és három év alatt összegyűjtöttem  36 költőtől egy esszékötetre való anyagot: kolumnás esszéket a kedvenc huszadik századi magyar költőjük egy-egy verséről. Ez aztán 2000-ben külön kötetben is megjelent Visszanéző címmel. Voltak sikereim és voltak melléfogásaim; biztos volt olyan, akit akaratlanul is megbántottam, de azt hiszem, ezt nem lehet teljesen elkerülni. A szerkesztői munkát szolgálatnak fogtam fel – hiszen az is. Három év szolgálat után eljöttem az ÉS-től, de szerzőként és olvasóként most is odatartozom a laphoz, és ugyanúgy drukkolok a jövőjükért, mint amikor még volt ott egy asztalom és egy székem. De azt nem bánom, hogy csütörtök delente már nem kell szorongva, izgatottan fellapoznom a versrovatot, mintha egy bíróság elé sietnék és várnám a verdiktet, hogy bűnös vagyok-e vagy nem vagyok bűnös.  

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Életed és költészeted nagyjából „A Margit hídtól az Árpád hídig” terjedő térben koncentrálódik. Ismersz minden utcát, és mintha az utcák is ismernének Téged. Ehhez képest az utazás, a nagyvilág, mint lehetőség, mint vágy rendre felbukkan költészetedben. Milyen motívumok visznek el és hoznak vissza?  

A költészetem tere a világ, de az életem tere valóban Budapestre koncentrálódik. Itt telt el hatvan évem, bár közben elég sokat utaztam is, megfordultam sok európai városban (és nemcsak városokban), jártam Amerikában, Mexikóban, még Afrikában is. Az utazásaim egy tekintélyes része az íráshoz kötődik: sok meghívásom volt különféle költészeti találkozókra. Fiatal koromban nagyon vágytam utazni – az első húsz-huszonöt évben ez inkább csak vágy volt, de aztán lehetőség is lett, amivel éltem is, ha nem is lettem világutazó. Emlékszem, hogy rohantam Firenzében, Rómában, Londonban, Párizsban templomból templomba, múzeumból múzeumba, végkimerülésig. Aztán kezdtem értékelni a tereket, a kávéházakat is: leülni valahol, és nézni, hogy sétál el előttem a világ. Az se rossz! Még most is vannak helyek, ahová szeretnék eljutni, és helyek, ahová szeretnék visszamenni. Még vonz az utazás, de már nem olyan vadul. És nem is ugyanazt várom tőle, amit kezdetben: nem a csodákat, nem az exotikumot. Az egyik versemben azt írom:”…Hisz utazásod célja voltaképpen / meglepni magad, ha ugyan magadban / találsz még ismeretlen teret, utcát, / ha ugyan képes vagy bejárni őket.”

Más kérdés a nagyvilág, mint életlehetőség. Nem mondhatom, hogy sose gondoltam rá, milyen lett volna másutt élni - nem utazóként, hanem élni! Persze hogy gondoltam rá. De olyan erősen nyelvfüggő vagyok (még ha beszélek is idegen nyelveken), hogy ez tulajdonképpen ki is zárta a lehetőségét a komolyabb kísértéseknek. Meg hát a szüleim. Meg a szerelmeim! A Duna. Ettől függetlenül sokszor szűknek éreztem és érzem is a teret, amiben élek. De ki tudja, másutt nem ugyanígy volna-e?  Mégis itt érzem magam otthon, és ez a lényeg, még ha távolról sem mindig jól. Viszont nagyon imponálnak azok az emberek, akik életük során valahogy mindig ott bukkannak fel, ahol valami fontos dolog történik a világban. A Capa, a Koestler, meg a többiek. És azokat az embereket is nagyon csodálom, akik a fejükbe vesznek valamit, és azért elmennek az Amazonason is túlra – egyáltalán nem a világ centrumába, hanem valahová az isten háta mögé, az álmaik színterére. Ezek szép dolgok. De az se kutya, ha az ember egy utcát nagyon ismer. Vagy csak egy házat – az nagyon sok.

A költészet mint életforma lehet-e egy releváns felvetés veled kapcsolatban? Az életgyakorlatok közül melyek azok, amik elválaszthatók és elválasztandók a költői életgyakorlattól? Hol vannak az egybeesések és hol a különállások? Például a sétánál az volna gondolható, hogy egybeesik: elindulsz a Falk Miksa utcán, és megérkezel egy vers terébe.

A költészet nem életforma. Az alkotó és a művei nem azonosak. Ehhez még hozzátenném, hogy szigorúan véve az alkotó csak akkor alkotó, amikor éppen alkot. Hogy mikor alkot éppen, az más kérdés. Egy költőnek nincs fix munkaideje.(De ha már elkezdett valamit, akkor lehet neki olyanja is.). De költői életgyakorlatok nincsenek. Amikor vásárolni megyek a zöldségeshez, nem mint költő megyek. Lehet, hogy közben azzá válok, de nem azzal a céllal megyek, és nem úgy megyek. Egyáltalán sehová se megyek úgy, még sétálni se. Nincs semmi olyan tevékenység, ami biztosan a vers terébe vezetne. Valami odavezet – valamilyen fajta mozgás. De ez a mozgás nem is okvetlenül térben képzelendő el. Költőnek lenni – állandó rizikó. Lehet, hogy valaki álmában költő, nappal hivatalnok. Minden megtörténhet, vagy majdnem minden. Csak egy biztos: az író számára a legideálisabb életforma az írás: azok a ritka percek, amikor ír. A fennmaradó időben próbál megtanulni élni.

Kimondottan a rendszerváltás éveiben (89-90) költészetedben megszólalt egy olyan hang és érzékenység, amely a szélesebb értelemben vett külvilág, ha tetszik a történő történelem eseményeire reagál. Remény és elragadtatottság, de közben fanyar, ironikus fenntartások egyszerre fogalmazódnak meg ezekben a kvázi-közéleti versekben. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik akcentus várt érvényessé. A közvetlen alanyi tapasztalat szintjén hogyan élted meg ezt az illúzióvesztést?

Bár nem vagyok úgynevezett közéleti költő, nem is kívántam soha az lenni, azért sosem volt idegen tőlem közéleti témákat beemelni a versbe. 1989-ben azonban volt egy rövid periódus, amikor szinte naplószerűen próbáltam versben rögzíteni az eseményeket. Hát hogy is ne: ez volt az én felnőtt életem első (és feltehetően egyetlen) igazán nagy történelmi eseménye. A rendszerváltás. A huszadik század elején indult nagy történelmi kísérlet egy jobb, egy igazságosabb társadalom ígéretével szép lassan tökéletesen erodálódott (nekem már jobbára csak a rozsdája jutott, igaz ,hogy az több színben pergett alá), s bár hosszan elnyúlt a ”puha diktatúra” ideje, a nyolcvanas évek közepétől kezdve már minden az új (tkp. régi) idők irányába mutatott. Amikor bekövetkezett a váltás, az mégis olyan gyors és felkavaró volt, hogy nem győztem kapkodni a fejemet. Mindenkiben élt valami csodavárás (és talán szorongás is, hogy most mi jön). A legtöbb ember azt várta, hogy majd beteljesedik az ő álma, csak hát ahányan voltunk, annyiféle álmunk volt. Emlékszem, amikor a filozófus Vajda Misu azt mondta egy szűk társaságban, hogy most unalmas idők jönnek, mert a demokrácia tulajdonképpen unalmas társadalmi forma. Tudtam, hogy szeret túlozni – de ennyire? Elfelejtette, hogy hol élünk! Csak azért mesélem, mert mutatja, hogy milyen idők voltak, milyen képzelgések. De azért én sem tudtam olyan blazírt maradni, mint Orwell Állatfarmjának öreg szamara, Benjámin, aki sosem lelkesedett és sosem esett kétségbe, mert tudta, hogy mindig rossz volt és mindig rossz lesz. Csüggtem a tévén, faltam az újságokat, és csöndesen reménykedtem. Örültem, és visszamenőleg is örülök, hogy nem volt vérontás. Aztán lett, ami lett. Nehéz ellenség nélkül élni annak, aki már megszokta az ellenséget. És hát amire sokan nem gondoltak, és ma sem akarnak gondolni: Nagyobb szabadság – nagyobb felelősség.  Most épp mindenki rendre vágyik, és sokan megint csodát várnak. Nem osztozom a várakozásukban.

A politika fontos, de mégsem a legfontosabb az életben. A legfontosabb dolgokat viszont csak kerülgetni tudjuk. Így aztán választunk magunknak valami kevésbé fontosat, ami azért elég fontos, és abba belehalunk. A legtöbb vér a hatalomért, a politika miatt folyt. Amióta beszélni tudnak az emberek, szavalnak mindenféle szépet, és amíg mondják, talán még maguk is elhiszik, aztán amikor arra kerül a sor, valami olyan disznóságot csinálnak, hogy az még a saját várakozásukat is felülmúlja. Én nem hiszem, hogy van ideális megoldás a társadalmakra. Egyáltalán nem hiszek semmilyen ideális megoldásban. Az egyedüli, amiben hiszek, hogy van jó és rossz. Emberi vonatkozásban persze. És a jó nem azért van, hogy győzzön. De van. 
 
Kiadvány:
Kántor Péter
Megtanulni élni
Magvető Kiadó, 2009


Forrás:
litera.hu
Jánossy Lajos - Szegő János
2010. 03. 27.

2010-05-03 12:37:00
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ