„Senki nem lesz a sír másik oldalán, egyedül leszek. Egyedül, hogy megpróbáljam megérteni: hová vezethetnek az ilyen utak egy tízéves fiút.” (10.)

A szülők attól lennének szülők, anyáink és apáink, hogy segítenek a múlt feldolgozásában, ha már olyan a múlt, hogy egy lüktető seb révén mindig jelen van: inkább a fájdalmak következményeként. Gabrielnek meghal a nővére, Marianne, és az autóbaleset meg főleg amiatt, hogy a család többi tagja makacsul és ostobán hallgat, illetve, ami még rosszabb, másról beszél, mint amiről egyszer komolyan kellene („Az Úr adta, az Úr elvette”, mondja egyre az apa, ez a biblikus képmutató), a fiú nem tud férfivá érni, férfivá, aki felelősséget vállal, ha felelősséget kell vállalnia. Azt hiszi, szereti Laurát, a feleségét és Leót, a legjobb barátját, de a szülei testi és lelki gesztusokkal egyaránt azt adták a tudtára, a szeretet az, amiről azt sem tudjuk, micsoda, valamiféle szokás, amelyben a formalitás a legerősebb kötelék. És ha nem tudja, mi a szeretet, egész életére elveszett ember: akkor kell elhagynia Laurát, amikor az asszonynak a legnagyobb szüksége lenne rá – a terhesség időszakában.

„Megadatik-e még nekem, hogy becseréljem az életemet egy másik életre? Hogy kinyissak egy másik ajtót, megtaláljak egy másik utat?” (147.) A két idézetből, a regény elejéről, illetve végéről vett passzusból is látszik, Mattern nagyon tiszta, csiszolt, egyszerű prózában írja meg a főszereplő életét, vagy életének kétségbeesett szakaszát. Önreflexív szöveg ez, de nem úgy, ahogy Proust vagy Nádas Péter az. A jéghegynek csak a csúcsa látszik, ez azonban nem a „kevés” benyomását kelti az olvasóban, inkább azt az érzést, „menynyi minden lehet még”.

Mert a támpontok, az olvasónak felajánlott képzeletháló csomópontjai nagyon mélyről sugárzóak és erősek. Marianne balesete, a sír, a távoli zsidó és magyar ősök, a szerelem, a barátság, a szeretet lehetetlenségei egytől egyig fájdalmasan kifaragottak. És főleg: a beszéd lehetetlensége, képtelensége; az elmulasztott lehetőség, hogy megtanuljunk beszélni arról, ami fáj. A családban nem tanultunk meg, elvileg szeretnénk megtanulni, de amikor esélyünk lenne rá, mégis inkább elmenekülünk abba a biztonságba, amelynek a pocsolyaságától mi magunk undorodunk a legjobban. „Akár dadogva is, de beszélnem kellett volna Laurának a pillanatról, amikor a zavar belém szivárgott.” (72.) Mégsem beszél, hanem úszik egyet. A regénynek talán azért Király fürdő a címe, mert Gabriel folyton úszik, ha meg szeretne oldani valamit. Valójában azonban nem megoldani szeretne bármit is, hanem menekülni bárhová. A vízbe, amely fölött a Király fürdőben gőz gomolyog, amelyben el lehet tűnni, amelyben azzal áltathatja magát az ember, hogy semmi sem számít. Miközben nagyon is tisztában van vele, hogy minden számít, ha csak cipeljük és nem tudjuk letenni. Ha aljas árulást kell elkövetnünk ahhoz, hogy végre igazán megpróbáljunk kevesebbet úszni és hitelesebben élni.

„Egy másik ember szavaival hódítottam meg Laurát. Olyan nyelven szerettem, ami nem az enyém volt, és most nem tudom, hogy beszéljek a gyerekemmel.” (142.)

A könyv feszültsége ebből a tiszta, mégis problematizált nyelvből fakad. Tisztaság és tömörség – egy ember tragédiája kevesebb, mint 150 oldalon. A kortársak közül talán Alessandro Baricco tudja ezt ennyire, bár ő, például a Selyemben, közelebb a mítoszhoz és távolabb a személyességtől. Jean Mattern, mint láttuk, egyes szám első személyben mesél, s ez a beszédmód nagyon közel viszi az olvasót egy olyan történethez, amely a sajátja is lehetne, és mert lehetne, lesz is. Egy hosszabb, hullámzóbban önreflexív, bugyrosabban társadalmi szövegből talán kimenekülhetnénk olykor, lennének nyugodtabb, felszabadultabb, humorosabb, freskósabb vagy líraibb részek. Itt csak néhány szereplő van s csak a kopárság, a csontig húzottság lírája. Ezt a könyvet egy délután elolvashatjuk. Aztán mehetünk úszni egyet.