Száz éve született a nyelvek és kontinensek közt vándorló Lénárd Sándor – aki 1952-től egészen haláláig, 1972-ig Brazíliában élt –, s a centenárium alakalmából második kiadásban látott napvilágot Római történetek című munkája. Az első kiadás fülszövege szinte egy az egyben került át az új kötetre, s ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mivel az 1969-es első kiadást, mely szintén a Magvető gondozásában jelent meg, Székely Magda szerkesztette, sajtó alá pedig Szerb Antalné rendezte. Lénárd három magyarul írott életrajzi jellegű munkájából kettőt is 'Klárinak' szóló dedikációval bocsátott közre, márpedig Szerb Antal második felesége Bálint Klára volt. Jóllehet biztos tudomásom nincs róla, de nem tartom kizártnak, hogy az ajánlás neki szólt. Szerb Antal A királyné nyaklánca című munkáját Lénárd fordította le német nyelvre, s ennek 1966-os megjelenése után kezdett levelezni az özveggyel, saját könyvei pedig 1967-től jelentek meg magyarul.

Életrajzi műveket említettem, s nem ok nélkül. Hiszen ha Lénárd Sándorról szólunk, akkor önéletrajzi prózáról kell beszélnünk, méghozzá elsőrendűről. Lénárd legfontosabb munkái, nevezetesen a Völgy a világ végén, az Egy nap a láthatatlan házban és a Római történetek önéletrajzi munkák, persze ezzel nem arra kívánok célozni, hogy példának okáért a műfordítói tevékenység kevésbé lenne lényeges a több nyelven alkotó Lénárd életében és életművében, gondoljunk csak az általa latinra fordított Micimackóra, de a magyar olvasót feltehetőleg mégiscsak a magyar nyelven írt könyvei érdeklik a leginkább.

Lénárd összesen 15 évig élt a nem csupán általa imádott és csodált Olaszországban. A Római történetek bemutatja az 1938-as és az 1943-as évek Rómáját, a várost és az embereket,  a félelmeket és a várakozásokat, a reményeket és az összetört Mussolini-szobrokat. A második világháború légkörét érzékeltetve beszél az idegenség tapasztalatáról, a legkülönfélébb sorsokról, a mindennapok kihívásairól, az engedély nélküli orvosi működésről, a hajléktalanságról, valamint az éhezés gyötrelméről és a túlélés módozatairól. „Bach az anyanyelvem” (128.) – állította, ám a zene, a könyvtár és az olvasás kérdései mellett a hatalom és a politika problémavilága is terítékre kerül, ami a vizsgált korszakot tekintve egyáltalán nem meglepő. A parádézó és ünneplő fasizmussal kapcsolatosan jegyzi meg Lénárd: „Fasiszta politika – kortárs vagyok, tanú vagyok, s előre ellentmondok azoknak, akik az okmányok világából akarnak okulni – nem volt soha. Szavak voltak, szónoklatok, s még a tömeg is hiányzott, aki elhitte volna őket, s megadta volna a creditur ergo est sovány valóságát.” (197.)

Lénárdhoz nem állt közel a fikcióteremtés. „A könyvvilág és az eleven világ közt nincs korlát.” (11.) Bármit gondoljunk is a tényirodalom s a fikció összefüggésének kérdéséről, mint minden szöveg, Lénárd írása is megmunkált, alakított anyagként kerül az olvasó elé. A szöveg alakítottságára számos helyen történik utalás. „Most, hogy nekiültem évtizedek törmeléke alól kiásni egypár napomat, elfelejtem a körülöttem élők valóságát, olyan nyelven írok, melyet sok száz kilométeres körzeteben senki meg nem ért – távol élőkről és holtakról, semmibe tűnt füstfelhők alakjáról, be nem teljesült próféciákról” (274–275.) Máshol pedig az elbeszélés és a feltételezett olvasói elvárások közti esetleges feszültségre utal: „Fel szeretném használni ezt a szünetet, hogy kibéküljek e sorok késői vagy távoli olvasójával.” (194.) A Római történetek kitűnő korrajz, hiteles dokumentum, szellemes kommentár és túlélési tanácsadó egyszerre, de elsősorban és mindenekfelett egy kihagyhatatlan könyv. A késői és távoli olvasó számára.