 KIRÁLYIAN ÉS PRAKTIKUSAN
(kiadvány: Verejték van a szobrokon)
A válogatott és újabb versek (1976–2009) szűkmarkú gyűjteménye lebontja a korábbi kötetek szerkezetét, de őrzi a főhangsúlyokat. A mélyen intellektualizált, kesernyés hétköznapiság, a lacafacázás nélküli, mégis emelt költői beszéd célt ér – ha ugyan a célérés a célja. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA. A Magvetőnél kiadott könyvet – mint a Bárka Online-on konzervált és itt olvasható interjúból tudható – „két privát barát, egy idős hölgy és egy fiatal férfi segített válogatni. Amit mindketten ajánlottak, az biztosan bekerült”. A költő és famulusai jó munkát végeztek, mert ugyan kimaradt egy csomó vers, amelyre a magunk részéről örömest szavaztunk volna, viszont létrejött az az elrendeződés – az az íz –, mely csalogatja, vezeti az érdeklődő olvasót, sőt alkalmanként tapintatosan el is hárítja közeledését, ha már nagyon beleütné orrát a művek világába. Kezdettől ilyen a Nádasdy-udvar: szívélyes, megnyíló, ám invitáló kitárulkozásával nem helyes a túlzott olvasói beolvadás fokán visszaélni. Tudni kell a határt, amiként e líra egyik legvonzóbb erénye is az, hogy bár pontosan nem ismeri, mégis betartja a határokat; s a határok már arányok.  Nem is nyithatna barátságosabban a gyűjtemény, mint – a Komolyabb versekből, a legkorábbi termésből – egy párrímes tömbbel (ennek a rímtípusnak ma alighanem Nádasdy a legtöbbet tudó mestere), majd ezt (A lépcsős utcán lefelé) a Félmosolyú, idehallgass hexameterei követik. Aztán a félrímes Sós szelek fújnak, utóbb a zártabb alakzatnak kedvezve három szigorú szonett (Szonett a kedves megtalálthoz; Délelőtti séta; Kifosztás után), közbeékelve még egy a a b c c b strófaképletű fohászt (Féltérden). Itt már annyira bent járunk a változatos formakultúrában, hogy érintve (József Attila után szabadon) az Olvasói levél bökverses szólítását („Mondja, kedves Thomas Mann, / magánál ez hogyan van”), a variációk mentén már lépdelhetünk kifelé és tovább, jól megjegyezve a Kő kövön nem halványuló remeklését és a Szentivánéji álom-reminiszcenciákat.Aki otthonos az eddigi Nádasdy-kötetekben, tisztán érzékeli, mit – nem csupán verseket – keres hiába s miből kap esszenciát. Amit felerősödni látunk-hallunk: a sokszor Uram-nak szólított Transzcendens Létező színe elé járulás szükségessége, az általános enyészet fáradhatatlan érdeklődéssel történő szemlélése és a legfontosabb élettények, érzések, kapcsolatok fanyar-gyermekien játékos-tragikus hálókba való befogása. Az Úr körülkémlelése kezdettől óvatosan, restelkedve megy végbe („Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság / rád gondolnom is, nem hogy szólni hozzád” – Féltérden), ám a költőre jellemzően hivalkodás nélküli, kopottas képek, fordulatok olyan nagymitológiákból is kikerülhetnek, mint a labdarúgás („Mért tettél be a focisták közé”, „Lebukhatok, Uram, ne hagyj egészen. / Biztos van számomra stoplis cipőd” – Foci). A Nádasdy-vers sokszor (tévesen) emlegetett szürkesége, lesmirglizettsége nagyon jó anyagot és nagyon erős dörzspapírt feltételez: a „kis semmi” lírai darabok mögöttese általában történelmi szövevény, nyelvi garmada, pszichológiai dzsungel, amelyből csupán egy résnyi, hasadéknyi látszik ki, a furfangos optika és a stiláris egyediség biztonsága folytán. A lét dolgainak – s benne a lét dolgait szemléző személynek – a lefelé tartása ugyancsak régóta tölti ki/be a Nádasdy-versteret. Páratlan dinamikus passzivitás fűzi a lírai alanyt ahhoz a közeghez, melyben a patinásodás is a romlás egyik megjelenése. Bár fenyeget a veszély, hogy rendre korai példákkal hozakodunk elő – a nyomvonalakat meg lehet hosszabbítani, végig a könyvön –, a Gravitáció felütését kell idéznünk: „Csak lefelé, csak mindig lefelé, / lebegni borban, füstben, bútorokban, / kinyújtott végtagokkal megpörögni / aléltan – s közben lesni, egyre jobban: // nem ütközik-e valamibe mégis / a lengő kéz, a himbálózó láb?” S persze a megkerülhetetlen Kő kövönt, Baalbek ledőlt száztizenhét és – ki tudja, mi okból – megmaradt három oszlopának tövében: „…dobhártyámon őrzöm dörrenését, / ha Baalbek nem, de az emléke még ép, / tőlem mehet, csak érezhesse bőröm, / hogy vesztettem, hogy veszteshez kötődöm, / hogy nincs igazán tisztességes házam, / csak panelház s megőrzött puffanás van, / hogy hevenyészett, áttűnő kulissza; / de ami ledőlt, én nem rakom vissza”. Átpillantását vágyva az egész kötetnek, ugorhatunk akár a legutolsó – új – költeményhez (Van ez a lakás vagy nincs?): a várakozó-szemlélődő-megörökítő, s nem a cselekvő-változtató-továbbadó tudás ad magáról jelet itt is. A gazdátlan lakás „Gondoskodást vár. / Tőle, de én nem örököltem. Álldogálok. / Kiadjam? Felújítsam? Elfelejtsem? / Húsz évre bezárjam s utódaim / baglyot, patkányt, gombát találjanak?” Beúszik a képbe a törődés. Nincs köszönet benne: „Ajánlok egy megoldást: én törődök / ezzel az egésszel, hajlítom a gerincem, / de akkor másra ne kelljen figyelni. / És én döntöm el, hogy bánok vele. / A szeretőmet fölviszem, s laposra / döngöljük a játékedényeket”. Gyerekkort, múltat lehet-e barbárabbul ölni, ölődni hagyni? Ebben az összefüggésben érthető igazán, maga Nádasdy is miért A fiatalokat tartja legkedvesebb versének, a „bokraim közé benzint locsolnak” zárásával. Néhány üresebb, ismétlő darab ezúttal is kísért, leginkább a késeibb szabad versek és az egyszer-egyszer kidülledő rímű szonettek között. Szerencsére a porlékonyabb sokszor segít pontosabban látni a maradandót. A közelmúlt versei őrzik-újraírják a modern, „bölcsész típusú” spleent, a Nádasdyra olyannyira rávalló ellentétezések, szó-mérlegek és félsor-visszakanyarítások mellett a felszólító mód dinamikájával is (Menj!; Gyere!; vagy a Tavaszi szélben, felkiáltójel nélkül: „A karunk azt mondja: ez a tavasz / már nem a miénk. Rakjuk, emberek”). Az új verseken, ha válogatáshoz csatolódnak, sok múlik, hiszen nem várható, hogy helyettük a korábbiak java vigye el a balhét. Nádasdy élőbeszédes-lepárolt újabbjai körükben tudhatják az én-koordináta olyan elsőrangú művét, mint a Te apró, körbejársz, a „Van főhajós és van mellékhajós igazság” választásában az utóbbira szavazva. És a kérdésekkel, kételyekkel sokszor fölkeresett Úr is csak csettinthet – jó füle van, érzékeli még a névjátékot is –, amikor A haverom utolsó soraihoz ér: „…nevessen, mert én vágyom a kezébe, / hiába pózol, pornográf a léte: / teregetem a mosott cuccait, / a nyirkos öröm meg-megtántorít. / Odajön, állunk egymás tenyerében, / pillangó-szárnyú, két-Ádámos éden”. Nádasdy Ádám, mint mondja, szeret verseiből vett, önmagukat elsőre nemigen értelmező szószerkezeteket avatni kötetcímmé. Ilyen a Verejték van a szobrokon is, amelyről Grecsó Krisztián olvasónaplója nem ok nélkül jegyezte fel: nem tetszetős. Nem is kell annak lennie. Nádasdy Ádám – az Ádám és Éva üzeni ezt – királyian és praktikusan oldotta meg az életmű-keresztmetszet és az új művek közreadásának sosem könnyű leckéjét. Nádasdy Ádám Verejték van a szobrokon Magvető Kiadó, 2010 Forrás: revizoronline.hu Tarján Tamás 2010. 07. 19. 2010-08-05 12:24:27
|
 |
|
