A LOKÁLIS HALÁL-OKOK
(kiadvány: Szentek hárfája)
Szilasi szerintem mindent tud a magyar regénytörténetről, amit tudni érdemes. Ez volt a premisszám. Az olvasót (engem is) ez a tény megnyugtatja, s nem hezitál, hogy vajon érdemes-e végigolvasni a könyvet. Sejti (az olvasó ember), hogy véletlen hibák aligha lesznek ebben a műben, s ami most merő unalom, később kiderülhet (kiderült), hogy az idő csorgásának egy másfajta, régebbi ritmusa. Nem bosszankodik azon, hogy az első fejezetben hoppá, meg is van, ki a gyilkos, s ugyan minek követi még négy, ennél jócskán hosszabb fejezet, hanem föllelkesül az utólagosan bevilágított jelekkel dolgozó prózatechnikán, például az árpádharagosi 1956 egyik filmszerűen elegáns jelenetén, amelyben egy ismeretlen, ám sötétzöld szemű férfi rúzssal (!!!) és latinul (!!!) felírja a kocsma ablakára, hogy jobb élni az oroszlán egy napját, mint a barom száz esztendejét, majd, uszkve ötven oldallal később azt olvassa, hogy pár hétig ott is maradt a felirat, mígnem egy fejkendős takarítónő mosogatóronggyal le nem mosta, lejárt Népszabadságokkal ki nem fényesítette az üveget. S ha rákeres (még mindig az olvasó ember) a latin feliratra a wikipédián, azt is megtudja, hogy az oroszlános grafittit 1918 után írták rá az olaszok a romokra, miután legyőzték a Monarchia seregeit 1918-ban, a Piave folyónál. Amitől felfénylik a regény olasz-mániája is, így lesz a bovarynés-csehovos homályos, fájdalmas és butuska vidék-eszkapádból: történelem. Ahogyan az egyik elbeszélő fogalmaz: „a lokális halál-okokból" (ha már az államszocializmus éveinek annak idején Heller Ágnes megfogalmazta „értelmes élet"-projektje be is fuccsolt): értelmes halál.

S csak most jövök rá, hogy ebbe a gondolatsorba illik a Kanetti-elbeszélő látszólag sznob (úgy van megírva, hogy sznobnak tűnjön) megjegyzése, miszerint ők '89 nyarán nem az akkoriban divatos Utas és holdvilág Olaszoszág-itineráriumát követték (mert végre követhették), hanem a valóságos Szerb Antal-útinaplót, A harmadik toronyt. Summa summarum: a regény az esztétika-alibitől a komplex, uralhatatlan, kockázatos, bevallhatatlan, közös valóság felé fordul.

Amiről, ahogy olvasom (és ahogy látom), mind lokálisan, mind összmagyar-viszonylatban, mindeddig jócskán lekéstünk. Mondja is Kanetti az elbeszélés apa-sajátélet hiányrelációja felállításának szívszorító epizódjában az utóbbi húsz évben rongyosra koptatott mondatot: „Tetszettek volna forradalmat csinálni." (Legalább értelmes halált, ha már értelmes életre nem futotta szuflánkból, találékonyságunkból, szolidaritásunkból.)

S ha itt tart az olvasó ember a regényemésztésben, és még beugrik ráadásul az a mondat a 246. lapról, hogy „Egy gyilkosságnak soha nincs értelme", akkor végképp lőttek a fülszövegben táplált „intellektuális krimire"-várakozásnak, mert, kérem, ez a magyar XX. század történelemfilozófiája különféle egyéni meglátások és vakfoltok szerint elbeszélve, erős provokációkkal a jelen felé, vagyis regény à la carte.

Az elbeszélők, ahogyan az a provinciákban megszokott, mindent tudnak. (De nem azért, mert médiumok, inkább mert élvezik, hogy végre folyamatosan elmondhatnak egy történetet, annak minden hosszas rázogatású hugyozásával, szellemes figura etimologicájával.) Történeteikben - megelőzvén előre bármiféle kérdést, ellentmondásérzékelést, zavart - nincsen egyetlen rés sem, mintegy jelezvén, hogy amit nem tud az éppen aktuális elbeszélő, azt nem is érdemes tudni. Például Kehrheim Anton gróf elmeséli Ladiknak, ő meg nekünk a két nyomozó férfi finom kis privát jelenetét (Dalmand megsimítja Palandor arcát, Palandor megcsókolja a tenyér azon pontját, ahol a vonalak találkoznak), amit persze nincsen honnan tudnia, s különös az is, hogy a gyilkosság után nyomozó Ladik is megjegyzésre méltónak tartja. Az is: másodszori olvasás után legkésőbb nyilvánvalóvá válik, hogy a gyilkosság-ügy nem több mint egy akármilyen példázat, exemplum, amely alkalmas arra, hogy bemutassa, a megoldás mennyire függ attól, hogy mikor ki értelmezi az eseményt, és fordítva: meséld el a gyilkosságot (most éppen ezt, máskor valami mást), megmondom, ki vagy. És vice versa: a nyomozás többféle eredménye, a gyilkosság Dalmandék szerinti szexuális, Ladikék szerinti művészetörtténeti, végül a Linderváry tiszteletes nyomán Kanetti által felfedezett (kitalált) hagyatékügyi (és okkult) indítékai a kutatás személyfüggőségét parodizálják: attól függ az eredmény, hogy ki kutat.

Szilasi minimum három mesét mond el, és ebből a három meséből kiderül a XX. század (és az azt megelőző századok) magyar történelmének nyomora, az amnéziás tradicionalizmus, a vaksi helyezkedések, a gyáva irigykedések, a hőbörgések és nyávogások váltakozása.

Az elbeszélők ugyan mindent tudnak, de nem mesélnek magukról, csak kutatásaikról - rendszerint egy másik elbeszélő történetéből tudjuk meg róluk a lényeges dolgokat. (Kivéve Kanettit, a '89 utáni elbeszélőt, ő elmondja, hogy mi történt vele, még halálvízióját is abszolválja.) Az önreflexió nélküli mindentudás szép, magyar hagyományának illusztrációja az, ahogy rendszerint elvétik, kivel is állnak szemben: míg Ladiknak imponál az 1954-ben angol sakközvetítést hallgató, Chesterfieldet „szivarazó" arisztokrata, Makovicza második följegyzéséből kiderül, annak idején milyen gátlástalan vitalitással taposta az embereket gróf Kehrheim Anton, amikor a tűzvésszel fenyegető templomból ő egyedül mindenáron ki akart jutni.

Végül, mivel mindenki személyes mániái szerint kutat, vagyis szinte semmit nem derít ki, a dolgok folyamatosan megismétlődnek: ahogy 1924-ben éjfélkor Grynæus Tamás megöli, ki tudja, miért, Opaszta Mátyást, úgy 1928-ban Dalmandékat robbantja fel egy bomba, majd a hozzánk időben legközelebbi nyomozáskor megint történik egy gyilkosság: a minden rendszerhez alkalmazkodó Hriscsány Andort csapja el az éjfélkor (???) megtartott keresztelésekor kifelé jövet a fiatal műkereskedő pár Opel kombija.

Az én (első) tanulságom mindebből: ha semmi értelmeset nem tudunk kezdeni a történelmünkkel, jöhet az ördög a Tranosciusszal (vagy bármely fétisként kezelt tárgyunkkal), s vihet, mi meg borzonghatunk kedvünkre.

 

Kiadvány:
Szilasi László
Szentek hárfája
Magvető Kiadó, 2010


Forrás:
www.es.hu
Selyem Zsuzsa
2010. 08. 06.

 

2010-09-06 09:56:42
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ