A verseskötet címében - első látásra - napjaink egy jelenségére reflektál, mely korban a test, a testi vágy, az érzékiség kerül középpontba, és az válik meghatározóvá, amit elsőre látunk. A test, az alakiság, amely a szemünk előtt van – még a lélek nélkül. Azonban az irodalomban (is) felerősödő szókimondó testiség nem egyenlő a lélek felszámolásával. Inkább ránctalanít. A testiség a költészetben visszarántja a lélek túlontúl magas kalandozásait, s a földön tart. Kimondja a szükségszerűt. Ahogy Takács Zsuzsa is fiatalos, vagy éppen érett felismeréssel teszi 2010-ben megjelent A test imádása, India című kötetében. Elsőre a test látszik, de minden arc mögött van egy másik „arc”.

A test és a lélek bonyolult kapcsolata, számtalan szállal való egymáshoz szövődése, szétválaszthatatlan egysége ősi gondolat – mint a jin és a jang, a férfi és a nő, a szerelemben együtt élő létezők. Takács Zsuzsa verseiben a test elsődleges, legalábbis vizuálisan. A versekben testrészekből rajzolódik ki az alak – az én vagy a másik. A test írja le a lelket, testek találkoznak egymással, s olykor képtelenek áttörni a „porcelán maszk” (11) falán. „Fegyelmezettebb voltam”, de „levetni nem merhettem maszkomat” szól a lírai én a Hősnők vallomásaiban (21) „figyelő szemek kereszttüzében”. A Maszk II. elnevezésű fejezet a korábban megjelent Viszonyok könnye című kötetből gyűjti össze a másik előtt elkendőzött én verseit.

A lélek bénultsága, a test frusztrációja hullámzik a boldogsággal a szerelmet furcsán definiáló lírai alkotásokban, melyek rímtelen, mégis szabályosan rendezett sorokban, egy-egy gondolatritmus mentén tagolódnak. Többször egymásba folynak, sorok visszaköszönnek a rákövetkező műben, s ezáltal egy méla, álomszerű világ pillanatait alkotják egy gyönyörű őszi délutánban, melyben minden lehulló levél mozdulatában saját vége remeg. Takács Zsuzsa számára ez a finom és lassú, egyben maradéktalan elválás a legszebb mozdulat:

„Ez volt a legszebb mozdulat, levél
köszönöm. Nem elegyedtél és nem remegtél.
Ez volt a legszebb mozdulat.” (43)

„Hogy arcára vágyik az arc, s a kéz / sűrű hajára” (31) – nyitja fel olykor a lélek vágya a test maszkjait. Az arc bár testünk része, mégis a szellemhez, a lélekhez vezető, utat adó médium. A szem, a mosoly, a mimika mind belsőnk tükröződése a külvilág felé. Akárcsak a kéz mozdulatai.

A Kimozdulások fejezet folytatja Takács Zsuzsa ködös, de fegyelmezett világát: a Holdvilág-arcok, A Merénylő monológja, a Szolgám, a Betolakodók, a Figurák és Egy idegenre versek már címükben is negatív irányba mozdítják a lélek gondolatait.

Érdemes kitérni a Nyelvtan, haladóknak című fejezetre, mely egy rákos beteg  állapotának – testi, lelki szenvedéseinek – stációit követi végig. Ismét előjön a testet elrejtő lélek vágya, mely itt a belső menekülésébe fordul: „Hogy ne ijedjetek meg tőlem / tanácsos talán álarcot öltenem.” (104).

A kötet külön meglepetése, hogy Takács Zsuzsa készülő verseskötetébe is betekintést enged, egy pillantást Indiába, mely Kalkuttai Teréz emlékének ajánlva jelzi a költő új irányait. India a szegénység országa, de a test és lélek egybeolvadásának szimbolikus helye is. Ennyiben illeszkedik A test imádásához, viszont el is távolodik tőle. Az én helyett a többség, a betegek, a koldusok, az árvák, vagyis a szenvedők állnak, akiknek nincs mondanivalójuk, testtel fejezik ki belső világukat: „jegesen koccantak / fogai, ha beszélni kényszerült, most / táncol és énekel. – Mozdulni sem merek.” Ez a versszak zárja a kötetet, szerepel a hátoldalon, és ismétlődik majd Takács Zsuzsa új verseskötetében is. Aki beszél, az nem mozdul ebben a világban – csak figyel.