Dicsőséges, de keserű élet

DICSŐSÉGES, DE KESERŰ ÉLET

JÁSZAI MARI EMLÉKIRATAIBAN ÉS NAPLÓJÁBAN IS FOLYTON ÖNMAGÁT KERESI
Az 1850-ben született és éppen kilencven évvel ezelőtt elhunyt Jászai Mari Emlékirat és naplóját az újonnan alakult Szépmíves Könyvek kiadó jelentette meg, úgyhogy amikor a művésznőről kerestem a személyes hangvételhez elengedhetetlenül szükséges dokumentumokat, adván adta magát a kötet. Szeretem az önéletírások, emlékiratok és naplók minden formáját, de az eddigiek alapján elég kiforrott véleményem van róluk. Ezt a véleményt Jászai Mari emlékezése szinte teljes mértékben átírta.

Jászai Mari élete rettenetesen indult: édesanyját korán elveszítette, édesapja pedig vizes kötéllel verte, amit a kislánynak már előző nap be kellett áztatnia… Később megerőszakolták, kihasználták, egész életére lelki nyomorékká tették. Emlékiratai és naplója gyönyörűen szenvedélyes, néha égőn igazságtalan hangon, folyton önmagát keresve szól mindarról, amit átélt, és arról is, ami nem adatott meg neki. „De hogy ki és mi vagyok, ma sem tudom. Csak azt tudom, hogy ha mindazt lehámozom magamról, ami nem én vagyok, ami tanultság és eltanultság, vajmi kevés marad belőlem. Ez a kevés: a félénk, gyáva, szeretetre vágyó nő, aki hiába kereste a párját” – írja az emlékirat végén.

Annyi sokkoló, érdekes, a történelem és a kulturális élet nagyságait egészen közel hozó anekdota és történet van a kötetben, hogy fel sem lehet sorolni őket. Nagyon erősen indul az emlékirat, egy keserű, önmagát mindenáron megismerni vágyó, de megismerni képtelen ember szavaival: „1850-ben voltam kénytelen megérkezni a földre, ebben a zord formában, mely én vagyok.” („Csúnyasága” egész életében zavarta – hol anekdotikusan, hol szenvedélyesen, hol dühösen, hol pedig beletörődően beszél róla: „…nőnek durva faragású vagyok”, mondja, meg hogy: „Arra születtem, hogy szépséget terjesszek, tehát szépnek kellett lennem. Pedig csúnya voltam.”)

Édesanyja, aki nagybetegen még éjszakánként is dolgozott, de olyan büszke asszony volt, hogy „gondosan befüggönyözte a szoba ablakát a téli kendőjével, nehogy a szomszédok megsajnálják”, „mikor közel érezte a végét, bekérette a szomszédasszonyát, a vele egy konyhán lakó özvegy Rudicsnét, és a hétfájdalmú Szűzanya képére kérte, hogy amint ő meghal, legyen az ura felesége és árváinak anyja”.

A kislány tehetsége már azelőtt megmutatkozott, hogy egyáltalán tudta volna, mit jelent a színház és a színészet: gyerektársai „ha egy képre rámutatnak és azt mondják: »Nézd, Mari, ez meghalt«, hát én rögtön egy sirató jelenetet játszom el a kép előtt, tépem a hajam, és folyik a könnyem. A többi gyerek is bőg, amíg csak valaki közbe nem szól, és egy másik képre nem mutat, hogy »No, ne sírj, kis Mari, nézd csak, ez még él«. Erre én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam, és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tízéves koromban! És a színháznak ekkor még csak a hírét sem hallottam! Nos, ez volt a tehetség.”

18_konyv

Saját tehetségével és nagyságával, mint látjuk, hol tökéletesen tisztában van, hol pedig kételyek közt gyötrődik, megdöbbentően önostorozó őszinteséggel és nyilván túlzón beszél róla: „Temperamentumom sikereim fő alkatrésze. Ehhez járul formaérzékem és némi ízlés. Ebből áll a »tehetségem«, amelyet ravasz ügyességgel tudok alkalmazni.” Mikor ez a fajta keserűség hatalmába keríti, mindig sértett és mellőzöttnek érzi magát, és nem kíméli a világot: „A Lipótvárosi Kaszinó Shakespeare-előadása után: bankett. Haha, már bankettre is járok. Eddig az emberi csoportosulásnak ezt a fajtáját utáltam a legjobban. De most szaladok az emberek után, csak egyedül ne legyek. Négyessy László köszöntött fel. Azt mondta, hogy büszke lehet rám a hazám. Későn teszi – a haza.”

Néha pedig olyan gyilkos iróniát villant fel, hogy kéjes öröm olvasni: „Berliniek vendégjátéka. Közepes kis banda. Aki Alvingnét játssza, még szolgálómnak sem kellene. És ez is megél a színészetből. És van ideje a körmeit állati hegyes formára ápolni. Ha hivatásának élne, azaz konyhát súrolna, erre nem jutna ideje.”

Petőfi, Széchenyi az ideáljai, Görgeyvel és Herczeg Ferenccel rendszeresen találkozik, Blaha Lujzát, akivel egy évben születtek és egy évben is haltak meg, mindössze egyszer említi, és olyan tisztán látó, nemzetféltő okosság van a sok szerelmi csalódás, mellőzöttség miatt érzett frusztráció mellett, hogy a hideg kirázza az embert – három nappal a Szerbiának szóló hadüzenet után, 1914. augusztus 1-jén például már így ír: „Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval jégre tesznek – és aztán kimerülve, lehangolva, megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?”

Anekdoták nagyjainkról (kedvencem: Prielle Kornéliának mindössze annyi emléke van Petőfiről, hogy „pipaszagú”), meglepő éleslátás a nemzet és önmaga sorsa vonatkozásában, megszenvedett és nem mirelitbölcsesség – többek között az elmúlásról –, az igazság iránti elkötelezettség, és egy dicsőséges, de keserű élet foglalata a könyv: érdemes elolvasni.

2016-11-17 10:43:28
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ