– Tudjátok, a combcsontja… – körülnéz, lehalkítja a hangját

– a combcsontja egyszerűen átszúrta a csípőjét. Pont itt

jött ki, ahol ez a csinos kis stukker lóg az övemen. Egy kis

darabka husi volt az inakra tapadva és hát… – nem tudom

tovább hallgatni, de nem akarom a szeme láttára befogni a

fülem – …hát tudjátok, eszembe jutottak ezek a nagy, pompás

éttermek meg minden… az a sok gazdag és finom ember,

tudjátok, élnek-halnak a finom dolgokért, és hát egyszerűen

odanyúltam, letéptem és… nem lehet elmagyarázni.

  Az a kevéske hús is, amit véletlenül lenyeltem, elképesztő

intenzitással kezd háborogni a beleimben. Láthatóan Luka is

rosszul van. Marv mintha erőt nyerne az arckifejezésünkből,

hozzáteszi a legdöbbenetesebb dolgot.

– Egyszerűen megettem a lelkét is, értitek? A szeretetét! –

egy könnycsepp csorog lefelé a bal orcáján, ami elég komikus

látvány egy ilyen nagydarab ember esetében, mégsem

találom humorosnak. Így hirtelen két dolgot veszek biztosra.

Egy: Marv nem találta ki a sztorit. Kettő: ez az ember komplett

elmebeteg.

– Nők, nők, nők… – dúdolja, majd vigyort erőltet magára.

– Remélem, kedves Luka, kedves Demetrius, ez is a mi

kis titkunk marad.

  Kacsint egyet a bal szemével. Azzal a szemével, amelyikből

az a kis könnycsepp csordult ki pár másodperce.