Umberto Eco győzött meg róla, hogy az út, amit kezdő íróként elképzeltem magamnak, nem jó. Hamis. Világéletemben faltam a könyveket, de ez az egy, A rózsa neve elég volt hozzá, hogy mindent, amit addig kigondoltam, szinte egy gombnyomással felülírjak. − Az Athenaeum Kiadó vasárnapi bejegyzését Bíró Szabolcs írja.

A minap éppen az új regényemen dolgoztam. Azt a fejezetet írtam, amikor a két rosszcsont szereplőm, a tizenéves ikerpár, Csepke és Kurta elbarangolnak egy középkori kolostorban. Tilosban járnak, mert egy adott helyen kéne várniuk az ispotályos testvérre, de ők unalmukban inkább útra kelnek a misztikus helyen, és közben véletlenül rábukkannak a kódexmásoló műhelyre, amit a figyelmetlen szerzetesek nyitva felejtettek.

Ihletett munkanap volt, az a fajta „súlytalanságban lebegő” írás, amikor az ember nem izzad a gondolatok lehető legpontosabb megfogalmazásával, mert a történet őt magát is teljesen beszippantja. Én ezt nevezem magamban időutazásnak – lévén történelmi regényeket írok –, és ami ilyenkor a papírra (monitorra) kerül, az valami nagyon furcsa módon közelebb áll az ösztönöshöz, mint a tudatoshoz. A fejezetet sikerült az elképzelt színvonalon megírnom, és mivel közeledik a határidőm, nem is merengtem el felette – írtam tovább, pontos szinopszis szerint haladva, minden nap kicsit közelebb kerülve a történet végéhez.

Pénteken eljutottam az adott epizód végére, és mint ilyenkor rendesen, ezúttal is átnéztem az epizódhoz tartozó fejezeteket: hol kell javítani, húzni, megtoldani, ritkítani, színezni vagy fakítani. Amikor eljutottam a fent említett fejezethez, széles vigyorra húzódott a szám. Rájöttem ugyanis, hogy a könyvmásoló műhely, amit leírtam, szinte teljesen megegyezik azzal a szkriptóriummal, amit Umberto Eco „mutatott” nekem hosszú évekkel ezelőtt, A rózsa neve lapjain. Hogy megidéztem a mester legnépszerűbb regényét. Önkéntelenül. Már megint.

Annak idején A rózsa neve cafatokra robbantotta az agyamat, a cafatokból pedig egy új agyat rakott össze a koponyámban. Umberto Eco győzött meg róla, hogy az út, amit kezdő íróként elképzeltem magamnak, nem jó. Hamis. Világéletemben faltam a könyveket, de ez az egy, A rózsa neve elég volt hozzá, hogy mindent, amit addig kigondoltam, szinte egy gombnyomással felülírjak. Akkor éppen két éve építettem gondosan, tégláról téglára egy pályát, amiről azt hittem, az enyém: jól csengő angol álnév, puhakalapos, néha vicces, de azért keményöklű detektív, a krimik mellé itt-ott néhány maffiatörténet. Eco professzor regénye viszont olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy fél éven belül bejelentettem: mostantól csakis a saját nevem alatt publikálok, műfajt, stílust, nézőpontot, központi témát váltok, és mindent, amit addig csináltam, elölről kezdek.

Egy nappal azután, hogy felismertem a saját szövegemben A rózsa neve egyik helyszínét, gyanútlanul felkattintottam a netre, és mindenhonnan ugyanaz a döbbenetes, szomorú, felfoghatatlan hír ömlött rám: Umberto Eco 84 éves korában elhunyt. Ezt akkora képtelenségnek tartottam, hogy először azt hittem, megint csak valamelyik kamu híroldal „viccelődik”, de hamar rájöttem, hogy nem csak egy morbid poénról van szó. És hogy miért volt annyira hihetetlen? Hát nézzük csak meg a professzorról fellelhető utolsó képeket: a szemében csillog az élet, az elevenség, ki gondolná, hogy már nyolcvan felett jár ez az ember…

Összeszorult a szívem. Ő volt az, akinek a munkássága a legnagyobb hatást tette az enyémre, még ha teljesen más típusú könyveket is írt, mint amilyeneket én valaha fogok. Máig tetten érhető a könyveimen, mennyit is adott ő nekem. Akármilyen messze is kerülök attól a varázslatos nyártól, amikor frissen leérettségizve A rózsa nevét olvastam, a hatás nem szűnik. Azóta tulajdonképpen minden regényemben van vagy egy Vilmos, vagy egy rózsa, egy könyvtár, egy kódexmásoló műhely, egy középkori nyomozás, egy Umberto nevű szereplő, vagy bármi egyéb, ami rá utal, és ezek közül még csak nem is mindegyik szándékos – egyszerűen csak odakerülnek, mert Umberto Eco egyszer beköltözött a homlokom mögé, a szürkeállományomba, és azt hiszem, már nem is távozik onnan soha.

Ezért is vigyáztam nagyon, egyszer se írjam azt jelen cikkben, hogy Umberto Eco „elment” – hiszen nem ment el, sőt, most már örökre velünk marad. Isten nyugosztalja!

„In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.”

Bíró Szabolcs

Athenaeum Kiadó

http://www.litera.hu/netnaplo/a-rozsa-orok

Petőfi Sándor Szerelem gyöngyei Ki tudna többet a visszautasíthatatlan bókokról és a szerelmes lélek rejtelmeiről, mint Petőfi Sándor? Minek nevezzelek? - kérdi, és szerelmes tekintetével bebarangolja csodálata tárgyát....

Karinthy Frigyes Így írtok ti - Gyűjteményes kiadás Voltak, akik megsértődtek, és voltak, akik a pályatárs elismerését látták abban, amikor Karinthy Frigyes 1912-ben irodalmi karikatúrát rajzolt róluk. ,,Babits Bihály" versei, vagy az Ady költészetét...

Móricz Zsigmond Úri muri ,,Iszonyúan magyar" - írta saját művéről Móricz, és (újra)olvasva az Úri murit, nem kételkedhetünk abban, hogy megállapítása a mai napig kísért. A közel száz éve született mű vaskos...

Ady Endre Szeretném, ha szeretnének ,,Szeretném, ha szeretnének" - mondja, kéri, könyörgi egy költői hang, ami hamisítatlanul adys. Meglepő, de Ady Endre akkor írta e sorokat, amikor végre elismert, sokak által megbecsült (és...

Babits Mihály Timár Virgil fia ,,Az él igazán, aki másért él" Timár Virgil vidéki gimnáziumban oktató, tudós szerzetestanár, aki felfigyel a tehetséges, okos Vágner Pista nevű fiúra. A csillogó szemű diák csüng tanára szavain, és amikor Pista anyja...

Leo Vardiashvili Sűrű erdő szélén Fordította: Neset Adrienn Élni fontosabb, mint túlélni. ,,Lehengerlő olvasmány." - Financial Times ,,Megrendítő és fájdalmasan komikus." - The Observer Az ilyen regények utat mutathatnak. - The Guardian ,,Ez a könyv megsemmisített. Megdöbbentem,...

CRISTINA CAMPOS Történetek férjes nőkről Fordította: Mester Yvonne Mindannyiunknak vannak titkai Őszinte regény házasságról, barátságról, vágyról és szerelemről. Férjek, szeretők és barátok jönnek-mennek, de az igaz szerelem örökre megmarad. Gabriela szereti a férjét, ám érthetetlen...

Claudia Hochbrunn Itt mindenki idióta? - Az irigyek, az örök optimisták és egyéb nehéz természetű embertársaink Fordította: Csősz Róbert Mindenki idióta - csak én nem! Bármerre nézünk, mindenhol csak irigyeket, örök optimistákat, egyszóval idiótákat látunk. Idegesítenek és fárasztanak a munkahelyünkön, a szabadidőnkben, az interneten és a politikában....

Drága édesanyám - 15 megható történet arról, aki a legfontosabb Anya csak egy van Édesanyák, akik féltő szeretettel kísérik gyermekeik minden lépését. Asszonyok, akik akár életüket is feláldozzák értük. És nők, akiket sokszor nehezen értünk, pedig oly sok minden...