„Fontos a szexuális nevelés egészen pici kortól, a jó és a rossz érintés, a jó és a rossz titok fogalmainak mielőbbi bevezetése, illetve a fehérneműszabály megtanítása. És annak a sulykolása, hogy ha ezekkel valami van, azt azonnal el kell mondani."
Mérő Vera a Műegyetemen kommunikációt, a MOME-n pedig média dizájner és tanár szakot végzett, közben publicisztikákat írt a Magyar Narancsnak, a HVG Extra Pszichológiának és különféle blogoknak. 2014 végén, a pécsi rendőrség áldozathibáztató videóira reflektálva alapította a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-oldalt, amit azóta másodmagával csinál Farkas Edina Lina szerkesztőtársával. Vera jelenleg az Amnesty International Magyarország kampánykoordinátora.

Mit gondol, a 2017-es évben valamiért tényleg megugrott a szexuális erőszak bűncselekmények száma, vagy csak a sajtóérdeklődés miatt érezzük így?

Mivel nem állnak rendelkezésre összehasonlítható adatok, csak spekulatív kijelentéseket lehet tenni. Azonban az, hogy a médiafigyelem és a rendkívül intenzíven tematizált közbeszéd összehasonlíthatatlanul megnövelte a probléma láthatóságát, még nem jelenti, hogy ezzel csökkent volna a látencia, és nőtt a bejelentett esetek száma.

 

Milyen a természete egy szexuális bűnözőnek, milyen a profilja? Lehet egyáltalán általános képet leírni róla? Miben más a nők/férfiak elleni elkövető, mint a gyermekeket bántalmazó?

Nem lehet sematizálni, és nem is szabad. Még azt sem lehet egyöntetűen kijelenteni, hogy minden szexuális bűnelkövető „rossz” ember, sőt előfordulhat, hogy nincs is tudatában, hogy erőszakot követ el. Mivel a szexuális nevelés gyakorlatilag nincs jelen az iskolákban, az például, hogy mit értünk beleegyezésen, csak informális úton jut el – ha eljut – az emberekhez, így a potenciális elkövetőhöz is. Ezt a funkciót többnyire a szűkös erőforrásokból dolgozó civil szervezetek látják el, illetve az elmúlt pár évben a média is egyre jelentősebb szerepet vállal a tájékoztatásban. Az Amnesty Magyarország 2018-ra tervezett nők elleni erőszak kampányának egyebek mellett célja, hogy növelje a társadalmi tudatosságot az ilyen kérdésekben. De az Isztambuli Egyezmény ratifikálása (és a benne foglalt ajánlások, hatósági továbbképzési feltételek teljesítése, átültetése, megvalósítása stb.) lenne az, ami valódi megoldást kínál a problémára.

 

Mik azok a jelek, amikből egy szülő észreveheti, hogy a gyereke szexuális visszaélés áldozata lett? Vannak-e speciális módszerek, amelyekkel ez kideríthető (egészen pici gyerekeknél is, akik még nem beszélnek, a nyilvánvaló esetleges sérüléseken túl)?

Ami a szakemberek szerint a leginkább intő jel, az a hirtelen megváltozó viselkedés, például a hangos gyerek csöndes lesz, a csöndes pedig hangos. Problémás, hogy nincs egzakt, csak a szexuális bántalmazásra utaló jel; ugyan ilyen jel lehet például az alvás- vagy evészavar, de korántsem kizárólag szexuális bántalmazásra utalhatnak ezek. Ha valami korábban nem volt jellemző, mindenképpen érdemes utánajárni az okoknak. Jelek lehetnek – a teljesség igénye nélkül – például: depresszió és visszahúzódás, nyugtalanság, szorongás, túlzott agitáltság, kihívó szexuális magatartás, megrögzött, vagy nyilvános maszturbáció, érintésre megijedés, hirtelen viselkedés-regresszió (pl. a korábban már elhagyott ujjszopás visszatérése), önsanyargatás (pl. öncsonkítás, falcolás (önvagdosás)), a legrosszabb esetben öngyilkosság, illetve annak kísérlete.

A szülő azt teheti, hogy figyel a gyerekére, és lehetőleg észreveszi, ha látszólag minden ok nélkül megváltozik a megszokott viselkedése. És ha ilyet tapasztal, mielőbb szakemberhez fordul, akkor is, ha a gyerek kérdezésre nem nyílik meg. A gyanú éppen elég ok arra, hogy szakszerű segítséget kérjünk.

 

Miért van az, hogy sok gyermeknek „természetes” az abúzus? A legtöbbjükben talán nem is tudatosul, hogy amit tesznek vele (családtag), az természetellenes.

Szerintem nem létezik olyan, hogy egy gyereknek természetes az abúzus és minden gyerek pontosan érzi, ha „nem jól” érintik meg. Lehet, hogy nincsenek nyelvi eszközei, hogy pontosan körülírja, hogy mi történt és az miért volt rossz, de tudja, érzi, hogy rossz volt. Ezért fontos a szexuális nevelés egészen pici kortól, a jó és a rossz érintés, a jó és a rossz titok fogalmainak mielőbbi bevezetése, illetve a fehérneműszabály megtanítása. És annak a sulykolása, hogy ha ezekkel valami van, azt azonnal el kell mondani. Hevesi Kriszta szexuálpszichológustól hallottam egyszer, hogy a gyerek mindig érzi, ha valami nem oké, és ha ki is mondja, hogy nem volt az, akkor elmondható, hogy gyakorlatilag nincs „hamis vád” esetszám, minden úgy van, ahogy a maga eszközeivel a gyerek állítja.

 

Sok szülő miért nem hisz a gyerekének, ha az elmondja neki, hogy „apa” vagy Béla nagybácsi molesztálta őt? Hogyan győződik meg erről, milyen módszereket alkalmaz a pszichológus, jogi szakember?

Erről jobb, ha a szakembereket kérdezzük, de számos eszköz és módszer áll rendelkezésre, a rajzoltatástól a különféle kérdezési technikákon át. Az Isztambuli Egyezmény erre is tartalmaz szakmai ajánlásokat.

 

Miért nem hisznek általánosságban (közvélemény) sokszor az áldozatoknak? Miért vagyunk áldozathibáztatók?

Ezt a legegyszerűbben az igazságos világba vetett hit fogalmával lehet megmagyarázni. A kifejezés Melvin J. Lerner munkásságához köthető és leegyszerűsítve azt a jelenséget írja körül, amikor a másikkal történt rossz, párosulva a tehetetlenség érzésével nem tudok segíteni, nem tudom, hogyan segítsek olyan nagy belső feszültséget okoz, hogy az csak úgy oldható fel, ha valamiképp elhitetjük magunkkal, hogy az áldozat rászolgált a rosszra, ami vele történt, hogy valahogyan ő is felelős, már amennyiben megtörtént, amit állít. Ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy velem vagy a szeretteimmel is megtörténhet, hiába vigyázunk.

Hogy a probléma összetettségére kicsit jobban rálássunk, idézem az Amnesty 2007-es, Meg nem hallott segélykiáltások című jelentését:

„Húsz éve dolgozom bíróként, de az igazat megvallva én magam sem tennék feljelentést, ha megerőszakolnának. Nagyon nehéz, az eljárásrend, az attitűdök, a társadalmi konvenciók miatt. Mindent az áldozatnak kell védenie, bizonyítania.”

„Amikor elkezdett rendszeresen megverni, az apja azt mondta, hogy ez így van rendjén… Ha rendőrnek mondtam, az volt a válasz, hogy tegnap este normális volt, amikor együtt voltak a kocsmában… Ha barátnőnek panaszkodtam, a válasz az volt, hogy persze, mert tragikusan fogom fel a dolgokat… Volt, hogy megerőszakolt, de kinek mondhattam el? Senkinek, mert ez tabu falun!”

„Maga akar azokról a spinkókról beszélni, akiket behoznak ide és azt állítják, hogy megerőszakolták őket? ... 85 százalékuk kurva. Dugni akart, és megegyezési problémái támadtak. Nyíltan vagy titokban prostituáltak. Ezt egy szakember látja.”

„Kapóra jön ez a nőknek gyermekelhelyezési perekben. Bárki beverheti a saját fejét az asztalba!”

A fenti mondatok – egy bíró, egy nemi erőszakot átélt nő és két, az Amnesty International 2007-es kutatásában meginterjúvolt rendőrtiszt mondatai – jól mutatják, milyen akadályok tornyosulnak Magyarországon azok előtt a lányok és nők előtt, akik az igazságszolgáltatáshoz fordulnak, mert valaki megerőszakolta őket.”

Ugyan a jelentés nem a legfrissebb reméljük, idén módunk lesz új kutatást végezni , nemigen tudunk olyan intézkedésről, a gyakorlat olyas változásáról, amitől a benne foglaltak aktualitása alapvetően változhatott volna. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy éppen ezért lenne annyira húsbavágó az Isztambuli Egyezmény ratifikálása.

 

Hogyan tud segíteni a pszichológus, jogi szakember az áldozatoknak? Milyen módszerekkel dolgozik, és mennyire mondhatók ezek sikeres vállalkozásoknak? Feldolgozható egy ilyen trauma?

Ezekre a kérdésekre nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő válaszadó, annyit azonban elmondhatok, hogy az ilyen traumát sosem felejti el az erőszak túlélője, azonban egészen jól megtanulhat együtt élni vele. Akár annyira, hogy egy nap azon kapja magát, hogy szinte sosem gondol a történtekre, vagy már nem úgy, mint amikor még friss volt a seb. Ehhez azonban kell a feldolgozás, ami egy hosszas folyamat és segítség nélkül nagyon nehéz. Itt pedig nem csak szakmai segítségre gondolok: a közösség és a közvetlen környezet támogatása éppolyan fontos, mint a szakmai segítség.

 

Mit tehet az az áldozat, akinek nincs anyagai háttere vagy lehetősége megfelelő szakemberhez fordulni? Van-e olyan módszer, amellyel saját erőből tudja „gyógyítani” magát?

A szakmai segítséget nem váltja ki, de sok esetben egészen jól helyettesítheti egy közösség támogatása. Érdemes a közösségi médiafelületeken rákeresni sorstárs csoportokra, közösségekre. Fontos, hogy legyen olyan bizalmasa az áldozatnak, akitől megkapja azt a visszajelzést, megerősítést, ami segít elhinnie, hogy az őt ért erőszakért egyetlen személy felelős: az elkövető.

Jennie Melamed: Lányok csöndje megvásárolható itt

Paulo Coelho
Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig.
Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik...
Jodi Picoult
Mit ér egy anya gyerek nélkül?
A sikeres és elismert zeneterapeuta hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégis csak egy dolog igazán fontos: hogy a sok sikertelen...
Paulo Coelho
Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig.
Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik...
Jodi Picoult
Mit ér egy anya gyerek nélkül?
A sikeres és elismert zeneterapeuta hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégis csak egy dolog igazán fontos: hogy a sok sikertelen...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ