A harmincas éveiben járó Lauren a szinglik kiszámítható, élvezetes életét éli. Csodás barátai vannak, imádja a munkáját, és van egy gyönyörű lakása Délkelet-Londonban - ahol egy este, a bulizásból hazatérve, egy idegen férfit talál. Michaelnek hívják, vonzó, kedves, és állítása szerint, valamint a barátok és a falon látható képek alapján ő Lauren férje. Lauren nyomozni kezd, hogy miként lehet egy olyan ember felesége, akivel, emlékei szerint, még sosem találkozott, amikor Michael felmegy a padlásra a létrán, hogy kicserélje a villanykörtét - és eltűnik. Helyette egy másik férfi mászik le, és Lauren élete valamint a lakása kisebb átalakuláson megy keresztül. Hamar rájön, hogy a padlása, rejtélyes módon, ontja a férjeket és a párhuzamos univerzumokat. Lauren hol pár hétig, hol pár percig él házasságban az egymást követő partnereivel, és közben küzd a sors kínálta dilemmákkal. Hiszen ha férjet cserélni ugyanolyan pofonegyszerű, mint becsavarni egy új villanykörtét, akkor honnan tudjuk, hogy megtaláltuk-e az igazit? Mikor jön el az ideje, hogy felhagyjunk a keresgéléssel, és megelégedjünk a hétköznapi boldogsággal? ,,A Férjek CSODÁLATOS: friss, eredeti, rendkívül szórakoztató és furcsán megnyugtató. ...Számtalanszor hangosan felnevettem. ...Tökéletes öröm." - Marian Keyes, a Megint, Rachel és a Felnőttek című könyv szerzője ,,A szerző új perspektívából tárja elénk a randizással és a szexszel kapcsolatos jelenlegi szokásokat és megközelítéseket... Egy nagy kérdés szórakoztató felvetése." - Kirkus Részlet A férfi magas, sötét haja borzas, és amikor a nő késő éjszaka vagy inkább hajnalban hazaér Elena lánybúcsújáról, a lépcsőfordulóban áll. A nő sikolt, és hátralép. - Mi a...? - kezdi, majd nekifut még egyszer: - Ki maga? A férfi sóhajt, és azt kérdezi: - Jó volt a buli? A szőnyeggel borított lépcső tetején, a félhomályban ácsorog. Ugye jó lakásba jöttem be? - suhan át a nő agyán. Biztos, hiszen nyitotta a kulcs az ajtót. A nő ittas, de nem annyira, hogy véletlenül betörjön valahova. Még hátrébb lép, kitapogatja a falon a villanykapcsolót, miközben szemmel tartja az idegent. A lakás fényárba borul. Minden ott van és úgy, ahol és ahogy lennie kell. Stimmel a lépcső lejtési szöge, a krémszínű fal, sőt a kapcsoló is pont úgy működik, ahogy szokott: egy pillanatig ellenáll, majd kattan. Minden stimmel tehát, csak a férfi nem, aki most megszólal: - Lauren, gyere fel! Főzök teát. Tehát tudja a nevét. Lehet, hogy... Nem, nem, annak már több hónapja, és a fickó szőke volt, meg szakállas. Akkor talán betörő? De honnan tudná egy betörő, hogy őt Laurennek hívják? - Ha most elmegy, nem teszek feljelentést - szólal meg. Pedig dehogynem! De még mennyire, hogy teszek! Hátranyúl, és elfordítja a gombkilincset. Csak hosszas babrálás után sikerül, de nem nézhet oda, pláne most, amikor a férfi - te jóságos ég! - rálép a legfelső lépcsőfokra. A nő kihátrál a lakásból, majd óvatosan, nehogy megbotoljon, a bejárati ajtó felé indul. Némi üggyel-bajjal kilöki, és kilép a fülledt, meleg előtérből a nyári estét úgy-ahogy felfrissítő, épp csak szemerkélő esőbe. Csak kicsit távolodik el a bejárattól, nehogy szem elől tévessze az őt követő férfit, aki már az ajtóban áll, és erős fény világítja meg hátulról. - Lauren! - szólal meg. - Mit csinálsz? - Hívom a rendőrséget - feleli a táskájában kotorászó nő. A telefonját keresi, hátha még nem merült le, de a zsebet, ahol lennie kéne, egy kis, mázas csuporba ültetett minikaktusz bitorolja: a mai fazekastanfolyam gyümölcse. A nő a táska mélyén kotorászik to?vább, majd amikor a telefon világítani kezd, gyorsan megragadja. Csakhogy a billentyűzár be van kapcsolva, így a képernyővédő fo?tóval, azaz saját magával néz farkasszemet. Meg az ajtóban álló férfival. Aki ott áll mellette a tengerparton, és ő átkarolja a derekát. Töltöttségi szint két százalék, azaz már csak egy. És igen, ez az a férfi! Eltéveszthetetlen az arca. Ahogy a sajátja is.

A japánok úgy tartják, hogy ha gondoskodsz egy macskáról, az egy napon meghálálja. Ha pedig a megfelelő macskának viseled gondját, akkor még az is megtörténhet, hogy meghívást kapsz egy titokzatos kávézóba. Ez a bizonyos kávézó semmihez nem fogható: nincs állandó helye, sem nyitvatartási ideje - ráadásul beszélő macskák vezetik. Miközben a macskák süteményt, kávét és teát szolgálnak fel a vendégeknek, asztrológiai tanácsadást nyújtanak számukra, és elmondják, hol zökkent ki az életük a megfelelő kerékvágásból. A kávézóba betérő szerencsétlen forgatókönyvíró, a válságba került filmrendező, a reménykedő fodrász és a technológiai kihívásokkal küszködő weboldaltervező mind kicsit elveszettnek érzi magát. Nem véletlenül kerültek a Telihold kávézóba... Részlet - Örülünk, hogy ellátogatott hozzánk. Elnézést, úgy látom, megleptük... - Neeem... - ráztam meg kicsit a fejem. - Örvendek, üdvözlöm a Telihold kávézóban! - mondta a háromszínű macska, és letette az asztalra a poharat. Ahhaaa, pillantottam a pohár felé. A lágy ívű, apró pohárban víz, abban meg három darab jégkocka volt. Az egészen apró ütközéstől, amellyel a pohár az asztalhoz ért, a víz felszínén szinte aranyporszerű, apró fénysugárdarabok kezdtek vakító rezgésbe. Közelebb hajoltam a pohárhoz, de a fény kialudt. Képzelődtem volna? Ahogy egyik döbbenetből a másikba estem, teljesen kiszáradt a torkom. Megragadtam a poharat, és felhajtottam a vizet. Tisztább ízű volt, mint bármilyen víz, amit valaha ittam. A szervezetem mohón felszívta, úgy éreztem, minden porcikámat átjárja. Ez aztán a finom víz! A pohárban csilingeltek a jégkockák. Még ilyet, jégkockás vízért lelkendezem egy tavaszi estén, amikor bizony még hűvös az idő! Habár... ma nagyon meleg van. Ahogy a vizet ittam, éreztem, hogy kicsit megnyugszom. - Én vagyok a főpincér, elnézését kérem, hogy ma a beosztottaim szemtelenül viselkedtek önnel. Erre kicsit megcsóváltam a fejem. - A beosztottai? - szólaltam meg végre. - Igen. Ők szóltak önnek erről a helyről, igaz? Ekkor valahonnét felbukkant két macska, és elegánsan az asztalra telepedett. Az egyik nagy fülű, sovány és egzotikus kinézetű volt. Minthogy szeretem és ismerem a macskákat, úgy sejtettem, szingapúri. A másik fekete-fehér. A szingapúrinak gyönyörű kerek zöld, a fekete-fehérnek szürke, keskeny és kissé vágott szeme volt. Mindkettő átlagos termetű macska volt. - Mizuki mester, hát eljött! - üdvözölt a szingapúri. Mivel tanúja voltam, hogy a hatalmas macska tud beszélni, az már nem tett rám különösebben nagy benyomást, hogy a normál méretű társa is megszólal, de persze azért meglepődtem. - Miii...? Ezután a fekete-fehér komoly tekintettel biccentett felém. - Szerikava mester, az előbbiért elnézést kérünk. Felismertem bennük a férfit és a fiút, akikkel a szálloda kávézójában találkoztam - és csak meresztgettem a szemem. - Lehetséges, hogy önök az iménti... macskarémek? - bukott ki belőlem, mire a három macska egymásra nézett, és méltatlankodó hangot adott ki. - Időnként emberi alakot öltünk, de macskarémek nem vagyunk. - Nem bizony, még ilyen sértést! Éreztem, hogy megnyúlik az arcom a szingapúri és a fekete-fehér macska tiltakozására, és gyorsan elnézést kértem. - Tehát a Telihold kávézó egy macskakávézó? - kérdeztem izgatottan. Macskakávézó. Amint kimondtam, ironikusan elmosolyodtam erre a mesebeli fantáziára. Nyilván elaludhattam, és most álmodom. Hiszen ilyesmi csak egy álomban fordulhat elő. Aha, szóval ez egy álom! Erre mintha oldódott volna bennem a feszültség. Előbbi kérdésemre a három macska megint egymásra nézett, és titokzatosan bólintott. - Nevezzük egyelőre annak! - válaszolta a fekete-fehér, majd a füle tövét vakarva megszólalt a szingapúri is: - Habár ez is csak az átmeneti formánk. Értetlenkedve néztem rájuk, mire a fekete-fehér hangosan megköszörülte a torkát. Erre a szingapúri a szája elé kapta a mancsát. A háromszínű főúr olyan mozdulattal, hogy ,,Akkor kezdjük az elején!", a melléhez emelte a mancsát. - A Telihold kávézónak nincs állandó helye. Kedve szerint bukkan fel, hol egy ismerős bevásárlóutcában, hol egy állomáson, hol egy csendes folyóparton. Üzletünkben nem veszünk fel rendelést a vendégeinktől - hajolt meg a főúr a szívére téve a mancsát. - Vagyis nem rendelhetem azt, amit szeretnék? - Úgy van - bólintott a főúr. - Ez azt jelenti, hogy az úriember, aki az előbb itt kávézott, nem maga kérte a kávét? - Azt. - Pedig én is egy kávét akartam kérni. A főúr bocsánatkérően hunyorgott. - A kávénkat általában olyan ,,érett felnőtteknek" szolgáljuk fel, akik már édeset és keserűt is ízleltek, és mindent megtapasztaltak.

Kár, hogy csak MOST kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám. KÁR, hogy csak most kezdem IRIGYELNI, amiért annyira BÁTRAN élt, ahogyan én sose mertem. DE JÓ VOLNA ÚJRAKEZDENI, ÚJRAKEZDENI, EGÉSZEN ELÖLRŐL. Az Anya csak egy vant Vámos Miklós 1992-ben kezdte írni, és 1995-ben jelent meg először. Aztán még harminckilencszer, több kiadónál. Szűk három évtized múltán rengeteget változott a világ. A regény csak keveset, a szerző egyszer átjavítgatta. Mi - emberek, magyarok, olvasók - talán többet. Ám főszereplő, a mániás depressziós (mindközönségesen: félbolond) anya pontosan olyan, amilyen számtalan sorstársa napjainkban. Elviselhetetlen és mulatságos. Szerencsétlen és mázlista. Félénk és bátor. Érzelemszegény és szerelmes. Míg a könyv elején sajnáljuk, később már-már irigyeljük. Meghat és megnevettet. Ha a regényt elolvasva úgy érezzük, ideje fölhívnunk a saját anyánkat, jó nyomon járunk - az író célba talált.