Alice kislánykorától kezdve a legrosszabbat és a legjobbat is látja az emberekben. Látja ezerféle hangulatukat, és minden egyes pillanatban pontosan tudja, mit éreznek. Egyedülálló képességét gyakran átoknak éli meg, hiszen sötét gondolataik, bánatuk és dühük ellen védtelen, azok nyomasztó teherként nehezednek a vállára. Arra vágyik, hogy úgy éljen, mint bárki más. Hogyan óvhatja meg magát a hozzá közel állók mérgező hatásaitól? Miképpen győzheti le az akadályokat, hogy végül ő is megtapasztalja, mit jelent az igaz barátság és a szerelem? Cecelia Ahern legújabb regényében a tőle megszokott éleslátással és együttérzéssel meséli el Alice megindító történetét, azét a lányét, aki mások lelkébe ugyan belelát, a sajátját azonban csak komoly küzdelmek árán ismerheti meg. Idézet: Kezdetben csupán egyetlen uralkodó színt láttam mindenkinél. Lily kék volt. Hugh rózsaszín. Idővel azonban egyre több színt észleltem az emberek körül, amelyek rétegekként rakódtak egymásra, így most már mindenkit tarkabarka hagymának látok: az emberek néha levetnek néhány réteget, aztán újakat növesztenek. Az évek során a színek egyre intenzívebbé váltak, és az én ösztöneim is kiélesedtek. Természetesen hosszabb tanulási folyamat volt ráérezni a színekre, és sokszor még most sem könnyű megfejtenem, mit jelenthet egy-egy árnyalat. Az intézetben töltött hat év végére egészen más ember lettem, de nem olyan értelemben, ahogy mások feltételezik. Gyerekkoromban a korlátaim miatt nem igazán értettem az embereket, de most, felnőtt fejjel már sokkal könnyebben ráhangolódom különféle rétegeikre. Akár akarom, akár nem.

1860 tavaszán, Szicíliában Fabrizio, Salina karizmatikus hercege több ezer hektáron és több száz emberen uralkodik, köztük saját nagyszámú családja felett, egyszerre pompában és nyomorban. Ekkor száll partra Garibaldi, és a hercegnek el kell döntenie, hogy ellenáll-e a változás erőinek, vagy megbékél velük. A Párduc modern klasszikus, a dekadens, haldokló szicíliai arisztokrácia lenyűgöző történetét meséli el, amelyet a demokrácia és a forradalom közeledő erői fenyegetnek. A szerző régóta fontolgatta, hogy történelmi regényt írjon dédapja, Don Giulio Fabrizio Tomasi hercegének emlékére. Regényét már csak halála után, 1958-ban adták ki. Egy év alatt negyven kiadást ért meg, és azonnal világsiker lett. Luchino Visconti filmre vitte a regényt Alan Delon és Claudia Cardinale főszereplésével, és elnyerte vele az 1963-as cannes-i filmfesztivál fődíját. Az Athenaeum Kiadó 2021-ben útjára indított Érzelmes klasszikusok sorozatának célja, hogy - a tizenkilencedik és a huszadik század alkotásaival megszólítva a huszonegyedik század olvasóközönségét - korszakokon átívelő párbeszédet teremtsen olyan kérdések mentén, amelyeken az emberiség a kezdetek kezdete óta töpreng.

Akiket megöltek a vészkorszakban, azoknak leszármazottjaik sincsenek, tehát nemcsak a nagynénik, nagybácsik hiányoznak a családi láncolatból, hanem az unokahúgok és -nővérek, az unokaöcsök és -bátyok is, szóval, gyakorlatilag mindenki, akivel távolabbi rokonként - kortársként? - tarthatnám a kapcsolatot. A Jaj az égető hiány első földolgozási - talán elfogadási? - kísérlete volt. A Múmiák egy másik megközelítés. Részlet: Nem is vagy meglepve (Palikám), hogy itt a Lina néni? Vera apja a legépelt sorokra függesztette a tekintetét, miért kérded? Hogyhogy miért, hát ő az a Lina néni, tudod, meséltem már, az apám nővére! Vera apja óvatos mozdulatot tett a kezével, igen-igen, örülni kell, hogy ezt is megértük! - eltűnődött, mit gondolsz, Palikám, megjönnek akkor az én... az enyémek is? Hát... reménykedjünk. Mire visszatértek a hallba, a dohányzóasztalon már ott gőzölgött a kávé, abban a vékony falú üvegedénykében, melyet Palikám szeretett a két tenyere közé szorítani, amikor már kiürült, de őrizte még a forró fekete emlékét. Vera apja fészkelődött a kanapén, a kávét egyhajtóra kortyolta föl, Lina nénihez fordult: hallom, most tetszett megérkezni! Az asszony kelletlenül bólintott, igen, a nagynénje vagyok ennek a gyereknek. Tudom, tudom, de azt akarnám kérdezni, hogy annak idején nem tetszett-e véletlenül találkozni az én szüleimmel, mert bár ez nem egészen biztos, de a hírek szerint ők is... őket is oda vitték, doktor Szűcs Oszkár és doktor Szűcs Oszkárné, Veszprémből. Melyik táborban voltak (Lina néni)? Hát Auschwitzban! - Vera apja tompított hangon ejtette ki a rémes nevet, akár egy obszcén vicc csattanóját. Több tábor volt Auschwitzban, mondta az asszony elutasítón. Sajnos (Vera apja) bővebbet nem tudok, ez is csak kézen-közön jutott el hozzám, évekkel később... mindenkit elvittek rajtam kívül, engemet bújtattak Pesten a sportköri társaim, tudniillik atlétizáltam, avégett kerültem a fővárosba, akartam jelentkezni a jogi karra, de akkor már volt a numerusz klauzusz, csak a háború után lehetett... negyvenhatban jöttem vissza Oroszországból, a vicc kedvéért éppen negyvenhat kilósan, képzelheti... - rágyújtott. No de hagyjuk ezeket a témákat, remélem, amúgy jól tetszik lenni, értve ezalatt az egészséget! Lina néni nevetgélt, kért egy cigarettát, pöfékeltek. Ő viszont pécsi, mesélte, szeretne leutazni, megnézni, mi a helyzet ottan, annyi sok év után. Vera apja rögtön fölajánlkozott sofőrül és kisérőül, erre Palikám is ajánlkozott, leviszi ő Lina nénit szívesen, ha ráér az ügy a hétvégéig, vitatkoztak egy darabig, hogy Vera apjának Skodáján vagy Palikámék Ladáján menjenek. Julcsi átkiabált a szobájából, hogy ő még nem is járt Pécsen. Abban maradtatok, fölkerekedtek valamennyien. Kis kirándulás, kis kiruccanás, jobb, mint bármi más, nem vitás! - dalolta Vera apja. Holnap be kéne vásárolnunk a Corvinban, mondta Vera, Lina néninek biztosan szüksége van erre-arra. Az asszony bólogatott. Vera kíváncsi lett volna, honnét szerezte azt a ruhát, amiben jött. Lina néni blúza, szoknyája és tűsarkú cipője, ha nem is volt a legutóbbi divat szerinti, illett korához és korunkhoz egyaránt. Vette? Kapta? Az úton? Más poggyásza, úgy látszik, nincsen. Jobb nem bolygatni. Majd elmondja, ha kedve tartja.

A Fóbiák és mániák könyve 99 rögeszme izgalmas összefoglalója, amelyek végigkísérik az emberiség történetét, a ritkán előfordulóktól a megszokottakig, az ablutofóbiától (a mosakodás réme) a szillogománián (a felhalmozási kényszere) át a zoofóbiáig (az állatoktól való félelem). A fóbiák és mániák mélyen személyes tapasztalatok, korunk leggyakoribb szorongásos zavarai közé tartoznak, de egyben közös múltunkra is utalnak. A tényirodalmi munkáiért számos díjat elnyert szerző, Kate Summerscale gazdag és lebilincselő esettanulmányok segítségével mutatja be megszállottságaink eredetét, feltárva a furcsábbnál furcsább emberi viselkedések mozgatórugóit a középkortól napjainkig, valamint magyarázattal szolgál idegenkedéseinkre és ellenérzéseinkre. Részlet a könyvből: Agorafóbia Az agorafóbia kifejezést 1871-ben alkotta Carl Otto Westphal berlini pszichiáter, aki azt vette észre, hogy sok olyan férfit kezel, akik rettegnek a városon való átkeléstől. Az egyik beteg, egy 32 éves házaló ügynök, egyes kerületektől irtózott, különösen ha kihaltak voltak az utcák, és bezártak a boltok. A város szélén, ahol már elfogytak a házak, az idegei teljesen felmondták a szolgálatot. De a forgalmas terek is zavarták, akkor is hevesen kezdett verni a szíve, ha felszállt az omnibuszra vagy színházba ment. Egy másik, 26 éves mérnök beteg elmondta, hogy ha nyílt térre ér, akkor úgy érzi, mintha valami megragadná a szívét. ,,Ilyenkor az arca elvörösödik, és elönti a forróság - írta Westphal. - Az aggodalmai egyre csak erősödnek és valóságos halálfélelembe csaphatnak át. Úgy érzi, nincs biztonságban, többé már nem képes magabiztosan gyalogolni, mert olybá tűnik számára, mintha a macskakő elolvadna a lába alatt." A mérnök a városi főtér átszelésekor érzett félelmét ahhoz hasonlította, mintha kiúszna egy keskeny csatornából a tóra. Teljesen összezavarodott ilyenkor, és ha sikerült átérnie a túloldalra, szinte nem is emlékezett arra, hogy hogyan csinálta. Az áthaladásról olyan ködös emlékei maradtak csupán, mintha egy álom lett volna. Westphal betegei elmondták neki, hogy kevésbé féltek, ha volt velük valaki, miközben a városban jártak, vagy a teret szegélyező épületek mellett tudtak maradni, esetleg egy kocsit követhettek végig az utcákon. Az egyiküket megnyugtatta, amint meglátta az ivók vörös lámpásait a hazafelé vezető úton. A sétapálca kissé csökkenthette a szorongásukat, ahogy a sör- vagy borfogyasztás is. Westphal hallott egy driburgi papról, aki egy esernyővel leplezte magát, amikor kilépett az utcára, mintha magával vitte volna a temploma boltozatát.

Különleges helyszínt, Lappföldet és különös embereket, az őslakos számikat választja első regénye főszereplőjéül Tina Harnesk. Az idős Máriddja nemrég tudta meg, hogy már nem sok ideje van hátra. Az asszony mindent megtesz, hogy férje, a lassan demenciába süllyedő Bierra elől eltitkolja az igazságot. A számi családokban hagyományosan az idősekről a fiatalok gondoskodnak, nekik azonban nem született gyerekük. Máriddja unokaöccsét mindketten rajongva szerették, de a fiú eltűnt az életükből. A regény másik történetszála Kaj és Mimmi sorsáról szól, akik orvosokként igyekeznek beilleszkedni a közösség életébe, és új barátságokat kötni. Ám az élet Kajnak is tartozik némi magyarázattal: vajon miért nincsenek róla kisgyerekkori történetek, fényképek, és hogyan kerülhetett egy doboz kézimunka édesanyja hagyatékába? A nagyszerű humorral elmesélt történet szálai összefonódnak, és az események mögött lassan kibontakozik a számi nép megrendítő múltja. Tina Harnesk érzékletesen mutatja be, mit jelent szeretni és veszíteni családon belül. Regénye 2023-ban, Svédországban elnyerte az Év Könyve díjat. ,,A községtől néhány tíz kilométerre laktak egy hegyen, jóval a tengerszint fölött. A Sarvesoajvve nevű hegyi faluban, a kanyargós kis út mentén házikók és tanyák sorakoztak ritkásan elszórva egy girbegurba nyírfaerdőben, évszázados lucfenyők között. A legmagasabban fekvő házakból egészen Guovddóig, a község egyetlen nagyobb településéig el lehetett látni. Télen a szlalompálya fényei karácsonyfaizzókként pislákoltak Sarvesoajvve felé. Biera és Máriddja Rijának volt itt egy háza. Nem volt nagy, két szoba és egy konyha meg néhány melléképület, de legalább egy működő vízöblítéses vécével és egy parabolaantennával büszkélkedhettek. Talán a fahomlokzatot le lehetett volna kenni néhány réteg festékkel, különösen a ház déli oldalán, de ezt Rijáék lényegtelennek, már-már feleslegesnek tartották. A kocsifelhajtóra esetleg ráfért volna még néhány lapátnyi kavics, de ez sem aggasztotta őket. Az otthonuk mindig is úgy volt jó nekik, ahogy volt. A ház kissé leromlott állapota miatt felesleges lett volna aggódni. Valami egészen más nyugtalanította Bierát. A tűzifás láda mellett térdelt. A siketfajd szárnyával gondosan összeseperte a törmeléket és a hamut a padlódeszkákról. Az ujjai ma görbültek és fájtak, előre jelezték a közelgő időjárás-változást. Az ablak túloldalán lévő hőmérő alig látszott az üvegnek támaszkodó hókupac előtt. A világosság ma az égbolton sem tudott egész nap előrefurakodni. Csak a felhők szórtak némi matt fényt a hótakaró felé, amely halványan bederengte a száraz hópelyheket, és fehér homály telepedett az elmére. A hőmérő higanyszála is egyetértett: tényleg nagyon hideg volt. Biera esetlen mozdulattal felakasztotta a szárnyat a válltollak köré tekert szíjjal egy szögre. A szárny a kályha melegében pörgött párat, és a siketfajd tollai megcsillantak a fényben. Szokás volt siketfajdszárnyat tartani otthon, hogy legyen mivel felseperni, főleg a kályha körül, de most már kezdett kissé foszlott hatást kelteni. A télen lőnie kell egy új fajdkakast. A kályha ajtaja mögött pattogott a tűz, és Biera a feleségére sandított, aki a mosogató melletti konyhaszéken ült, és a régi, rikácsoló rádióban hallgatta és fejtette a Dallamos keresztrejtvényt. Biera rásöpörte a szemetet a lapátra, és átvágott a rongyszőnyegen a mosogató alatti szemetes felé. Máriddja szórakozottan arrébb tette a zene ütemére lengetett, vastag zokniba bújtatott lábfejét, hogy Biera hozzáférjen a szemeteshez. A nő elégedettnek tűnt, ahogy gubbasztott a széken, mint egy kis varjú egy takaros gallyon. * * * Biera ezzel szemben minden volt, csak elégedett nem. Nem találta a kését. A kést, amely szinte a testéhez tartozott, mindig az övében hordta, mintha odaöntötték volna. Furcsán meztelennek, csonkának érezte magát a kés mozgása nélkül a bal csípőjénél. Napjában többször is nyúlt érte, hogy megpucolja a halat, megvajazza a kenyeret, használja bármire, amire egy igazán jó kést lehet. Ő maga készítette, ismerte az alakját és a tapintását, mint a saját tenyerét. Mindig automatikus mozdulattal csúsztatta vissza a bőrtokba, de most elképzelni sem tudta, hová tűnhetett. Az egész nagyon furcsa volt, és tulajdonképpen kissé kellemetlen is. A hiánya nem hagyta nyugodni - de valami más is hasogatta a lelki békéjét. Biera ismét Máriddjára pillantott, a nő még mindig az újsághoz illesztette a ceruzát, mint aki nagyon mereng valamin. A fején szokás szerint kötött sapka volt, a hátán pedig két copf hevert el, mint két nyugodt, szürke téli patak. Flanelinget viselt, és szoknyát köténnyel, amely úgy festett, mint amivel felmostak. A férfi kérdésére szórakozottan azt felelte, hogy a kés a Norrbottens-Kuriren napilapon hever a szárított hús mellett. Ami azért különös, gondolta Biera, mert mindketten tudták, hogy a füstölt szárított hús a fészerben lóg a szögön - mint mindig. És ők nem fizettek elő semmi másra, mint a Norrländska Socialdemokratenre. A nő mókás

A harmincéves Carli egy marburgi kávéházban dolgozik. Építészmérnöki tanulmányait abbahagyta, mert imádott olasz nagyszülei halála után mély gyászba zuhant, és elképzelése sincs, hogyan tovább: a marburgi közös albérletet nem neki találták ki, és a kávéházban végzett munkája sem éppen telitalálat. Az egyetlen fénysugár az életében a legjobb barátnője, Fritzi. Ám egy napon minden megváltozik: törzsvendégük, Fabrizio egyik napról a másikra elmarad, és Carlit nem sokkal később az idős férfi végrendeletének felolvasására hívják. Megtudja, hogy Fabrizio örökséget hagyott rá Firenzében. Carli mindent maga mögött hagyva elindul a napsütötte Toszkána szívébe, ahol a kanyargós utcácskákon sétálgatva és az olasz finomságokat kóstolgatva nem csupán a városba szeret bele. Egy napon pedig rábukkan egy régi levélre, és nyomozni kezd...

Végre film készül az első minden részletre kiterjedő és valóban alapos kutatómunka nyomán megírt Ferrari-életrajzból. Enzo Ferrari a 20. század egyik legbefolyásosabb, legtitokzatosabb szereplője volt. Brock Yates bebocsátást nyert Ferrari legbelső köreibe, és mindent felfed előttünk: törvénytelen fiával ápolt furcsa kapcsolatától egészen a briliáns marketingfogásokig, amelyek világszerte híressé tették a nevét. Ez a fordulatos, élvezetes, botrányos és informatív olvasmány minden tekintetben felér figyelemre méltó alanyához, Enzo Ferrarihoz. A kötet alapján készülő film Michael Mann rendezésében Adam Driver es Penélope Cruz főszereplésével 2023 karácsonyától látható a mozikban.

1953. november 25. A ködlepte Wembley-stadionban a futball szülőhazája és addig legfontosabb csapata, Anglia fogadta az ötvenes évek legizgalmasabb válogatottjának számító Magyarországot. Az angolok felé óriási volt az elvárás, hiszen addig még soha nem kaptak ki hazai pályán. A Magyarország-Anglia-futballmeccsre a birodalmi érzület utolsó fellángolásakor, II. Erzsébet megkoronázása és a Mount Everest meghódítása idején került sor. A magyar játékosok úgy indultak neki a barátságos mérkőzésnek, hogy tudták, nagy lehetőség előtt állnak, ugyanakkor a szovjet vezetés részéről rájuk is kőtömbnyi nyomás nehezedett: kizárólag a győzelem számított elfogadható eredménynek. Az újságok már a találkozó előtt ,,Az évszázad mérkőzésének" kiáltották ki a meccset. Mire megszólalt a mérkőzés végét jelző hármas sípszó, a szakírók, a játékosok és a szurkolók egyaránt tudták, hogy a megnevezés egyáltalán nem túlzás. Idén, 2023-ban, hetven esztendővel később, a meccsnek a futballpályán messze túlmutató szimbolikus jelentősége is van. A 6:3 annak a találkozónak a részletes története, amely a játék alapjait megrengető következményekkel járt; nyugodtan kijelenthető: örökre megváltoztatta a futballt. A magyar kiadáshoz az előszót Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya írta. Részlet a könyvből: ,,A magyarok tudták, hogy otthon, hazai pályán olyan fegyvertény volna legyőzni az angolokat, amellyel véglegesen beírhatják nevüket a játék történetébe. Tisztában voltak vele, hogyha ezt az esélyt elszalasztják, aligha hullik majd újabb lehetőség az ölükbe. Nem volt tehát más választásuk, ki kellett ütniük az ellenfelüket. A feszültséget csak az enyhítette valamelyest, amikor a nem kifejezetten égimeszelő Puskás, miután megpillantotta Ernie Taylort a kijáratban, azzal tért vissza a többiekhez, hogy Anglia soraiban még egy nála is alacsonyabb játékos is helyet kapott. Hogy tovább javítson a többiek kedélyén, Puskás fogadott Kocsissal, hogy nem tud százat dekázni egyhuzamban. Kocsis engedelmesen belement a játékba, és már kilencvenkilencnél tartott, amikor Czibor, a többiek derültségére, közömbösen oldalba lökte. Puskás azért kifizette neki a tétet. Miközben a RAF zenekara az utolsó darabjait is eljátszotta a himnuszok előtt, a két csapat végül szembenézhetett egymással a Wembley-stadion játékoskijárójában. Ekkor került sor arra a momentumra, amely a futball folklór egyik oly sokat emlegetett legendájaként bevonulva a történelembe, tökéletes metaforaként szolgált a következő kilencven perc eseményeire. Amikor a játékosok egymást méregették, az angolok láthatóan meglepődtek, sőt már-már szórakoztatónak találták a magyarok öltözékét, akik könnyűnek tűnő és alacsonyabb szárú stoplist viseltek a britek hagyományosan nehezebb, bokaközépig érő bőrcipőinél. Az angolok jól tudták, hogy az ellenfeleik a kemény, belemenős futballról ismerik őket, ezzel együtt őszintén megütköztek azon, hogy a vasfüggöny túloldaláról érkező csapat, amelynek tagjai állítólag sanyarú körülmények között tengődnek és világéletükben keményen robotoltak, olyan lábbeliben érkeztek a meccsre, amely inkább illett volna egy felsőosztálybeli dandyhez, mint komoly labdarúgóhoz. Billy Wright olyannyira meghökkent az ellenfelük viseletén, hogy Stan Mortensenhez fordult, és ekkor súgta oda neki azokat a - saját szerénytelen értékelése szerint ,,halhatatlan" - szavakat: ,,Nem lesz itt semmi gond, Stan. Nézd csak, még rendes szerelésük sincs!" A szerzőről Matt Clough újságíró, fiatal kora óta nagy futballrajongó. Cikkei jelennek meg többek között a Guardianben és az Independentben is. Staffordshire-ben él.

Még a Színművészeti Egyetem elsőéves dokumentumfilm-rendező hallgatója voltam, amikor az egyik tanárunk behozott az órára egy vadonatúj, frissen készült filmet. Azt mondta, nézzük meg, aztán beszélgessünk róla. Ez volt a Sose halunk meg, Koltai Róbert első rendezése. Egyetlen gondolat motoszkált akkor bennem, aminek aztán parázs vitát provokálva hangot is adtam az egyetemen: ennek a filmnek minden kockájából árad a szeretet. A filmet is, bennünket is megérlelt azóta az idő. Nem sejthettem, hogy pontosan 30 év múlva olyan könyvön fogok dolgozni, amely Koltai Róbert filmjeivel foglalkozik, és őt nem csak mint filmrendezőt, filmszínészt, hanem mint életem párját is kérdezem majd. A szubjektív kifejezés ily módon talán adja magát, a monográfiát pedig az magyarázza, hogy a könyv Koltai Róbert mintegy 15 filmjét és az elmúlt közel 30 évet öleli át. A könyvben mesélnek többek között: Bunyik Béla producer Darvas Ferenc zeneszerző Dés László zeneszerző, zenész Grecsó Krisztián író Kern András színművész Miklós Mari vágó Vámos Miklós író Nógrádi Gábor író A szerzőről Gaál Ildikó vagyok, színházi rendező, rádiós műsorvezető, de legfőképpen kíváncsi ember. Érdeklődésem tárgya pedig a másik ember. Filmen, színházban, rádióban és a magánéletben is. Kapcsolódni szeretek. Érteni, érezni, létrehozni.

A harmincéves Carli egy marburgi kávéházban dolgozik. Építészmérnöki tanulmányait abbahagyta, mert imádott olasz nagyszülei halála után mély gyászba zuhant, és elképzelése sincs, hogyan tovább: a marburgi közös albérletet nem neki találták ki, és a kávéházban végzett munkája sem éppen telitalálat. Az egyetlen fénysugár az életében a legjobb barátnője, Fritzi. Ám egy napon minden megváltozik: törzsvendégük, Fabrizio egyik napról a másikra elmarad, és Carlit nem sokkal később az idős férfi végrendeletének felolvasására hívják. Megtudja, hogy Fabrizio örökséget hagyott rá Firenzében. Carli mindent maga mögött hagyva elindul a napsütötte Toszkána szívébe, ahol a kanyargós utcácskákon sétálgatva és az olasz finomságokat kóstolgatva nem csupán a városba szeret bele. Egy napon pedig rábukkan egy régi levélre, és nyomozni kezd... Részlet - De hisz ez fantasztikus! - ujjongott Fritzi olyan hangerővel, hogy gyorsan a karjába kellett csípnem, majd bocsánatkérő pillantást vetettem a vendégeinkre. - De hisz ez fantasztikus! - suttogta erre újra boldogan. - Én is olyan szívesen mennék, imádom Firenzét! Imádom az olasz napsütést és az életvidám embereket, a toszkán szőlőhegyeket és az ételeket, a pizzát! - Hogy lehet imádni Firenzét? Zsúfolt, forró és büdös. - Mi? Nem, egyáltalán nem az. Ahogy a város ott ragyog alattad aranylón, amikor fönt állsz a Piazzale Michelangelón. Vagy amikor egy helyi bárban belekortyolsz egy hűsítő aperol spritzbe, miközben az Arno mentén sétálgatva a lemenő nap utolsó sugaraiban gyönyörködsz... - Arra a barna szennyvízcsatornára gondolsz, ami a várost átszeli? Fritzi ideges pillantást vetett rám. - Egyértelműen hiányzik belőled a romantikus szemlélet. Na igen, mindjárt fel is hívom a régi osztálytársamat, Steffit, talán át tud venni tőled néhány órát. Jó ideje mellékállás után kutat. Talán néhány napra is be tud ugrani helyetted. Bár nem szándékoztam különösebben sokáig Firenzében maradni, bizonyára beletelik majd egy kis időbe, ha az adásvételt elejétől a végig el akarom intézni. Megköszöntem Fritzinek, és hamarosan rá kellett jönnöm, milyen nehezemre esik aznap a munka. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni. Tekintetem akarva-akaratlanul, újra és újra az üres asztalt leste, mintha továbbra is bármelyik percben megpillanthatnám ott Fabriziót. Teljesen lefoglaltak a gondolataim, a Fabrizio Polival és az életével kapcsolatos kérdések, az elkövetkező napok tervei, a lakás, amit oly sokszor elképzeltem, valamint a kérdés, hogy mit kezdek majd a pénzzel, ha eladtam az ingatlant - feltéve, ha tényleg hoz valamit a konyhára. Az első és legfontosabb egy új lakás, ez világos. Végre saját magam lehetnék. Egyelőre bele se mertem gondolni. De amikor arra a kérdésre került sor, hogy mi lenne a következő, elakadtam. Mégiscsak keressek magamnak egy műszaki rajzolói állást egy építészirodában, vagy lehet, hogy a pénz nem csak arra elég, hogy a diákhitelt kifizessem, hanem arra is, hogy akár saját vállalkozásba kezdjek? Esetleg nyithatnék egy saját kávézót? Hisz az legalább valami olyasmi lenne, amihez értek, még ha nem is voltam benne biztos, hogy valóban erre vágyom. Bár igazából semmi értelme előre spekulálni, míg meg nem tudom, mennyit kaszálhatok a lakással. Ezért próbáltam inkább elterelni a gondolataimat, és a munkára koncentrálni - természetesen hiába. Újra és újra két érzés között ingadoztam: a Fabrizióval szembeni bűntudat, ennek az elmúlt napokban váratlanul olyan közel került, pedig csaknem idegen embernek a halála miatt érzett bánat, és a hirtelen jött eufória között, hogy végre lehet, valami megváltozik az életemben. Vajon Fabrizio is pontosan ezt akarta az örökséggel?" Megjelent: Pauline Mai Levendulakék boldogság Előkészületben: Pauline Mai A szerelem almazöld