 Előítélet, hogy Kertész Imre ne lenne nemzeti író is (Könyves Blog)
(kiadvány: Kertész Imre élete és halálai)
Kertész Imre soha nem akart a pátosszal játszani – mondja Clara Royer, akinek a napokban jelent meg a Kertész Imre élete és halálai című esszékötete. Royer magyar származású francia irodalomtörténész (nem mellesleg pedig a Saul fia és a Napszállta című filmek társ-forgatókönyvírója is), aki 2013 és 2015 között többször interjút készített a Nobel-díjas íróval, és betekinthetett a berlini archívumban őrzött személyes naplókba is. A kötetben érzékeny portrét vázol fel az írással folyamatos küzdelmet folytató alkotóról, és az életmű részletes ismertetésével a korról is, amelyben Kertész íróként kibontakozott. Clara Royer a napokban Budapesten mutatta be a kötetet, akkor találkoztunk vele mi is. Az interjúban, melyet magyarul adott, beszélgettünk az író ambivalens kapcsolatairól és egy radikálisan új nyelv létrehozásáról is. Közben kiderült, miért nem tartotta Kertész Imre holokausztregénynek a Sorstalanságot, és fény derült arra is, hogy az írással kapcsolatban mit tanult tőle Clara Royer. A kötetet olvasva – a közvéleményben élő Kertész-képpel, így a befutott Nobel-díjas író képével szemben – egy nagyon is összetett személyiség képe bontakozik ki, aki nagyon sokat dolgozott magában azon, hogy minél pontosabban megértse és a saját szűrőjén keresztül megértesse a körülötte lévő világot. Egy olyan emberé, aki – ahogy ön is írja – több mint hatvan éven át szüntelen küzdelmet folytatott az írással. A kutatásai, a kötet írása, illetve a személyes találkozások során mi volt az a kép, amely a legmarkánsabban megmaradt önben Kertész Imréről? Ahogy ön is említette: a küzdő íróé. 2014-ben például elég sokat jártam hozzá, és nagyjából abban az időben jelent meg Németországban A végső kocsma című regénye, Kertész Imrét viszont nagyon felzaklatta, hogy kimaradt belőle a Sonderberg-passzus, amit igazi drámaként élt meg. Úgy érezte, hogy az utolsó regényét, hiszen tudta, hogy az lesz az utolsó, nem tudta úgy megkomponálni, ahogy szerette volna. Szemtanúja voltam tehát az írói küzdelmének, és annak, hogyan tárgyalt az Actes Sud kiadó szerkesztőjével, Martina Wachendorff-fal a kötet újraszerkesztéséről. Sokat beszéltünk akkor A végső kocsmáról, és olyan érzésem volt, mintha attól tartott volna, hogy ő lesz Sonderberg, aki meghal még azelőtt, hogy be tudná fejezni a saját művét. Kezdő íróként emellett rendkívül tanulságos volt számomra Kertész Imrével beszélgetni. Amikor például arról panaszkodtam, hogy sok év eltelt már az első regényem óta, és még nincs kész a második, csak nevetett, és azt mondta, türelmesnek kell lennem, az írás ugyanis hosszú időt vesz igénybe. Hiszen a Sorstalanságot is tizenhárom évig írta… És tizenhárom évig írta a Felszámolást is. Az egyetlen, amit nagyon gyorsan megírt, a Detektívtörténet volt. Egy kezdő írónak mindenesetre nagyon bátorító volt azt hallani, hogy van idő az alkotásra, nem kell sietni és nem kell rossz műveket írni. Ha van valami zsigeri, ami legbelülről jön, akkor arra időt kell hagyni annak érdekében, hogy megtaláljuk számára az igazi formát, struktúrát és nyelvet. Kertész pontosan emiatt íróként tette rám a legnagyobb hatást. A kötet egyik nyitóképe, hogy ön kissé idegesen interjúra indul Kertészék lakására, de hogyan jutott el addig a pontig, hogy az író fogadja és több alkalommal is megnyíljon ön előtt? […] 2019-03-30 18:03:48
|
 |
|
