Amikor először megláttam az Éjféli Rózsa fülszövegét, Ahdaf Soueif - Szerelmem Egyiptom című könyve jutott eszembe, ami régi nagy kedvencem, és hogy őszinte legyek, nem csak szerkezetében hasonlított egymásra a két könyv, de mélységében is. Csak míg az egyikben a 20. század eleji Egyiptom és Anglia története találkozik napjainkéval, addig itt Indiát ismerhetjük meg két különböző időszakból. És még hozzá részletesen, de cseppet sem unalmasan, mivel az írónő mesterien csavarja a szálakat. Kezdetben bosszankodtam, ha szemszög- és helyszínváltás jött, mert annyira magával ragadott az, amiről éppen olvastam, hogy nem akartam kilépni belőle. Aztán csak pár oldal kellett a másik karakter történetéből, és már egyáltalán nem bántam a váltást. Kevés író tudja ezt így megoldani. Más könyveknél előfordult az is, hogy nem érdekelt valamelyik szereplő élete, és előrelapoztam a kedvencemére, de itt ezt lehetetlen lett volna megtenni, mivel mind érdekelt. Minden főszereplő élete érdekes volt, és már alig vártam, hogy végre összefussanak a szálak. És amikor ez meg történt, ó, te jó ég, az valami hihetetlen élménnyel ajándékozott meg.

A történet Anáhíta, az éppen a századik születésnapjára készülő idős hölgy szemszögével kezdődik Indiában. Küzdelmes életút van mögötte, teli sok derűs, és még több fájdalmas élménnyel, ám nem hajlandó meghajolni sem az őt ért fájdalmaknak, sem a kor vasfogának. Szívében ugyanis olyan reményt táplál, ami hihetetlen életerővel és kitartással ajándékozza meg, ugyanis fiát, Móht, annak három éves korában elveszítette, és bár már több mint hetven éve a birtokában a van a fiú halotti bizonyítványa, soha nem volt hajlandó elhinni, hogy az valóban megtörtént. Éveken keresztül hitt és remélt, és élete történetét papírra vetette, hogy ha egyszer rátalál elveszett gyermekére, akkor el tudja neki mesélni, mi mindenen ment keresztül, és eközben soha nem szűnt meg szeretni őt. Ezen a jeles napon számba veszi a családtagjait, hogy kiválassza, ki folytassa majd a kutatást Móh után. Választása legidősebb unokájára a törtető, kissé nemtörődöm, ám alapvetően jólelkű Ari Malikra esik. Átadja hát neki a kéziratot, és ezzel együtt kalandos életének történetét is. Bár a fiú éveken keresztül nem foglalkozik a nagymamája kérésével, tíz év múlva egy személyes tragédia következtében mégis elolvassa és elindul, hogy utána járjon, mi is történt sosem látott nagybátyjával.  
Aztán egy amerikai filmcsillag, Rebecca Bradley szemszögére váltunk, akinek az élete válságban van. A fiatal lány nem tud mit kezdeni hirtelen jött népszerűségével, és újdonsült vőlegényével, aki telekürtölte a sajtót az eljegyzésükkel, jóllehet, ő még nem mondott neki igent. Kapóra jön hát neki egy filmszerep, amihez Angliába kell utaznia, hogy egy, a 20-as években játszódó film főszerepét eljátszhassa. Útja egy csodálatos, ám kissé elhanyagolt kastélyba, Astbury Hallba vezet, ami egyben a film felvételének helyszíne is, ám számára ennél sokkal több, ugyanis itt talál menedéket az őt körülvevő médiafelhajtás elől. A kastély idősödő ura, bár visszahúzódó és kissé furcsa, a lány mégis marad, és ezzel olyan dolgok közepébe csöppen, amikre álmában sem gondolt volna, és amiknek a katalizátora egy furcsa festmény, amelyen a lord egyik őse a megszólalásig hasonlít rá.
A történet folyamán feltárul előttünk Anáhíta indiai gyermek- és angliai felnőtt kora, ami egy ponton örökre összefonódott Astbury Hall történetével, valamint Ari Malik életének története is. A szálak szép lassan keresztezik egymást, és egy elképesztő, szívszorító történet rajzolódik ki előttünk.  

Lucinda Riley története azt hiszem attól olyan különleges, hogy a karakterei élnek. Nem viccelek, már az első lapoknál olyan mesterien festette le Anáhítát, mintha egy hús-vér ember lenne, és soha, egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy a karakter kilépett volna a szerepéből. Pedig megismerhettem kalandvágyó kislányként, sőt, egy idegen országban a kirekesztés ellen küzdő tiniként, és csodálatos felnőtt nőként is.
Nagyon megszerettem, mivel annak ellenére, amiken életében keresztülment, derűs maradt. Azt hiszem, én is ilyen szeretnék majd lenni, ha megöregszem, bár félek, az az életerő, aminek birtokában volt, ritka, mint a fehér holló. Amikor pedig kibontakozott a múltja... Odavoltam a mindig élénk, ám kiegyensúlyozott természetéért a barátsága Indirával gyönyörű volt, és felidézte bennem azokat az időket, amikor a gyermekkori legjobb barátnőmmel, Bridge-vel összebarátkoztunk. Te jó ég, mennyire ragaszkodtunk egymáshoz! Mennyi hülyeséget csináltunk és hány éjszakát beszélgettük végig! A szekrényeink még mindig őrzik egy butuska fogadalmunk nyomait, amit én alkoholos filccel, ő pedig körzőheggyel vésett bele a szekrény hátuljába. De ugyanígy megemlíthetném a szintén a szekrénybe dugott pezsgősüveg történetét, még akkoriból, amikor nem akartuk, hogy a szüleim megtudják, saját pezsgőt vettünk Szilveszterre, aztán a már felbontott üveg dugója nagyot durranva kipattant, és pattogott egy kicsit a zárt helyen. Nálunk pedig az egész család összeszaladt, hogy vajon mi volt az a zaj, ami tőlünk szűrődött ki? Na hát, ezeket az emlékeket idézte fel bennem kettejük története. És még ezt is sikerült teljesen reálisan megalkotnia az írónőnek!

(...)

A teljes recenzió itt olvasható