Infernális keserűség buggyan elő
Költő, író, átíró, de valójában bármit ír, mindig, könyvnyi prózában is kicsi, sűrű, költői képekben gondolkodik. Parti Nagy Lajosnál minden nyelvből van, a figurái abból bomlanak ki, ahogyan beszélnek. Interjú
– Az új könyvéről József Attila jutott eszembe, az Eszmélet című versében van két sor: „Láttam a boldogságot én / lágy volt, szőke, és másfél mázsa”. Önnél viszont a másfél mázsányi test nem jelent boldogságot, sőt! Ezt írja: „Nem vitás, hogy az ember a saját sírját késsel, villával ássa."
 
– Minden végletes szenvedély, az evésé is, hiányból, boldogsághiányból fakad. Persze, hogy a hiány betömése végül is bűntudatba és boldogtalanságba fordul. Amit muszáj orvosolni az evéssel, és újra elölről.
 
– Önmagában karikatúra, hogy egy óriási test kiáll dumálni, „termékbemutatót” tart az étkezés ártalmasságáról, az Emese Acapulco Gyógyíróról. Közben nyilvánvaló a halálfélelme?
 
– Ez nem a göcögős, derűs gömbölydedség, hanem elszánt halálbapárnázódás, a civilizáció, a mindkét értelmű fogyasztás karikatúrája.
 
– Ez a könyv mintha a párja lenne az ön novellái alapján készült Taxidermiának, Pálfi György filmjének: az iszonyú kövérség mint valami mutogatandó dolog? Ekkora testben ilyen parányi ember?
 
– Nem szükségszerű, hogy ekkora testben ilyen kisstílű ember lakozzék. Ahhoz, hogy Aquinói Szent Tamás le tudjon ülni, a kolostorokban, ahol megfordult, három karfát is ki kellett fűrészelni a templomi padokból. Amikor meghalt, a fossanovai kolostor ablakából eresztették le a testét, mert nem fért ki az ajtón, és ő nem volt kicsi lélek a hatalmas testben. De az én hősöm valóban szánalmas figura, kis tényezője a teremtésnek. Megverve elfojtott nagyravágyással és generális sértettséggel, szúrós boldogságvággyal és kínzó, egészséges halálfélelemmel.
 
– Egészséges halálfélelem?Az milyen?
 
– Erős, virulens és vadul működteti az illető létezésének mozdonyát. Addig eszik, míg a halálba libikókázza magát. Le ötven kilót, megint fel ötvenet, mondja is egy helyen, hogy ez olyan az ő szívével, mint Trabanttal betont keverni. Ez a zabálás- és fitneszipar „akár egy halom hasított fa / hever egymáson…”, hogy József Attilánál maradjunk, az egyik nem létezik a másik nélkül. Minden szabad testiség, eltérés rögtön anomália, sőt degeneráció lesz, rá is repül a fitneszipar, a reklám. A házi fejlesztésű szer, amit az én figurám reklámoz, neki nyilvánvalóan nem használ.
 
– Nagy élvezet olvasni azt, ahogyan a nyelvből bomlik ki minden, noha élő ember így nem beszél. Közben meg mégis.
 
 
 
Mivel ez a hatalmas beszédkényszeres lény megállás nélkül, egyes szám első személyben dumál, a fikció nem engedte meg, hogy, legalábbis egyenes beszédben, más hang is megszólaljon. Hősöm annyi, amennyi az általa előadott szövegária, amennyit ő maga a szóválasztásaival, a borzalmas vicceivel elárul magáról. Mondani is szégyellem, hogy ő beszél, „nem én”, akár a Test angyalában Sárbogárdi Jolán. Egy antipatikus, szerencsétlen, tudálékos tahó, aki ócska poénokkal eteti az általa mélységes tahónak tekintett vidéki közönséget. Mögötte persze egy szánandó sors, egy elrontott élet, elrontott emberi kapcsolat, illetve ami egy „termékbemutatón” kiderül belőle.
 
– Mikor van készen egy ilyen szöveg? Meddig lehet rajta szöszölni?
 
– Mikor van készen? Semmikor. Ezt a könyvet többször újraírtam, hol sűrűbb lett, hol lazább. Nincs olyan szöveg, amelyhez ne lehetne hozzányúlni. Beírtam, kihúztam, szöszöltem, Itt a fikció, az előadás szabta meg a terjedelmet. Ez is a „műfaja”, sikerült is a könyvhéten az alcím alapján a tanulmányok közé besorolni. Hősöm örülne neki. Tíz évig itt volt velem az anyag, s bár tudnék még vele dolgozni, elegem volt belőle. El kell engedni egyszer. Ha monodrámává lesz, úgy néz ki, lesz, méghozzá Csuja Imrével, akkor hozzányúlok újból, de inkább csak húzni fogok, minimum a harmadát.
 
– Lehet, hogy a különleges nyelvi lelemények arra is valók, hogy az ön számára szintén élvezetesebb legyen a figura, amíg dolgozik vele?
 
– Ez is közrejátszhat. De hát egy irodalmi műben azért minden lelemény nyelvi, nem? Volt egy homályos beszélőm, egy kimeríthetetlen tárgyam, s lett egy címem, ami Csehov szép egyfelvonásos-címének A dohányzás ártalmasságáról-nak a parafrázisa. Nem tehettem, nem is akartam úgy tenni, mintha az én hősömnek nem lenne köze Csehovéhoz, elkezdtem nézni és használni ezeket a közöket. Sok ellentét, egy a közös: mindketten elfedik magukat a beszéddel, a kitárulkozással. Az én emberem különösen, hisz belehalna, ha hallgatnia kellene. Reggel fölkel, betüzel, zakatol éjszakáig. Kicsit olyan, mint Pepin bácsi Hrabalnál, illetve Menzelnél.
 
– Csak Pepin bácsi kedélyessége nélkül.
 
– Annak a világnak a kedélyessége nélkül.
 
– Folyton azt érzem: szeretné, hogy olvasás közben mosolyogjak. Miközben természetesen egyáltalán nem vicces az egész, sőt! Ez a figura sokkal dermesztőbb.
 
– Ez volt a célom. Az olvasó egyszerre nevet és bosszankodik a hősöm által betanult és a véletlen poénokon, néha maga sem tudja eldönteni, mi a viszonya hozzá. Ennek a figurának elege van már mindenből, az emberiségből együtt és külön. De viszi előre az a rutin, hogy ott áll a közönség előtt, és többé-kevésbé bepróbált szöveget mond. Ez alól buggyan elő az infernális keserűség.
 
– Évek óta elkápráztatja a nézőket a színházi átírásaival is, most éppen A Bandy-lányok című zenés játékhoz írt szöveget, a világhírű Andrews Sisters-slágerekhez új dalszövegeket. A színművek átírása önálló írói műfaj önnél, egy műfordító nem írhat bele a szövegbe olyasmit, ami nincs benne, az átíró viszont bármit! Bármit? Ezért izgatja?
 
 
 
– Ezt a dolgot csak a színház engedi meg, bár szerintem, alapvetően írói munka. Egy műből írok egy másikat azzal, hogy más nyelvet adok neki, ez izgat benne. A történet nem, de a textus az enyém. Az már kevésbé az én kockázatom, hogy milyen előadás születik a szövegemből. Természetesen a recepció kapásból összemos engem a végeredménnyel, de az, amiért vállalom a felelősséget, a szöveg, elvben visszakereshető. Az utóbbi tíz évben sok színházi szöveget írtam, de a Mauzóleum volt talán az egyetlen, amelynél végigültem a próbákat, az fantasztikus volt Máté Gáborral és a Katona csapatával. Rengeteget tanultam abból az egy hónapból. Vannak bizonyos illemszabályok, húzni joga és kötelessége a rendezőnek-dramaturgnak, de ha nélkülem beleírnak, azt nem szeretem. Ha egészen más mondatokat hallok vissza, mint amilyeneket én írtam volna. Az eléggé tönkre tudja tenni – szerintem – az előadást. Legföljebb egy darabig füstölgök, ha valami nem olyan lesz, megint csak szerintem, amilyen lehetett volna. De ez elmúlik.
 
– Noha költőként indult, egy ideje alig ír verseket. A ’90-es évek elején kezdett prózát írni, mi volt az, ami hiányzott?
 
– Alighanem a kaland, a történetmondás, a figurateremtés mákonya. ’90-ben megjelent a Szódalovaglás című verskönyvem, s írhattam volna tovább, évekig, pici módosításokkal, de azt gondoltam, hogy unnám. Olyan rövid az élet, és akkora kaland az írás, ha kipróbálhatok sok mindent, miért ne tegyem? Ennek persze van ára, sokan már nem is tudják, hogy alapjában költő vagyok, s ehhez képest írok több mindent.
 
– Valójában bármit ír, számomra Parti Nagy Lajos egyetlen ember: a nyelvművész. Az már szinte mindegy, hogy ebből éppen mi születik, vers, próza vagy színházi mű.
 
– Költőnek lenni számomra egyre inkább állapot. Dumpf Endre „gézáztatta életéből”, az Őszológiai gyakorlatokból egyszer lesz egy nagy, rendes könyv, ez a költői terv izgat, ha szerencsém van, még életemben megjelenik. Csak közben a munkáim rendre másfajták. De alapvetően költő vagyok, igen, prózában is vagy drámában is, örülök, hogy ezt mondja. A bőrömből nem tudok, nem is akarok kibújni. Leginkább kis szerkezetekkel, pársoros, címtelen darabokkal szeretek dolgozni, alighanem ez az alapformám, a címtelen töredék. Mindegy, hogy prózának vagy versnek nevezzük. Szívem szerint nem csinálnék egyebet, mint szabadságfüzeteket írnék ezekből a darabokból. Sok anyagom van a gépben, három-négy könyv. Nagyon sok munka, amíg a kész anyagból kész könyv lesz.
 
– Hogy összeálljon könyvvé?
 
– Pontosan. Hogy a könyv több legyen, mint a darabok puszta számszerű összege. Miként szervezem struktúrává, mert az időrend nekem kevés struktúrának. Csupán azért nem érdemes könyvet kiadni, hogy ne a gépben legyen már az anyag. Bár, zárójel, a Grafitneszből azért lett végül is könyv, mert elegem lett abból, hogy nem találom meg a korábbi verseimet. Előkerestem és összeraktam őket. A késztetés sokszor nagyon hétköznapi.
 
Forrás: Kritika.hu
Fekete Ádám
,,Még egyetlen sorát sem olvastam Fekete Ádámnak, ami ne lett volna teljesen magától értetődő. Feá - így hívják kortársai, barátai, hívei, és ha ezt a szót kimondják, mosoly dereng fel arcukon. Feá városi...
Baldwin, James (1924–1987)
Fordította: Mesterházi Mónika
Fonny, a szobrászfiú, és szerelme, a tizenkilenc éves Tish Harlem egyik feketék lakta utcájában tervezi a közös jövőt. Amikor a fiút egy Puerto Rico-i asszony megerőszakolásának vádjával börtönbe zárják,...
Dragomán György
Rendszerek és kitörési pontok fűzik össze kötetté Dragomán György tizenöt év terméséből válogatott novelláit. Feltételezett vagy valóságosnak tűnő rendszerek: nyitottak és zártak, politikaiak, természetiek...
Szabó T. Anna
Ez a kapcsolatok könyve: a látható és láthatalan világ összefüggéseit keresi, a szenvedély és a szenvedés váltólázának ritmusában mutatja meg, miképpen ragaszkodunk a csapdáinkhoz, milyen kétségbeesetten...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ