Na, mondom, meg még néhány egyéb kifejezést a pejor típusúból. Átmegyek a szomszédba, de teljes a sötétség. Kopogok, semmi. Arra gondolok, ha tényleg annyira súlyos lenne a helyzet, csak jött volna segítségért. Mi tagadás, nem sokat alszom az éjjel: hátha most jön, ez a kis zaj ő lesz, menni kell az ügyeletre.

Kihúzzuk valahogy reggelig.

Ljudmila sem aludt sokat, többek között azért, mert a tavaly műtött bal karja után most a jobbikra esett rá, épp csak hanyatt fekve tudott pihengetni. Kiderült, hogy rossz felé indult el a folyosón, és a sötétben legurult egy lépcsőn. Nyolc fok, hálát adhatunk, hogy egyben van.

Be a klinikára. Ismerős orvosok kezdenek intézkedni, egykettőre megnyugtatnak, hogy mindjárt megcsinálják a röntgent, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Addig ülünk a narancssárga műanyagszékeken a nagy délelőtti nyüzsgésben, de Ljudmilla elégedett: milyen szép itt minden, milyen kedvesek az emberek. Bezzeg Oroszországban, mondja, ott szinte üvöltenek a beteggel, tovább kínozzák, mintha az lenne feladatuk. Mesél a dédmamáról, aki még jiddisül verselt, a nagypapáról, aki valamilyen geográfiai szakkönyveket írt, és a mérnök apukáról, aki a Hogyan szereld gépkocsidat című örökbecsű könyv szerzője volt: fél Szovjetunió ezen útmutatások alapján bütykölte Moszkvicsát vagy Zaporozsecét. – Én sosem akartam könyvet írni fiatalon – teszi hozzá.

Megvan a röntgen: tényleg elrepedt az alkar egyik csontja. Síngipszet kap rá. Egy szolid fiatalember veszi kezelésbe, nemrégiben dolgozott Londonban, érti az angolt, mindenben roppant készséges. Egykettőre kész a mű: a gipszkötés, amiben Ulickaja keze van. Kapunk még útravalóul egy adag géztekercset, majd a gyógyszertárban veszünk kenőcsöt, tapaszt a lenyúzott térdére, fájdalomcsillapítót. De a hangulat kezd magasabbra hágni, úgyhogy nem is a szállásra hajtatunk vissza, hanem a havihegyi kistemplomhoz, amit még Morcsányi Géza ajánlott neki: innen kell letekinteni Pécsre. És igaza volt, mivel csodása tiszta az idő, hát letekintünk. Azt mondja Ljudmila: - Milyen pici város és mennyi kultúra!

A polgármesteri ebéd a történtek fényében lemondva, de Páva Zsolt, hallván, mi történt, jelzi, hogy szívesen meglátogatja a neves „beteget”. Déli 1 órára jön feleségével együtt, természetesen néhány kötettel felszerelkezve. Nem, nem vagyunk gonoszak, amikor a repedt kezű írót dedikálásra kérjük: a klinikán ő maga rendelkezett úgy, hogy az ujjai maradjanak szabadon, hiszen még rengeteg könyvet kell szignálnia ma. És tényleg így lőn.

A cikk folytatása a Librarius.hu-n.