Milyen lehet megkapni a Svéd Királyi Akadémia legnagyobb kitüntetését, mit érez ilyenkor egy hetvenéves ember, akinek eddig ismeretlen regényeit innentől fogva elkezdi olvasni a világ? Mennyiben érezheti kárpótlásnak ezt a kései erkölcsi és anyagi elismerést, mikor élete javát diktatúrákban kénytelen leélni? Miről fog írni, ha eddig a mellőzöttségből merített ihletet? Kötve-fűzve KRITIKA.

Kertész Imre, egyetlen Nobel-díjas írónk, többek közt a Sorstalanság szerzője. Új könyve Mentés másként címen jelent meg. Műfaja napló, 2001-től 2003-ig írt feljegyzéseket tartalmaz. Legutoljára 1992-ben jelent meg Kertésztől hasonló könyv (Gályanapló), akkor harminc évet szerkesztett kötetbe. A Gályanapló-ban egy Auschwitzot és Buchenwaldot megjárt, a kommunizmusban keserű, depresszióra hajlamos, magyar, zsidó írót ismerhettünk meg, aki az angyalföldi paneldzsungel mélyén egy másfél szobás lakásban, felszolgáló felesége pénzén tengődve írta regényeit évtizedekig. A diktatúrák azóta megbuktak vagy elmúltak, Kertész, az író viszont maradt. De ugyanaz maradt-e?

Egy dologban biztosan változott Kertész: és ez a siker. A Nobel-díjat 2002 októberében kapta meg, de már előző évben is esélyesként emlegették. A Mentés másként-ből kiderül, Kertész 2001-ben még elképzelhetetlennek tartja, hogy valóban neki ítéljék a díjat. Meggyötörten hallgatja a híreket arról, hogy talán meg fogja kapni. Az egész ügyet zaklatásnak veszi és határozottan megkönnyebbül, amikor nem „szakadt rá a szerencse-katasztrófa.” Egy évvel később azonban a napló elbeszélője mintha megrészegülne saját nagyszerűségétől. „Valahogyan interpretálni a Nobel-díjat. Azt hiszem, a Svéd Akadémia döntése nagy bátorságról tanúskodik” – írja a Mentés másként-ben, de pár sorral később (nem várt módon) már egy művelt, kifogástalan képességű íróként jellemzi magát. Később pedig józanodni kezd: „Kiheverni a Nobel-díj ártalmait, mintha mi sem történt volna.”

A sikerrel járó figyelem megőrjíti, a jómód szinte ellustítja, az elismertség megbabonázza a Mentés másként elbeszélőjét – és egyik sem illik hozzá. Idegenül hat a luxus, mégis mintha őszintén élvezné a hirtelen jött világpolgárságot. Émelygünk, mikor arról tudósít minket – éppen ő! – milyen egy jachton üdülni, a Jón- és az Égei tengeren hajókázni, vagy amikor egy hasonlóan gejl környezetet ír le: „A Szilveszter Madeirán. Balkonunk, a vacsora; felvonul a fehér flotta; miközben a pezsgőt kinyitjuk, megszólalnak a hajókürtök, és kivilágosodik az éjszaka.”

A Gályanapló-val ellentétben – ahol inkább egy olvasmányélményein, regénytémáin elmélkedő írót láttunk magunk előtt – a Mentés másként tele van köznapi élményekkel, gondolatokkal. Ugyan a Nobel-díj mellett elsősorban a folyamatos munkáról (épp a Felszámolás című regénye születik ekkor) is beszél, nem kevés nosztalgiával ír termékenyebb korszakáról. A kelleténél hangsúlyosabb szerepet kap a politika. Leírja egyik tévéélményét is például: ebben Csurka István arcúnak lát egy vérszopó pintyet, szó esik a 2002-es magyarországi választásokról (feltétel nélkül örül a Medgyessy-kormány sikerének). Máshol arról ír, hogy életveszélyes Magyarország-túladagolásban szenved. A Mentés másként-ben a Berlinbe való emigrálást dokumentálja és Berlin jól áll neki, de féktelen Budapest- (vagyis Magyarország-) gyűlölete kint sem csökken, és ez többször kicsinyességnek tűnik. Feljegyzéseiben a magyar nyelv használatát például alapvető hibának tartja, mert úgy érzi, a magyaroknak fölöslegesen beszél.

A Mentés másként ott a legszerethetőbb, amikor a legnyomasztóbb. Amikor például egy meghalni készülő öregember gondolatait olvashatjuk, aki bár nem hisz a fajfenntartásban, mégis sajnálja, hogy nem láthatja felnőni unokáját. De a rákkal küzdő feleségéről szóló aggódó, hálával teli mondatok is végig nagyon megindítóak: „Reggelente sírni szeretnék, sírni M-ért.” Ír saját Parkinson-kórjáról, ami miatt kénytelen a számítógéppel megbarátkozni. Majd magáról a számítógépről elmélkedik, ami picit vicces rácsodálkozásnak hathat 2012-ben (részben talán ennek a rácsodálkozásnak köszönhető a közhelyes cím is). Tematizálja az öregkori impotenciáját („ez az oly régóta nélkülözött hímtag, ez a réges-régi tulajdonom most megint diadalmasan ágaskodott”), amelynek kapcsán eljut addig az egyszerre üdítően őszinte és röhejesen kínos gondolatig, hogy a műalkotásokról, ha véleményt akarunk mondani, a végső kritikai megállapítás az, hogy „fasza"-e vagy sem.

Vajon szándékos-e, hogy saját magáról néhol ilyen nem éppen hízelgő portrét fest a Mentés másként elbeszélője? Mindenképpen bátorságra vall, mivel az olvasó a végére még akkor is elidegenedik a napló főhősétől, ha addig szerette Kertész Imrét, az írót. A tudatos eltávolítás azonban kétségkívül izgalmas tapasztalat.

Forrás: Kötve-fűzve