Bertók László
Pénteken vasárnap
,,törött óralap, csupasz ág, / magára rímelő világ."
A Kossuth-díjas költő ezt írta új verseskötetéről:
Sokáig, hét évig írtam ezt a könyvet, pedig a pillanatról szól. Arról, amit nem lehet kikerülni, de mintha örökké tartana, meg arról, amelyik fölvillan és eltűnik, hiába kapaszkodsz bele. Néha úgy érzed, sikerült megállítanod, megjelölnöd, sőt, ott maradni benne valameddig, de máris jön a következő, amely magával sodor vagy lehagy. Nem emlékszem már, hogy hosszabb szabadverseim (hosszúkáim) írása közben miért vetettem papírra az első tizenkét sorost. Talán azért, mint bárki más, aki feljegyez egy-egy fontosnak vélt gondolatot, hogy el ne felejtse. Talán azért, mert azt, hogy ,,halálmély égő toronyban utazol" nem lehetett leírni másként, de le kellett írni, mert a New-York-i ikertornyok lerombolásának az első évfordulója volt. Leírni akkor is, ha elsősorban magamra gondoltam csak. Mert a hetvenedik esztendő holdudvarában egyre gyakrabban éreztem úgy, ,,mintha már pénteken vasárnap, sőt szerdán az lenne. Bizony." S hogy mit tehetek, tehetek-e valamit, ha a test jelzéseiből (kudarcaiból, ,,hetvenkedéseiből") azt olvasom ki, hogy ,,ott se vagy még, itt se vagy már", ,,valaki más" meg (a lélek?, a szellem?) úgy viselkedik bennem, mintha én húznám a vonatot. Mondjam azt, hogy ezt követően, miközben egyik kezemmel a vészféket keresgéltem, a másikkal a tizenkét sorosokat írtam? S egyszer csak hetvenöten lettek?<br>
Pillanatkák, így hívom őket.
