Költői érzés – érző költészet – költői próza: ezen a szorosra font ok-okozati láncon fut végig V. S. rendhagyó voltában is szokványosnak tűnő  története, amelyben egy alapvetően lírai lelkületű lény vergődik a prózai valóság szorításában; miközben tartósan elhiteti magával, hogy a saját fikciója igazabb s így érvényesebb, mint a külső világ verdiktje. Bazsányi Sándor kritikája Rakovszky Zsuzsa új, VS című regényéről.

Egy nőnek, aki regényt ír, a legeslegelső dolga: nem-nővé válni. Szerzővé lenni. Olyan – mondhatni – nem-telen irodalmi helyfoglalóvá, akinek a szövegtérben elsősorban nem is annyira titokzatos személyisége, mint inkább tárgyszerű dolga van: megteremteni az elbeszélőt. Adott esetben ama elbeszélőt, aki egyúttal főszereplő is. A nem-telen szerző feladata továbbá, hogy az elbeszélő hősnek személyiséget és – elsősorban – hangot adjon. Mely érző és hangzó (amellett persze ráruházott biológiai-társadalmi neme szerint is elkönyvelhető) lény immár mindvégig működik, azaz működteti az adott történet elmondását.

Rakovszky Zsuzsa új regényének (egyébként valós történelmi mintaképpel rendelkező) elbeszélő hőse – Vay Sarolta – ugyan nőnek született a tizenkilencedik század második felében, ámde mindenestül férfinak – Vay Sándornak – érzi, sőt vallja magát. Neme szerinti és lelke szerinti énjeit ugyan érzületileg (és ha kell, technikailag) összebékíti – csakhogy ez nem elég a végső sikerhez. Még ha szeretőivel és feleségeivel el is tudja hitetni azt, amit ő maga hisz, a társadalom normáit képviselő apósával (második felesége köztiszteletben álló apjával) már nem: kiderül a csalás, börtönbe kerül, ahol elkezdődik a felelősség mértékét megállapító elmeszakértői vizsgálat. És mi éppen ezen a mélyponton, 1889 novemberében kapcsolódunk a történetbe – a klagenfurti börtönben írt (többnyire a felsült feleséghez címzett) naplók és versek, valamint a jó szándékú dr. Birnbacher feljegyzései révén. Ráadásul a fogoly megírja az orvosnak az életregényét, amelyet persze mi is olvashatunk. Vay Sarolta/Sándor, azaz V. S. végül – Birnbacher szakértői véleménye alapján – kiszabadul, ám a szégyen elől menekülő felesége családostul hajószerencsétlenség áldozata lesz; és még ő maga is zátonyra futtatja 1899 karácsonyára időzített öngyilkossági tervét, csak hogy a regény utolsó néhány oldalán megajándékozza az olvasót egy 1901. október 5-i rezignált naplóbejegyzéssel, no és Búcsú című versével, annak nem éppen jáspisfényességű képeivel: „A légben már az ősz rideg fuvalma, / vereslik a korán jött alkonyat. / A sétányon az elmúlás hatalma / sárgára festi már a lombokat.”

Nos, helyben is volnánk. Hiszen a kötetünkbe gereblyézett versekben összpontosul leginkább a regényhős érzelmes, sőt érzelgős karaktere. Amennyiben a költeményekben fülsértően kihegyezett, ámde a teljes szövegtestben is mindvégig makacsul működő, erősen kimódolt regénybeszéd szentimentális-szecessziós nyelvén szólalhatnak csak meg V. S. ilyesféle trillái: „…és ha mégis eljön a perc, amikor a reménységnek ezen utolsó szalmaszálát is, amelybe oly görcsösen kapaszkodom a kétségbeesés tengerén hánykolódva, el kell eresztenem…” (47.) Noha olykor a költői lélek maga is ráeszmél önnön működésmódjának esetlegességére: „…gondolatban éppen egy vers sorait rakosgattam össze, melyben – bár meglehet, ez nem volt túl eredeti idea – Marit [színésznő szerelmét] a fényes gyertyalánghoz, magamat az eszeveszett éji pilléhez hasonlítottam…” (171.) De mondjuk az önéletírás kitérője a hűvösvölgyi elmegyógyintézetbeli látogatásról is leginkább úgy olvasandó, mint az elbeszélő hős áttételes, vagyis a rejtőzködő szerző által forszírozott önleírása – egy bolond tükrében, akit elmondása szerint valamely boszorkány nem „külsőleg”, hanem „lényege szerint” változtatott kutyává: „Lám, milyen ravasz és leleményes a téboly, ha meg kell óvnia a valóság támadásától a tulajdon igazságát.” (265.) Ha nem is látszik kívülről, ő azért belülről mégiscsak kutya. Mint ahogyan a külső szerinti Sarolta is belsőleg Sándor. A költőként induló Rakovszky Zsuzsa utóbbi tíz évben keletkezett regényeinek és elbeszéléseinek mindig is ez volt az alaphelyzete: az érző lélek és a rideg valóság lírai rajzolatú ellentéte. Az eleve kontúros ellentét most igazán túlzó mértékűvé vált. Mely túlzó mértékhez Rakovszky erősen túlzó nyelvet választott: a lírai típusú érzület és beszéd hangsúlyosan prózai helyzetbe hozott paródiáját; a szentimentális vagy szecessziós napló- és levélregényekre emlékeztető, mondhatni vadmodernista belső monológok, szenvelgések és nyekergések valamiféle posztmodernista szövegkeretbe ágyazott újraírását.

A feminin érzékenységű V. S. minden lehetséges helyzetben könnyezik, továbbá elsápad vagy elpirul. Furcsálkodó, gyanakvó vagy egyenesen ellenséges embertársait, sőt magát a regnáló társadalmi rendet, de még a természet örök törvényét is megkerülve, közvetlen kapcsolatban áll – véli, hogy áll – Istennel. És mindezen igényét erőteljes nyelvén színre is viszi. Vagyis igazán hatásos védőbeszédet tart igencsak rendhagyó ügye mellett. De vajon elhisszük-e neki az érzéseit? Belül állunk-e az ő privátfikcióján, vagy kívül? Hiszen a szerző is mintha tétovázna, illetve egyensúlyozna a bent és a kint határán, a belső és a külső ábrázolás, a beleérzés és a paródia között. Hol felkelti részvétünket a szenvedő V. S. iránt, hol pedig nevetségessé teszi annak szenvelgéseit. Szó se róla, igencsak kényes természetű szövegvállalkozás; az olvasóban olykor még az a gyanú is felmerülhet, hogy egy-egy ponton önkéntelenül – a szerzői játék jóvoltából, ámde a szerzői szándék ellenére – válik parodisztikussá az ábrázolás…

Végső  soron, az ábrázolás nyelve csak megerősíti bennünk az érzést, sőt tudást, hogy nagyon is művi elbeszélés-szerkezetet olvasunk; elég csak felidézni a zárkában feleségéről képzelgő V. S. hasonlatait a hattyúvá változott fivéreinek csaláninget szövő Andersen-mesehősnőről, vagy a Rómeóhoz mindhalálig hű Júliáról. (50-51.) Egyébként a börtönbe rekesztett költő a Shakespeare-mű egyik kérdését – „Mert mi a név? Se kéz, se láb, se arc…” – a maga igényei szerint gondolja tovább: Mert mi a biológiai és társadalmi rend az önmagát férfinak érző nő „lénye leglényegéhez” képest; (67.) a „mostaninál valóságosabb élet képéhez”, képzelmi képéhez képest? (95.) Lényegében semmi. Ám gyakorlatilag mégiscsak megannyi szenvedés elapaszthatatlan forrása. Noha V. S. éppenséggel a fennálló társadalmi norma szerint döntene (és nem megkérdőjelezné azt) a saját ügyében; hiszen az szeretne lenni, „aki átkel a jégen”, és nem az, „akiért átkelnek”. (110.) Lévén nem annak érzi magát, „akire vágyakoznak”, hanem annak, „aki vágyakozik”; nem annak, „akire néznek”, hanem annak, „aki néz”. (120.) Az érzést megszólaltató költői képek szintjén rendben is volna a dolog; működik a fikció, mert működtetik. Hiszen a feleségét végleg elveszítő hős még a teljes reménytelenség állapotában is hazug vigaszt merít az „ólomszürke, decemberi égen” egyetlen rövid pillanatra megnyíló „tündéri fényből”; mely röpke fényjelenség egyrészt – számára – költői látomás, másrészt – számunkra – költői kép. (353.)

Költői  érzés – érző költészet – költői próza: ezen a szorosra font ok-okozati láncon fut végig V. S. rendhagyó  voltában is szokványosnak tűnő története, amelyben tehát egy alapvetően lírai lelkületű lény vergődik a prózai valóság szorításában; miközben tartósan elhiteti magával – és talán néhány érzékenyebb lelkű olvasójával  is –, hogy a saját fikciója igazabb s így érvényesebb volna, mint a külső világ verdiktje. Noha azért tudatában van a belső képzetek törékenységének, így például az első feleség, a nyíregyházi Emma megszöktetése során keletkezett „kellemes elégedettség” ideiglenes érvényének, amelyet ugyanakkor „könnyű összetéveszteni a szerelmi boldogsággal”. (243.) Hiszen: „…az igazság az, hogy igen-igen rövid idő múltán már csak mímeltem a szenvedélyt.” (247.)

Mint ahogyan Rakovszky Zsuzsa is „csak mímel” nekünk egy történetet, amelyben ugyanakkor a számára talán legfontosabb ügyet ábrázolja: a szenvedő lélek és a közönyös külvilág lírai szerkezetű konfliktusát. Álom, éber álom, képzelgés, költészet, költői próza… Kicsit úgy érzi magát az olvasó, mintha ő maga is a főhős halott nagyanyját faggató asztaltáncoltató társaság körében ülne – egyfelől. Másfelől meg mintha ugyanúgy kívülről tekintene rájuk, mint Kosztolányi Aranysárkányának ironikus elbeszélője, aki az epilógusban szinte szó szerint ugyanazt mondatja a halott Novák Antal asztaltáncoltató lányával, mint majd’ száz évvel később Rakovszky elbeszélője Vay Sarolta öregecske nagynénjével: „Ugye, jó ott neked, ahol most vagy?” (300.) És noha a kérdés a nagyanyának szól, az unoka, ha megkérdeznénk tőle is, feltehetően azt válaszolná, hogy ő – akár álmodik, akár képzeleg, vagy akár verset ír – mindig ott van, ahol éppen (ha nem is jól, de) érzi magát. Mégpedig „lénye leglényege” szerint.