Édes hazánk cukor nélkül
Elkészült egy antológia (Édes hazám, Magvető), amely nagyjából hajaz is választott tematikájára, a rendszerváltást követő két évtized közéleti és politikai verseit gyűjti egybe, lényegében alig jobb eredményt mutatva fel a megcélzott történelmi korszaknál.

Sommásan elintézve a kérdést: mindkettő mindmáig befejezetlen; a részleteket kissé kibontva: ugyanazt a hibás logikát követte egyik is, másik is. Ahogy maga a rendszerváltás sem alkalmazott éles és határozott cezúrákat, úgy ez a kötet sem választja szét a verset a pamflettől, hanem vegyíti, összemossa, holott így bizony nem mindegyik determinál. A címlap ugyan egyértelműen „kortárs közéleti versekről” beszél, ezért látszólag okafogyottnak tűnik felvetésem; ugyanakkor annak mind bemutatóján, mind a közbeszédben kevercsként használódnak a fogalmak; van, amikor mintha egymás szinonimája lenne a megszólalóban, máskor viszont megfogalmazódik a különbség miatti zavar. Ezért nem árt, előzetesen, saját szempontjainkat is tisztázni.
 
Kicsit messziről kezdjük: a múlt század harmincas éveinek elején. Beszélhetünk akár kerek nyolcvan évről is, hiszen 1932-ben jelent meg az a Polgári kiáltvány, amely – az eléggé zűrzavaros korban – egy olyan eszmerendszer mögé keresett politikai erőt, társadalmi bázist, amely ideológia rokonítható antológiánk írásainak s szerzőinek legtöbbjével. A kiáltvány meglehetősen naiv – bár legyünk jóindulatúak: leegyszerűsített közérthetőséggel – vázolta fel „Európa messiásainak” (fasizmustól a kommunizmusig) téves és végzetes útjait, felkínálván a polgári közösségek szolidaritáson alapuló összefogásának alternatíváját. Utaljunk vissza az évszámra; a magyar parlamentben – parlamentáris keretek között – ekkor bontott zászlót a horogkeresztes párt, Meskó Zoltán bejelentését és részletes programismertetőjét nem csak üdvözlő taps kísérte a mérsékelt jobboldalról, hanem még a közben lejáró felszólalási időkeretének hosszabbítását is megszavazták; néhány héttel később pedig a magyar olimpiai aranyérmeket ünnepelték, többek között Petschauer Attiláét. Három pont. A politikai teret a revizionizmus gondolata uralta, s ez lényegében lehetetlenné tette minden attól – részben vagy egészében – eltérő nemzetközi államszövetség kialakítását.
 
Mondom, zavaros kor volt, meglehetősen magnetikus kényszerpályákkal; már akkor, de visszanézve még inkább erősen idealizált törekvésnek tűnik az említett kiáltvány közreadása, melyet öten jegyeztek szerzőként, de én itt csak Karinthy Frigyest említeném – hogy a költészetnél maradjunk. Nos, a költő itt politikai aktivitást mutat, majd, belátva ennek sikertelenségét, visszatér a közéletiséghez. Megírja az utóbbi magatartás mindmáig kiemelkedően példaadó verseit; a „Struggle for life” soraitól („Inkább egyenek meg a férgek / Minthogy a férget megegyem”) a büszke lemondás búcsúszaváig („Szép tüzes emberi szó új bolygója a Napnak / Kezdjen valahol valami új pályafutást” /A lapda/). Valahol itt, e két pont között róják útjaikat kortárs költőink is, tanúskodik erről az antológia, ám néhol a történet megreked puszta indulatnál (a számonkérés politikája), máskor pedig a műfaj határai válnak kétségessé, ami azért baj, mert egy lazább fogalmazás nem feltétlenül erősíti, de szinte biztosan gyengíti az élmény teljességét. 
 
Summázva: ami a politika direkt nyelvén szól, az válhat kiáltvánnyá, ám a szépirodalom területén legfeljebb ha pamfletként szerepelhet; noha annak ereje is kétségbevonhatatlan. Így és ezért, hogy pikírtségünk nyilvánvaló legyen, pamflet az „itt a nyilam, hová lőjem”, a „piros a vér a pesti utcán”, aminthogy közéleti költészetre példa a fent említett Karinthy-örökhétfő. (Mert hát, ha minden hetünket annak jegyében kezdenénk, talán nem jönne el újra és újra a nagycsütörtök). Antológiánkra vonatkoztatva a summázatot: a válogatás nem a formák és minőségek mentén egyértelműen rajzolódó szűkítést, hanem a szinte teljes mennyiségi lefedésre törekvést választotta, ami még inkább sebezhetőbbé tette, hiszen a lehetetlent célozta meg. Ettől s talán ezért még nem sikertelen vállalkozás, ám felkínálja magát a kritikus hangú kérdőre vonásnak. Előbb hát erről, s később erényeiről; hiszen hát minden jó, ha a vége jó, nemdebár. 
 
Az első, amire fentebb már utaltunk: a műfajok egybemosódása. Rögtön a közepébe csapva, a cím nyomán, nekem kezdettől fogva kihívás Erdős Virág szövegeit versnek, költészetnek nevezni. Mindenképp hatnak, lelkesen küldtem őket tovább kórházban fekvő barátom mobiljára, így van, ezt kell kimondani, bólogatok – de itt, néhány más vers társaságában, szomszédságában már másképpen hatnak. Kivel állítsam szembe, kivel is, tudható ez; de nem fontos. Sokkal inkább lényeges a kérdés felfejtésében az a szempont: vers-e, vagy vers marad-e az a szöveg, amelyet tördelhetünk így is, úgy is; ha akarom, folyószövegként jelenik meg a lapok publicisztika-rovatában, ott akként is elmegy; ha akarom, akkor viszont rövid sorokra bontom – hát hiszen a régi vicc szerint is az a vers, aminek a sorai nem érnek ki a margóig.
 
Itt műfajról van szó, arról, hogy az antológiában „versek” olvashatóak a szerkesztő (Bárány Tibor) és a kiadó állítása szerint; amennyiben helytálló a helyzetértelmezésünk, akkor befejezett szakaszába „látszódik érkezni” a költészet intertextuális viszonyairól szóló vita, a kérdés eldöntetett – de akkor viszont miért nem olvashatjuk a kötetben, többek között, Dopeman, Sickratman és mások terméseinek szűrletét?  
 
Folytassuk itt, immár komolyabbra (mert eddig sem öncélúan poénkodtunk) fordítva a szót. Maradjunk a hiánylistánál. Kezdvén azzal: a válogatás, noha átenged néhány szerzőt a frontvonalakon, még mindig magán viseli a „kánonjogot”. Túlnyomó többségben egyfajta számonkérés mentén szerveződnek a szövegek, fogalmazódnak meg a versek; ez érthető, hiszen nagyjából s egészében véve minden korban ez az a kritikus polgári magatartás, amely a humanizmus világából gyökeredzvén azonnal érzékeli annak sérülését, horzsolását. És megszólal – más fegyvere nem lévén. És megszólal – más fegyvert nem is kérvén.
 
Mégis, csapjunk a lovak közé, itt és most – különösen egy műfajhatáraiban erősen elmosódott szövegtenger esetében –, nem lett volna érdekes összeengedni az eltérően közös fájdalmakat? Döbrentei Kornél az Átpingált március-ban („Uramisten, mennyi csapodár kokárda”) nem arról ír-e, amiért Zalán Tibor megy „pörre” a korral: „A legveszettebbül csaholó kutyák álltak be / az üldözöttek kórusába”. (Kívül). S még mennyi vélt vagy valós egyezés. „Az ország, hová visszatérek, / a szétesés szélén áll. / A határ szántása megéget, / számból kicsordul a nyál. // Letört kiflivégnyi boldogság / szárad a földre esve, / dobozos tejet kínál hozzá / a felszolgáló este” – olvasom Vörös István sorait (A kifli országa), és felrímel bennem a gondolatpár, Serfőző Simontól: „A városmélyek megtelve / eldobált fóliaszatyrokkal, / flakonokkal, kiüresedett életekkel, / a faluszélek szegénységgel, / sorsok romhalmazával, / hulladékaival a hitegetésnek, / ahol az éhség a szomszéd / krumpliját kiássa, / a szükség a fákat fűrészeli derékban. / Tüzüknél főnek a híg levesek, / sül a nyomorúság ebédre”. (Itt élnem).
 
A sor hosszú, de még egy mindenképp idekívánkozik. Mert amikor az antológiában Kovács András Ferenc hatalmas verséhez (Nem lesz elég) érünk, akkor nem csak a pesti vicc jut eszünkbe (mely szerint mindenki hozzon magával még egy hazát), hanem Kiss Benedek párhuzamos felelete. Az első tehát: „Majd nem lesz hazának elég / Árpád apánk s a Feszty-körkép! / Nyomulnak apróbb geszti törpék – / A többi ágyútöltelék”. Eddig Kovács András Ferenc, s nézzük Kiss Benedeket: „Csillagok, planéták, száguldjatok, / nagyapám, azért én itt vagyok, lásd. / Látnom kell, mint vesznek a magyarok / ma is – ki tette ezt a nagy rontást?” Nézzük, olvassuk, vetítsük egymásra a sorokat, a gondolatokat, talánha azt is észlelve – lehet, hogy vannak harmadik, kívülálló, de mélyen belülvaló hiteles válaszok? Elég lenne, lehetne ehhez összevetni csak a közös, de mégsem egy lapra kerülő töprengéseket?  
 
Mondom, példa rengeteg adódna még, de ami ennél fontosabb: volt egy esély valamire, lehetett volna, amiről ez az antológia, a maga készülődési fázisaiban, lemondott. Sajnos. 
 
De mást is elmulasztott. Ha már fentebb kitértünk a pamflet műfajára, említsük meg: Sajó László versének (Három a magyar igazság) lábjegyzete után az oldalpáron nagyon jó helye lett volna a kötetben nem olvasható Lászlóffy Aladár opusnak. Csak pár sort belőle, hogy odalapozva ki-ki megértse, miért gondolom így: „Dr. Brutust gyilkolássza / Dr. Caesar, volt nagybátyja. / Dr. Addigtesziveszi / a hon ügyét sírba teszi. // Dr. Falra, dr. Borsó, / így tetejes a koporsó. / Dr. Szögesdróti Gulág / átalakít régi gúlát”.
 
Többen elmondták a kötet bemutatóján is, sőt, valaki konkrétan utalt annak egyik szerzőjére, aki azt mondta: ő biztosan más verset választott volna az adott témához. Így érzem magam is, ugyan Lászlóffy, sajnos, már nem dönthetett volna, de néhány jelen lévőtől magam is megkérdezném (ha nem hallottam volna a szerkesztői választ) arról, hogy ezt miért igen, s azt, ami – talán nem csak szerintem – sokkal ütősebb, azt miért nem. S még mindig a hiányzók, csak oly ok miatt, amit már érintettem, s amiről – épp a beígért erények taglalása során – majd szólni fogok. Nos, érthetetlen, hogy a hetvenes évek egyik nagy mozgalmi versének akár ismert átirataiból, akár magának a szerzőnek már a tárgyalt évtizedekben írt verseiből miért nem kapunk merítést? Utassyra gondolok, természetesen, a Zúg márciusra, s hagyjuk a parafrázisokat, de idézzük ide a költő egyik utolsó versének borzongtatóan áthallásos sorait: „Huncut, kétértelmű, / álnok, hamis szóval / traktálgatjuk egymást, / s hülye monológgal / ámítjuk magunkat, / megtagadva mindent, / mindent, ami untat: / titeket, őket és / a hol volt, hol nem volt, / volt egyszer egy múltat, / a vérsötét jelent, / a százszor szapultat, / ÉS HALVA SZÜLETETT / JÖVŐNK! Az avultat”. (Ének Bázakerettye betegeiről).
 
Hát nem gyönyörű levél ez Dzsótól az édes hazának? Legalább itt, ebben az antológiában – fel kellett volna bontani. Ahogyan, és sorolom, csak sorolom, illet volna beemelni a kötet szinte bármely ciklusába, ám különösen a búcsúversek közé, Szervác József mennydörgését: „Így jó. Ez nem enyészet, nem a jó / megdöglés, csak a leglényegem végső / szabadságolása, rajtam nem fognak / helyiérdekű thermidoraitok – / születtem, ''nem vegyültem el'', s kiváltam – / így jó. Mostantól anyanyelvem bozgor.” (Jelentés ideátról). 
 
S még mennyi, tényleg hirtelen merítéssel, átszaladván a köteten. Mennyi hiányjel, ami akár bántó is lehet. Hogy élestréfás módon fogalmazzunk: a magyarországi magyar roma költő nem írhat verset erről, nem mondhatja, hogy édes hazám – maradtam, bár megmarattam? Olyan lágy spét ez, ahogyan szóba kerülnek, persze, roma honfitársaink, de tőlük hiába keresem a korszak meghatározó versélményeit. „két szemét könny takarja el, / mint a szemfedő, / akiért sírásók jönnek, / s Európa közepén, / mint a halálra éheztetett kutyát, / elhantolják ezt a HAZÁT”. (Horváth Gyula: Megfagyott ország). Vagy Choli Daróczi József húsba vágó kérdése, az idézett vers (A haza homlokán) nem kevésbé húsba vágó pontos leltára után: „Lesz-e polgárháború / ebben a Jézustenyere országban?” De hát idézhetném Kovács József Hontalan, Rigó József, Bari Károly vagy hát a nagyon is aktívan politizáló Jónás Tamás sorait; a két aranypánt kettős fájdalmának fájdalmas, vakító énekeit; de zárjam ezt Szepesi József kérdésével, aki immár nem várta be a választ: „A világ amelyben / élek kiköpni készül. // Vajon túl rágós vagyok / vagy csupán megkeseredtem?” (Elmélkedés).
 
S mielőtt úgy tűnne, átevezünk a mérleg pozitívumaira, említsük meg azok hiányát, akikre pedig ez az egész nagyon vastagon tartozik: a fiatalokat. Akik tizennyolc-húsz évesen ugyanazt fontolgatják, amiről Kemény István ír, kicsit korosabban: „Hozzád öregszem és belehalok, ha / most téged el nem hagylak.”(Búcsúlevél). Nem fog elmenni persze, ettől a vers még dermesztően jó, de hát ő is tudja, hogy a gondolattal játszadozhat, na de egy Wallenberg-utcai költőnek, bizony, maradnia kell. Itt vannak viszont a fiatalok, a gyermekeink, sőt, néhányuk unokám lehetne, akik viaskodnak az öröklött viszályokkal, belecsöppennek folyton-folyvást valami szoborháború, vagy más apropó okán olyan helyzetekbe, olyan össztársadalminak álcázott vitákba, amelyekben ők nem látnak megoldást saját, valós problémáikra. Hát vagy asztalra csapnak, vagy szánakoznak, mindenesetre csomagolás közben még elénk tesznek egy-egy verset. „Az utolsó évek álmait végigüvöltötte. / Nem tudtam, hogy nyilasok, ávósok vagy / egészen mások üldözik, / de a végén, már vele együtt, bíztam a győzelmükben”. (Fehér Renátó: Amit kovbojosnak hívott). „Valaki minden fiút ölni / meghalni kegyetlen kiképez, / mert idegen emberidegen / átokverte vidék ez”. (Kemény Lili: Otthoni dal). Ennyi hát, zárásként, eljutottunk az egyre távolibb utódokhoz – közelednek-e egyszer, valamikor? 
 
Sokat beszéltem a hiányzókról, s a hiányosságról. Tettem csupán azért, mert komolyan, nagyon komolyan vettem ezt az antológiát. Vártam rá, igazat adok Keresztury Tibornak is, aki „a legjobban várt könyv” szubjektív különdíjában részesítette a művet. Mondjuk, nem volt nehéz dolga, hiszen legalább azért, hogy ne a számítógépen, gyűjtögetve tároljuk a szövegeket, már megérte a várakozás. De kaphattunk volna – vagy a szerkesztők adhattak volna – többet is. Merhettek volna nem csak nagyot álmodni, hanem ébresztőt fújni. Mert hiszen érett a dolog, valóban csak össze kellett „gereblyézni” azt a sok-sok szöveget, amelyek egymás után sorjáztak, részben az egyéb tehetetlenség, részben a költőlét privilégiuma okán. Mert a költészet mindig nagyon is jelenvaló, hol zsarnokság van, ott ő is zsarnokká válik, kegyetlen és szókimondó modorban leoltja avagy éppenséggel seggbe rúgja a zsarnokot; ha mi nem, hát legalább az utódok tanuljanak belőle. 
Hát ez az. Bizony, lehetne egy ilyen vállalkozásból ajánlott olvasmány, akár csak face tu face, oszt, ha majd az új idők új alaptantervet írnak (mert ez, húsz év után mondva, megúszhatatlan rugó-rágózás), akkor lehet kötelezőként ezt is oda bepróbálni. Persze, addig átszerkesztve, részben a fenti szempontok alapján, részben pedig annak átgondolásával: mit is akarunk elmondani költőink által? Annyit, hogy köszönik, jól vannak, bár bővebben már nem olyan hűde, vagy azt, hogy – itt élned s szólnod kell. Rendületlenül. Vagy, egye fene a pamfletet, drága Virág, mert hát azért csodás dolgokat ír, szóval, ha mérgez már a mosoly, akkor is szólni – rendüleplenül.

Forrás: est.hu (2012.06.14.)

2012-06-14 08:56:11
Fordította: Pék Zoltán
Londoni nyarak sok zenével és fűszerrel
A fiatal brit irodalom egyik legígéretesebb szerzőjének regényében egy ghánai fiú felnövéstörténetét követhetjük végig délkelet-Londonban. Miután nem jut be az áhított zeneművészeti...
Fordította: Kúnos László
A halhatatlanság ára
Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít. A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert...
Fordította: Kúnos László
A halhatatlanság ára
Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít. A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ