Jegyzet Győrffy Ákos Haza Című könyvéről
(kiadvány: Haza)

„A tanítványok sietve és viszolyogva lépnek át a kutya tetemén, Jézus megáll előtte, nézi, aztán utánaszól a tanítványoknak: Nézzétek csak, milyen szép a foga. Milyen szép a foga. Nekem ez fontos mondat és nagyon jellemző. Meglátni a legviszolyogtatóbban, amely persze nemcsak a kutyatetem, hanem az élet nyomorúsága, esendősége, félelme, a halál, a sors – meglátni mindabban, ami szép, valami részletet találni, ami szembeszegül a visszataszító látvánnyal, a félelemmel, azt én kivételesnek tartom és általánosnak is. […] Az oszló kutyatetem és a szép fog – ez a két pólus, ami közt az ember egzisztál: esendőség, törékenység, halál – életkedv, életöröm.”

(Nemes Nagy Ágnes: Jézus)

Győrffy Ákos Haza című, könyvhétre megjelent kötete (Vál. és szerk. Hafner Zoltán. Budapest, Magvető, 2012.) ellenáll a besorolásnak. Földényi F. László a kötet fülszövegében mintha az esszé mellett foglalna állást, Vass Norbert pedig a literán publikált jegyzetében az esszé-novella-riportkönyv-vallomás metszéspontjára látszik helyezni e művet (http://www.litera.hu/hirek/szabadpolc_2_tukor_reflex, elérés: 2012. június 26.). A kötet a maga szelíd módján szembemegy az osztályozás, besorolás aktusával akkor is, ha éppen nem önnön műfaji besorolásáról nyilatkozik: „De az sem lenne jó, megszűnne titokzatossága, az egyetlen talán, amiért idejárok. Meg lenne magyarázva, és a magyarázat által meg is halna azonnal. Meghalna az egész völgy, mint a többi hely. Ahogy a helyek és a dolgok meg tudnak halni a magyarázatok és a magyarázatokból következő tettek által.” (22.) E kérdéskört említve nem hagyható figyelmen kívül a René Wellek és Austin Warren által ugyancsak tárgyalt besorolhatatlanság ténye a világirodalomban (Wellek – Warren: Az irodalom elmélete. Ford. Szili József. Budapest, Osiris, 2006.).

Kétségtelen – s erre utal valamelyest Vass Norbert is –, hogy Győrffy könyvének működésmódja a beszélgetést jeleníti meg. A kötetben megnyilatkozó beszélgetése lehet önnön magával vagy az Istenivel, illetve majd a „későbbiekben” az olvasóval folytatott. A beszélgetés nélkül (e/minden) kötet megfosztódna lényegétől: „a beszélgetés: mű, ha tetszik: műalkotás, amelynek a létrehozásában minden jelenlévő részt vesz”. (Nemes Nagy: A beszélgetésről. In Uő.: Az élők mértana I. I. m. 694.) E könyvben megszólaló leginkább önnön emlékeit hozza fel, miközben az emlékezet folyamatának meghatározását próbálja megadni: „azt látom, amit az emlékezet megszűrt, kitisztított, átrostált a maga titokzatos rendszere szerint. […] Ez a régi kép az elmúlt tízegynéhány év alatt ért meg bennem ilyenné. Ami azóta történt, mind hozzátett vagy elvett belőle valamit” (14-15.). [Nem tekinthető esetlegesnek, hogy az emlékáradatot vélhetően, a Győrffynek olyan fontos Szabados György-zongorajáték (és a Szabados-életmű, amelynek megkerülhetetlen eleme az Adyton (http://www.youtube.com/watch?v=n8JspmCqgCg) a benne rejlő kereséssel) indítja el.] Az emlék és az emlékezés e mozgó, alakulóban levést aláhúzó aspektusával párosítható össze az a jegy, amely az emlék „élő szövet” voltát (20.) hangsúlyozza.

Az áradás az emlékezetet érintő sajátossága mellett fontos eleme a Hazának: egyrészt ennek következtében tudja bemutatni „a két pólus” együttes feltűnését a zúgónál lévő hűtőszekrénnyel. E kép nem válik el egy pillanatra sem az emlékezéstől a párizsik és sörök nyomhagyásának köszönhetően.

A patak zúgójánál fennakadt hűtőszekrényt még egy hét múlva is ott találom. A jégmáz leolvadt róla, a kékeszöld víz vadul örvénylik a hajdani párizsik és sörök helyén. Az egészben az a borzalmas, hogy szép.” (92.)

Másrészt az áradás nem választható el sem a zúgó, sem a folyó ábrázolásától. A kötet érdekessége, hogy a zúgó megjelenítéséig is elér a beszélgetés kérdésköre, hiszen a zúgó megkísérel úgy szólni a maga összesítő módján az individuumhoz, csak az adott individuumhoz, mintha mindenkihez lenne egy külön hangsora: „Vagy inkább talán egyszerre minden. Egyszerre szól belőle, a zúgó hangja talán az egyszerresség hangja, csak mindenki a magáét hallja belőle, ami rá vonatkozik, csak azt.” (33.). Az individuum megkockáztatja, hogy zúgó, vagy legalább a zúgó része legyen ő maga is. Ily módon meglehet az esélye az összesítés okán, hogy a részek párbeszédéből jusson neki, ám e párbeszédek csak olyanok lehetnek, mint a szervezetéi. Természetszerűleg kérdéses, hogy a minden részei párbeszédbe lépnek-e egymással, hiszen ehhez a részek külön léte lenne szükséges. Ezzel a gondolatsorral Győrffy a hozzá közelálló teológiai diskurzus tartományát érinti az isteni időszemléletében lévő együttállást és az emberiében feltűnő fragmentáltságot sejtetve:

Most én is a zúgó vagyok. Kipróbálom az érzést, hogy milyen lehet zúgónak lenni. Vagy inkább hogy milyen a zúgó részének lenni. A zúgó részének lenni olyan, mintha nem lennék. Vagy mintha minden lennék egyszerre. Rákpáncél és levél és moszat és szitakötő és kő és árnyék. És a zúgó fölötti ég is lennék. És a másnapi, már most előre érzett szomorúság is, amikor majd visszagondolok erre, ahogy itt feküdtem. Hogy máris múlt időben gondolok arra, amiben éppen vagyok. Hogy csak holnap fogom megérteni, hogy tegnap megvolt az időtlenség. De milyen időtlenség az, gondolom a kövön fekve-lebegve, milyen időtlenség az, aminek holnapja lehet.” (77-78.)

A folyóhoz is az áradáséhoz közeli és az emlék sajátosságait magénak tudó, az élőlény jegyeit magával hordozó attribútumok kapcsolódnak. A Duna a mellette élő individuum múltját és jövőjét meghatározza, ez individuum Dunától független léte háttérbe szorul. A meghatározottság e típusa a folyóban úszóra is vonatkozik; az individuumot mintegy bekebelezi a Duna.

A folyóparti ember számára soha nem volt kérdés, hogy a Duna élőlény. Még akkor sem, ha életében eszébe nem jutott elgondolkodni ezen. A Duna a tudat homályos mélyrétegeiben kanyarog, mindig is ott kanyargott. Lehetetlen elképzelni olyan időt, amikor a Duna még nem volt bennem, mondja ez az ember. Amikor még nem ismertem az emberi nyelvet, a Duna nyelvét beszéltem, és amikor álmodtam, a Duna vetítette elmémbe a képeket. Minden gondolatom mögött a hömpölygő víz van, és amikor már nem leszek, az csupán annyit jelent majd, hogy elárasztja a szívem a Duna, kimossa a szívemből mindazt, aminek nincs semmi jelentősége. Mert nincs jelentősége semminek, ami nem Duna.

[…]

Ezt az egészet a folyó látja így, nem én. A Duna tekintete lettem. A Duna szemével látom az eget és a szürkületből előtűnő erdőtömböket. Az erő, ami elragadott, régtől ismerős volt.”

(63-64., 67.)

A folyóról nyilatkozásban bennfoglaltatik a határfolyó kérdésköre, s ezzel a határé is. A kötet e pontján az irónia erősen kettős mozgásával van jelen. Győrffy a határ szélén élők peremen való létét kiemelve a hatalom osztályozó aktusát is bemutatja akkor, amikor a határ mentén lévő betegek által lakott intézményről és lakóiról ír. A Haza határábrázoláshoz párosuló izgalmassága fellelhető az otthonát időlegesen elhagyó, a határ túloldalára „vándorló” lelki történéseinek, félelmeinek lefestésében, amelybe öröklött sztereotípiák vegyülnek.

A túloldal egy másik ország. Holott ugyanolyan. Ugyanolyan erdők és ugyanolyan rétek. Ha nem tudnám, de tudom. És ettől a tudástól a látásom is megváltozik. Megváltoztatták bennem a látást azzal, hogy tudatták velem. Másképp tekintek odaátra. Némi félelemmel. A túloldal az enyhe gyomortáji szorítás felől nézve.

[…]

Ez az odaáti világ mindig mellbe vág, gyanakvóbb leszek és éberebb. Mert itt bármi, bárhol, bármikor. Nem mintha ott, ahonnan jövök, másképp lenne. De ez itt mégis hozzá tud tenni valamit. A kiszolgáltatottság érzésén finomíthattak errefelé, hogy még tapinthatóbb legyen. Nem sokkal, de kicsit mindenképp félelmetesebb világ.

[…]

És a folyón túl az elviselhetőbb halálfélelem, amit most minden pátosz nélkül hazának érzek. […] a haza az elviselhetőbb halálfélelem az ismerős és megszokott díszletek között.”

(35., 37., 38.)

A sztereotípiára támaszkodás következtében nem tudja az individuum differenciáltabban szemlélni a határon való lét kérdését. Győrffy kötete e problematikánál önnön, műfajok közötti mozgása következtében is meg-megbicsaklik azzal együtt, hogy a könyvbeli megnyilatkozó individuum iróniával tekint saját magára is.

A folyó magában foglalva az egyént, önnön részévé, tőle elválaszthatatlanná teszi. Az egyén az erdővel egy olyan folyamaton megy keresztül, amelynél a fák esetében az egyén nyomhagyása emelődik ki; az egyén íródik rá a fára. A kötet a fa emlékezetét hangsúlyozza. A fa átad egy múltszeletet a neki támaszkodó egyénnek, kissé mintha a beszélgetés megnyitás-közössé tétel jegye húzódna alá:

Nemrég szakadó esőben mentem fölfelé egy dombon, és nekitámaszkodtam egy fának, hogy kifújjam magam. És akkor valahonnan egy kép, hogy egy fiatal nő, a ruhája alapján talán a múlt század harmincas éveiben lehetett ez, egy fiatal nő támaszkodik ugyanennek a fának. És sír, rázza a zokogás. Egy ideig még az arcára, a frizurájára is emlékeztem. Aztán elhalványult az egész, visszatért oda, ahonnan jött. Az öreg bükk őrizte meg az ismeretlen nő fájdalmát. Létezik-e akkora fájdalom, hogy egy fa hosszú évtizedekig őrizze magában, és aztán átadja nekem ezt a régi fájdalmat a zuhogó esőben.” (25.)

Győrffy kötetbeli angyalinterpretációja nem a beszélgetés fenti szemléletére alapoz, hanem sokkal inkább az angyalról való gondolkodás olyan irányára, amelynél az angyal közlő funkciója mutatkozik meg. Mivel az angyal az individuumról való tudását ismerteti, nem választható el e vonás sem teljesen a beszélgetéstől és a látástól.

Az angyal felfoghatatlansága és rémületessége abban rejlik, hogy megmutat engem magamnak. Nem retusál ki semmit, nem maszatol. És egyáltalában nem szánakozik rajtam, nem sajnál, nem ölel a keblére. Ez vagy te, nézd meg magad jól.

Az angyal azért iszonyú, mert a tudás, amivel megajándékoz bennünket, nem kellemes tudás.” (31.)

Győrffy Ákos Haza-kötete egy, a teológiai diskurzustól nem függetleníthető beszédmódot applikálva a beszélgetés, emlékezés, áradás sajátosságait hordozza. E kötet zavarba ejtő. Küzd a besorolhatatlanság jegyével, a megnyitás, nyitottság mellett foglal állást. Le kell szögezni, hogy minden bizonnyal a 2012-es év egyik legfontosabb könyvéről van szó, s ez remélhetőleg a kötetről való beszédet is maga után fogja vonni.

Kovács Flóra

Forrás: Tiszatáj (2012.07.02.)


2012-07-04 13:22:11
Fordította: Pék Zoltán
Londoni nyarak sok zenével és fűszerrel
A fiatal brit irodalom egyik legígéretesebb szerzőjének regényében egy ghánai fiú felnövéstörténetét követhetjük végig délkelet-Londonban. Miután nem jut be az áhított zeneművészeti...
Fordította: Kúnos László
A halhatatlanság ára
Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít. A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert...
Fordította: Kúnos László
A halhatatlanság ára
Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít. A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ