Egy vallomással kell kezdenem: ebben a könyvben először nem a szerző személye fogott meg (most jelölték Man Bookerre amúgy a TransAtlantic-ért), és még csak nem is a fülszöveg. Hanem a borító: minimalista, kicsit madmen-es, letisztult, égszínkék. Meseszép. Még tudnám cifrázni, de erről most ennyit, nézzük, miről szól a könyv.

1974 augusztusában egy őrült francia fogta magát, és átsétált a Világkereskedelmi Központ ikertornyai között. A vállalkozás természetesen nem volt sem őrült, sem spontán: Philippe Petit mindent gondosan eltervezett, hónapokig gyakorolt, felmért, méricskélt. Az ő története az, amely vékonyka fonálként keresztülhúzódik ezen a történeten, és lazán összeköti a Hadd forogjon a nagyvilág szereplőit. Köztük például az ír Ciarant, aki hetvennégyben azért érkezik New Yorkba, hogy megtalálja öccsét, a papnak állt Corrigant.

Ciarant kezdetben sokkolja a bronxi nyomor, az öregek istápolójának és kurvák gyámolítójának állt fivére azonban láthatólag jól érzi itt magát. Nem vágyik többre-jobbra, lelki békéjét legfeljebb a guatemalai ápolónő, Adelita zavarja meg. Az idősebb fivér ugyanakkor nehezen emészti meg, hogy a lakás ajtaja mindig nyitva áll a környék prostijai előtt, akik ügyes-bajos dolgaikkal mindig megtalálják a fiatal írt. Aki ha kell, kávét főz nekik, ha kell, a rendőrségen intézkedik.

A bronxi kurvák arctalan tömegéből azonban kiválik Tillie, és lánya, Jazzlyn. „Született strichelő vagyok”, állítja magáról Tillie, aki bár szentül fogadta, hogy lányát nem engedi ki a placcra, a végén már ő húzza össze a gumiszalagot a lány karján: „Biztonságban akartam tudni. Nem akartam semmi mást, csak ezt.”

Az ő ellenpontja lehetne a Park Avenue-i Claire, aki éppen délelőtti kávézásra várja a barátnőit. A város és a társadalom különböző szegletéből érkezett nőket valójában ugyanaz a trauma köti össze, mindannyian Vietnamban veszítették el fiaikat. Hiába azonban az egymás iránti szimpátia, a gondosan felsimított púderréteg a percek előrehaladtával szépen lehull, a mosolyok megmerevednek, a levegőt hasítani lehetne a zsúron.

Különböző, térben és társadalmilag egymástól nagyon távoli életutakat köt össze McCann (a háttérben végig ott lebeg Philippe Petit az ikertornyok között szorosra húzott acélkötélen), közös nevezőjük a veszteség, és valami furcsa kicentizett létezés, melyben nagyon kevés kell csak ahhoz, hogy az adott személy kibillenjen megszokott mindennapi egyensúlyából.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: http://gerincrevagva.blog.hu, 2013. július 25.