A húszas évei elején járó Potozky László már az Erdélyi Híradó Kiadónál megjelent, Áradás című első novelláskötetével is kivívta a kritikusok elismerését. Hogy pompásabb debütálást kívánni sem lehet, bizonyítja a Magvetőnél az idei könyvhétre megjelent második novelláskötetének, a Nappá lett lámpafény fülszövegének kezdőmondata, mely szerint Potozky a magyar próza egyik legnagyobb tehetsége. Folyóirat-publikációi, illetve a Körkép és Az év novellái című novellaantológiákban való idei egyidejű szereplése egyaránt arról tanúskodnak, hogy a szakma is a kritikusokhoz hasonlóan vélekedik a fiatal szerző alkotásairól. A Nappá lett lámpafény tizenöt történetét olvasva nyugtázhatjuk: joggal.

Egy-egy írást, vagy akár kötetnyi terjedelmű alkotást olvasva akaratlanul is beindul bennünk, olvasókban a párhuzamvonási kényszer, lázasan keressük az előttünk feltáruló szövegfolyamban rejlő kapaszkodókat, amelyek segítenek abban, hogy a korábban olvasott írásművekkel, szerzői poétikákkal, jellegzetes szimbólumokkal rokoníthassuk az éppen olvasottakat, ezáltal szőve-sűrítve saját irodalmi asszociációs hálónkat, amelybe a „friss fogásnak” is helyet kell találni. Potozky esetében Ernest Hemingway, Mario Vargas Llosa, Julio Cortázar, Bodor Ádám, Darvasi László, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza neve nagy elődként egyaránt felmerül, szerencsére ők „jó tanárként” mindössze utat mutatnak, s Potozky nem lelkes epigonként árnyalja tovább a „nagyok” által kialakított írói világokat, hanem sajátos atmoszférateremtő erejével az eltanult alapokra képes valami egyedit építeni.

Jót tett a fiatal novellistának a kolozsvári irodalmi életről tudósítva szerzett újságírói tapasztalat, plasztikus világábrázolása, letisztult, minden cifraságtól mentes nyelvezete a szintén hasonló pályaképpel rendelkező Dino Buzattiéhoz hasonlítható, aki, elmondása szerint, az újságírói taposómalomban sajátította el a lényegre való összpontosítás és a cizellált fogalmazás technikáját. Ez a sokszor puritánnak tűnő stilisztikai-nyelvi egyszerűség Potozky László prózájának egyik erénye. A másik pedig a valóság és a fantasztikum nehezen kijelölhető mezsgyéjén való bravúros egyensúlyozás, melynek során többnyire sikerül helyesen eltalálnia a mértéket: történetei éppen annyira „földhöz ragadtak” csak, hogy felfedezhető bennük az általunk is ismert, belakott kisvilág, ismerősnek tűnnek a sorok között görnyedő, téveteg, keserű kisemberek és a sanyarú sorsok, ugyanakkor a fantasztikum felé is tendálnak, utat nyitnak a mágikus realizmus előtt, amely már a képzelet és a korlátlan lehetőségek terepe.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csík Mónika, Magyar Szó Online, 2013. augusztus 8.