Hogyan lehet kitenni szűrét a hiánynak? Fogas kérdés. A Szógyász című versben értekezik erről a szerző. Poétikus töménység lakozik a megszemélyesítésben, mint általában minden Jónás-opusban.

Ha kirekesztjük a hiányt, akkor megszűnik az igény, hogy betöltsük. Mégis, hol van az odakint? Ott vajon nem fog kalamajkát okozni jelenlétével a hiány? Dehogynem. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok pattognak a fejünkben, amikor a Lassuló zuhanás képeit tesszük mérlegre. Másutt eklektikusnak érezzük első látásra a kontextust és végül mégis karakteressé izmosodik. Erős spiritusz van ebben a lírában. Érzékiségében is hűvös, ironikusságában is komor. A szertelenségbe beleszőtt fegyelmezettsége igen meggyőző. Van súlya. „Tisztább a bűne, mint bármelyikünk fénye. / És becsületes is, nem ad okot reményre. / Nyitott és vár rád, rád teríti fátylát, / ő a könnyű létezés végső nehezéke.” (Fekete higany) A vájt fülű versböngésző rögtön megérzi rajta a rendkívüli formaérzék illóolajának friss aromáját. Ha a nagy elődök kozmikus problémaérzékenységéből indulunk ki (József Attila), akkor Jónásét úgy klasszifikálhatnánk: övé mikroprocesszori.

A verstani brillírozás nem zárja ki nála a folyó szöveg természetes lüktetését. A beszédet nem töri meg a pátosz. Ugyanakkor az apró momentumokat is szemléletesen „felhasználja” a szövegépítkezésnél. Pedig van benne retorika, ami másutt gyanús lehetne. De itt patikamérlegen kimért. Hiteles. „Szolgává tesz, királynak felken.” / „Parancs, parancsnok: egy az egyben. / Csaltam felnőttel, csalódtam gyerekben. // Születtem 73 ózdi márciusán. Anyám helyett nővérem volt anyám. / Fordítva. Vagy mégse. Vagy talán.” (Együgyű, alanyi vers)

Amikor az ember verset olvas, ki kell húznia magát a porból ahhoz, hogy tudja, felfogja, nem a verseket megszövegező emberről, hanem a versek beszélőjéről szól mindez, aki egyes elemeiben azonos ugyan a szerzővel, de sok vonása fiktív, illetve kifejezetten textuális létmódú. A Lassuló zuhanásnak, mint műegésznek kiiktathatatlan alapmotívuma az együttérzés. Jónás muníciót ad az életkedv visszatérítéséhez, de nála nem kontúr választja el a jelentésrétegeket, hanem színek, formák. A két egymásba forrt territóriumot, a személyeset és a külvilágra hárulót szervesen látjuk együttműködni. Ahogy az ige, mint éles, penge vékony kés, a lelket és a szellemet is el tudja egymástól határolni az Újszövetség szerint, úgy a jónási versbeszéd is megteszi ezt a hús-vér test és a műben felrajzolt én között.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Kántor Zsolt, Népszabadság, 2013. augusztus 17.