Sokunk számára ismerős és mégis riasztóan idegen közegbe kalauzol el minket Tóth Krisztina regénye. Az Akvárium fülszövege azt írja, mindenki árva a könyvben. Az bizonyos, hogy mindenki nagyon magányos. Az eleve elrendelt boldogtalanságban – amely ellen jószerivel nem is lázadnak – tengődnek, küszködnek az emberek, s csak némelyik akar, már-már tiszteletre méltó megszállottsággal, egy kicsivel jobbat annál, mint ami adatik. Ennyi örömtelenség sok egy könyvre, néha fojtogat.

Ebben a regényben nincs egy szemernyi napsütés, nincsenek megélhető és felidézhető szép napok. Az egyetlen megkapó pillanat talán épp az akváriumé (az eredeti helyszínén), amikor felidézi a sosem látott tengert. És mégis, lenyűgöző – vagy inkább letaglózó –, ahogyan Tóth Krisztina józanul és éleslátóan nézi, láttatja az élet sivár, közönyös akváriumában úszkáló, egyre kevesebb oxigént kapó regényalakjait. Nem kesergős-búsulós, minden baj forrását másokban találó embereket, inkább szikár és tétova szemlélődőket állít elénk, akiknek maga az élet is nehéz, megoldandó és bonyolult feladat.

A könyvben majd mindenki képtelen az örömre, tán csak – a maga együgyű módján – a szellemileg és testileg is fogyatékos Edu, valamint a hasonló, ám primitívségében is viszonylag elboldoguló Klárimama képes megélni ilyesfélét. Az egyetlen igazán aktív, feltörekvő, ügyeskedésre is képes alak Lali, s bár vannak sikerei, ő sem talál megnyugvást.

Félresikerült, elrontott életek, boldogtalanságok – három nemzedék összefonódó évei. Szoba-konyhás, gangra nyíló szegénység, alagsori ablakon szivárgó fények – egyre megy. A járdaszinti vegetálás fullasztó akváriuma éppoly kietlen, mint a naftalinszagú körfolyosós lakás, falikúttal, kinti vécével. De nem dobja fel a hangulatot a Velencei-tavi lángos biznisz sem, a boldogtalanság nemzedékeken átível. Minden figura mögött – Tóth Krisztina kiélezetten a nőkre fókuszál –, mint a görög sorstragédiákban, valami múltban gyökerező, kitéphetetlen bűntudat fölötti szomorúság ül. Teszik a dolgukat kötelességtudóan, fegyelmezetten, és csak szemlélik egymást, bizalmatlanul. Homályos szolidaritás foltok érződnek, emberi kapcsolatok alig.

A teljes cikk itt olvasható » 

Forrás: Tóth Zsuzsanna, Olvassbele.com, 2013. augusztus 27.