Szőcs Petra Kétvízköz című kötete egyetlen eseményt jár körül: a beszélő által Tatának nevezett nagyapa halálát. A könyv feltűnő önállósága ellenére is társítható Kántor Péter Levél anyámnak című ciklusához, szerkezetéről pedig több pályakezdő is az eszünkbe juthat. Ciklusnak túl sok a költemény, kötetnek az elegánsan karcsúnál egy fokkal karcsúbb, de tény, hogy nem találni fölösleges verset, a füzér így egységes és zárt.

Nemzedéktársainak munkáival ellentétben Szőcs egyetlen szövegén sem érezni, hogy bármiféle koncepciót kipótlandó született volna. Miközben rendre visszatérnek motívumok (örökölt tárgyak, álmok, emlékek), s bizonyos versek akár párba is állíthatók egymással (a Ceremónia és a Barna vagy; a Beszélgessünk még és a Tata álmai), ami finoman kiegyensúlyozott kötetkompozíciót eredményez. A könyv egészére jellemző univerzális magánytapasztalat ("úgy csókolta a nyakamat a fülemnél, / ahogy csak én lennék képes csókolni magam") miatt azt sem érezzük kiokoskodott szándékoltságnak, ha Szőcs magát a halottat (Leningrádi kollégium) vagy más rokonokat szólaltat meg (Kimenő, Ne gyerekeskedj), ez a melankólia ugyanis szorosan egymáshoz köti Tata szeretteit.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szöllősi Barnabás, Magyar Narancs Online

A cikk megjelent a Magyar Narancs 2013/23. (06. 06.) számában.