Nagyon szomorú trópusok (Kulter)
(kiadvány: Lanzarote)

Azok a szerencsések, akik az idei Könyvfesztiválon szem- és fültanúi lehettek a Michel Houellebecq-kel folytatott pódiumbeszélgetésnek, talán még emlékeznek arra, hogy az író kijelentette, műveit leginkább megjelenési idejük sorrendjében érdemes olvasni.

Hogy van tétje az életmű egymásra rétegződő problémafelvetések történeteként való olvasásának, azt példázhatja a Lanzarote, ez a magyarul tizenhárom évnyi csúszással megjelenő kisregény is, melyet a Magvető valószínűsíthetően épp a Könyvfesztivál miatt adott ki most. Az, aki a szerző eddigi életművet csak a magyar fordítások révén tudta figyelemmel követni, a friss Houellebecq-könyvet nem találja különösebben újszerűnek, hiszen az A csúcsonból és az Egy sziget lehetőségéből már ismerős tematika (a hívei számára szexuális szabadosságot hirdető szekta, kiábrándult, egzotikus kalandokra vágyó nyugat-európai turisták) bukkan fel benne, meglehetősen vázlatosan kidolgozva. Amennyiben azonban adunk a filológiai pontosságra, és figyelembe vesszük, hogy a mű eredetileg 2000-ben, tehát a fent említett két könyv előtt jelent meg, a Lanzarote más fénytörésbe kerül: az előmunkálatok lenyomataként, de egy önmagában sem érdektelen szövegként mutatkozik meg.

A szorosabb intratextuális kapcsolódásokon túl a regényben persze kimutatható az immár a szerző védjegyévé váló motivika, hangoltság és karakterformálás. Így a névtelen elbeszélő is egy jellegzetesen houellebecq-i figura: nem túl fényes anyagi helyzetű, egyedülálló, középkorú férfi, aki olyannyira életunt, hogy néha már „azt” csinálni sincs kedve, pedig emlékezete a szexklubokban eltöltött percek, valamint az arab és nyugat-afrikai lányok csáberejéről szóló mendemondák tárháza. Hősünk épp ezért semmi különöset nem vár a januárra betervezett kanári-szigeteki nyaralástól, ahol aztán mégis megismerkedik Pammel és Barbarával, a „két kövér északi tündével” (25.), azaz a leszbikus, ámde olykor egy-egy barátjukkal a legzaftosabb férfifantáziákat meghaladó kalandokba bocsátkozó német párral, valamint Rudival, a családja elvesztése miatt depressziós belga rendőrrel, aki a regény végén a raëliánus szekta karjaiba menekül kínzó boldogtalansága elől.

A cselekmény tehát néhány szóban összefoglalható, a szöveg nagy részét történetmondás helyett a francia közéletre, a külföldi üdülés etikettjére és a betegségként fertőző boldogtalanságra vonatkozó elbeszélői reflexiók teszik ki, melyeket áthat a szerzőnél megszokott cinizmus, a politikai korrektség normáit tudatosan áthágó, provokatív hangnem. A kontinensünk nyugati tájékát uraló kulturális klíma górcső alá vételét az is indokolja, hogy a vakációra közvetlenül 2000 szilvesztere után kerül sor – ez a többszörösen szimbolikus időpont  kitűnő lehetőséget nyújt az úgynevezett európai értékrend sorsával való számvetésre („A Nouvel Observateur-ben a kamaszok szexuális életével és a Prévert-centenáriummal foglalkoztak. A Libérationban már megint a Soáról volt szó, arról, hogy muszáj emlékezni, és Svédországnak is el kell végeznie a náci múlt feltárásának fájdalmas munkáját. Arra gondoltam, hogy ezért nem igazán érte meg évszázadot váltani.” 14.) A szövegben Európa metonimikus jelölőivé az angol, német, olasz turistahadak válnak, s a nem titkoltan egyszerű sztereotípiákra épülő nemzetkarakterológiai eszmefuttatások funkciója túlmutat a (mérsékelt) nevettetésen, mert az általuk biztosított keretben bír valamiféle példaértékkel a belga Rudi szomorú befejezéssel bíró története – hisz ő az Európai Unió szívében, ám egyúttal egy teljesen kettészakadt, két „kultúrnemzet” együttműködésének képtelenségéről tanúskodó országban él.  („Belgium egy szétmálló és abszurd ország. Soha nem lett volna szabad léteznie.” 42.) A tény, hogy egy egzotikus üdülőhelyen a nyaraló tekintete számára sokkal jobban észlelhető a többi vakációzó, mint a helyi lakosok, csak egy aspektusa a turizmusnak, ennek a Houellebecq-et hosszú ideje bűvöletben tartó jelenségnek, melyen át szövegei rendkívül sokat tudnak mondani a nyugati ember közérzetéről, fogyasztási szokásairól, saját testéhez és megszokott életformájához való viszonyáról.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Balajthy Ágnes, Kulter.hu, 2013. szeptember 17.

2013-09-17 17:24:17
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ