„Előbb a fül érti meg, csak azután a szem” – olvasható a fülszövegben. A mondategységek egyszerűek, hétköznapi szavakból állnak össze, jelentésüket a kontextus, a cím és a további összefüggések adják.

Keménynél a szűkszavúság és a nyelvi minimalizmus a mértékadó. Azonban e líra nem könnyen emészthető, mert a szöveg nem fedi fel saját működését, viszont az első olvasás után egyre több réteget fedezhetünk fel: a hétköznapi terepen kívül a történelmi hátteret, aminek ráadásul egy része fiktív, vagyis mitológiai, de nagy szerepet kap a transzcendentalitás is. Kemény hétköznapi szavakból teremt egy nem hétköznapi világot.

A borító hátoldalán található háromsoros (Királynő gyerekkori költeménye) a második ciklus verse, első olvasásra meglepően közhelyesnek tűnik: „Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt / csodálhatod meg nyugodtan, úgy / az érzelmek pusztító erejét a versben.” A cím a múltba, a gyerekkor versei közé helyezi a költeményt, ráadásul egy királynő versei közé, ami megkérdőjelezi a mindenkire érvényes, aforizmaszerű voltát, és szűkíti a jelentést. A szöveg szerint a rács metafora, egyfajta kordon, keret a vers, az oroszlán pedig az érzelmekkel azonosítható. Mindkettő veszedelmes és pusztító tulajdonságokkal bír(hat). Kemény a nyugodtan szóval finomít, mintha a leírással a szavakat és az azokból összeálló mondatokat sterilizálná, kordon mögé helyezné, hiszen csak így tárhatók fel, eltávolítva. Mágikus módon a jelentésük e világban nem, csak a rács mögötti világban érvényes. Ez egyben az egész kötetre jellemző: mindent kicsit máshogy kell érteni, mint ahogy elsőre értelmezhető. Mindemellett a gyerek királynő szájába adva nagyon tiszta, egyszerű és lecsupaszított érzelmek ezek, amelyek a lírai én kitárulkozását és az emóciók mindenek felettiségét mutatják. Ezt a programot fejezi ki az Elégiácska is, egyszerű és könnyed, inkább az érzelmek, mint a mély, filozofikus tartalmak dominálnak benne.

A Királynő gyerekkori költeménye címbeli párja az Öregedő király költeménye, amely az élet metaforájaként egy meggyengült hadsereg visszavonulását írja le, ám a jövőre nézve reménykeltő; a sorok rendezéséről és az ellenállás folytatásáról tudósít, még ha némi iróniával is: „Megadásról szó sem eshet, / küzdök a legvégsőkig.”

A küzdés a kötet egyik fő motívuma, a borító is egy monumentális csatát ábrázol, Nagy Sándorét. A víziók festője Albrecht Altdorfer, aki a 16. századi dunai iskola többi alkotójával együtt a gazdag tájrészletek megfestésére, az ember és a táj egységes hangulatának ábrázolására törekedett. Az Alexanderschlacht ennek egyik tipikus példája, a táj itt már nem pusztán háttér, hanem az egység része, végig afelé tartunk, még ha olykor bizonytalanul is, sok ütközeten keresztül. A kötet hasonló módon működik: előbb a háborús, mozgalmasabb versek következnek, majd az isteni távlatokba merengő, titokzatosabb líra.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pataky Adrienn, Kortárs Online, 2013. szeptember 19.